Kétpólusú pártrendszerünk megroppanásával beindult a rendszer átrendeződése. A Jobbik, a Lehet Más a Politika (LMP), illetve a szocialistáktól „disszidált”, Krausz Tamás nevével fémjelzett „radikálbalos” mozgalom révén önálló szervezeti keretet öltött a jobb-és baloldali rendszerkritika. Létrejöttük, illetve potenciális jövőbeni szerepük a demokrácia természetes velejárója, egyben bizonyos anomáliák tünete is. Társadalmi diagnózisaik akkor is figyelemre, elemzésre (és bírálatra) méltók, ha terápiás receptjeiket határozottan elutasítjuk. Ugyanis a rendszerbíráló (vagy kifejezetten rendszerellenes) tényezők felerősödése mindig a hagyományos politika részleges csődjére utal: arra, hogy a rendszer bizonyos nyavalyáin képtelen úrrá lenni.

Szerző e helyütt már korábban kifejtette: a Jobbik azért tudott ennyire népszerű lenni, mivel valós gondokra, rendellenességekre kínált leegyszerűsítő, demagóg gyógymódot. Mivel a közélet főáramú erői azokat letagadni, kisebbíteni, tapintatosan elkendőzni próbálták, a válságövezetek lakói (illetve a radikális megoldásokat előnyben részesítő fiatalok) Vona Gábor pártját röptették az Európai Parlamentbe. De nemcsak a mainstream jobboldal egyterű, „egy a tábor, egy a zászló” koncepciója fullad ki. Bomlásfolyamat indult a szociálliberális oldalon is. Az LMP vezetősége ismertebb arcainak (Schiffer András, Rauschenberger Péter, Hámori Hanna) politikai szülőföldje az SZDSZ, a ’90-es évek liberális Fidesze vagy az Ifjú Szocialisták Mozgalom). De a szimpatizánskör javarésze is a liberális SZDSZ-ben csalódott értelmiségiekből verbuválódott. Az új baloldali kezdeményezés pedig az MSZP radikálisainak munkáspárti szakadárokkal, és antiglobalista sejtekkel feldúsított egyvelege.

1968: diákok tiltakozó gyűlése Párizsban.

Feltételezhetnénk, hogy az LMP valamiféle „újliberális” mozgalom, de ez tévedés. Alapító nyilatkozatát olvasva inkább a ’68-as antikapitalista ellenkultúra újbaloldali szlogenjei köszönnek vissza. „Megszüntetni a hátrányos megkülönböztetés minden formáját” – tünteti fel céljai között a párt. Továbbá leszögezi, feladatának tekinti „megóvni az emberi életnek értelmet és biztonságot adó közösségeket a tőke és a fogyasztói individualizmus nyomásával szemben”. Valamint kifejti, „A globalizáció eredményeként a tőke hatalmi pozíciója az állampolgárokkal és munkavállalókkal szemben óriásira nőtt, a kizsákmányolás új formái jelentek meg.” Marxizáló nyelvezete is a hippigeneráció értékrendjét tükrözi. Nem vitatható: a karakteres jobb-vagy baloldali társadalom-és rendszerkritikában is fellelhetőek megszívlelendő dolgok.

Szerző is egyetért azon vélekedéssel, hogy „a gazdaság a korrupció, a politikai klientúrák, a foglalkoztatást terhelő névlegesen magas adók és járulékok, és a nyomukban járó állandósult és törvénnyé lett csalás szorításában vergődik.” Valamint az LMP társadalomlélektani kórleírásával, hogy „fogékonyak vagyunk a félelemre. De nemet kell mondanunk rá, mert a félelmeinken keresztül mind a két oldalról manipulálnak bennünket. Azért vagyunk igénytelenek azzal a politikai oldallal szemben, amelyiket közelebb érezzük magunkhoz, azért adjuk rájuk a szavazatunkat minden korruptságuk és siralmas vezetési teljesítményük ellenére, mert félünk a másik oldaltól.”

Legtöbbször nem is ezzel van baj, hanem a problémára felkínált orvossággal. Az LMP szerint alapvető törekvésük „megóvni az emberi életnek értelmet és biztonságot adó közösségeket a tőke és a fogyasztói individualizmus nyomásával szemben.” Kérdés, valóban az individualizmus a fő legyőzendő rossz? Tényleg az a baj a vásárlóval, hogy túl egyéni gondolkodású? Nem az, hogy nem eléggé? A reklámoktól befolyásolt átlagember nem „önző egyéni” döntést hoz, amikor nyakra-főre (jórészt hitelből) összevásárol mindent, hanem bizonyos kollektivista és konformista tömegmintákat követ. Mondván, ha a szomszédnak (a szomszéd házastársának, gyerekének) van, nekem is legyen. Akkor is, ha semmi szükségem nincs rá. Nem pont ezt kéne meghaladni?

Ha az LMP is belátja, hogy „se nem kívánatos, se nem lehetséges visszatérni a második világháború utáni növekedési konszenzusra épített, a munkát túlzott járulékokkal terhelő, környezeti és egészségügyi problémákat okozó, az igazságtalanságokat nem megelőző, hanem pusztán részben orvosló jóléti államhoz.”, akkor ugyan mire véljük további programpontját? Amely szerint „a nagy ellátórendszerek és a közszolgáltatások erőltetett piacosítása helyett az állam szabályozási és intézményalkotási szerepének megerősítését, ezen intézmények demokratizálását, új finanszírozási formák feltárását, és a közösségi (se nem állami, se nem piaci) szolgáltatások erősítését javasoljuk.” Ha az LMP szerint is magasak a közterhek, tehát azokat logikusan csökkenteni kéne, akkor ugyan miből lehet az államot felerősíteni, finanszírozási többletet produkálni?

Különösen érdekelheti az állampolgárokat, milyen tulajdonformájú azon szolgáltatás, amely se nem állami, se nem piaci? Amiatt is, mivel a Krausz-féle balos szerveződés ugyancsak azt követeli, hogy „az állam támogassa a közösségi tulajdonlás minden formáját, valamint, hogy az alkotmány ismerje el a gazdaság szereplőiként a magántulajdon mellett az igazi közösségi tulajdont, a tőkétől és az államtól független gazdasági kezdeményezéseket, a közösségi gazdálkodás lehetőségét.” Hogyan definiálható ama közösségi gazdálkodás, szolgáltatás, amely nemcsak a piaci tőkétől, de a politikusok vezette államtól (és nyilván a helyi közhatalmat gyakorló önkormányzattól) is független szervezetileg, vagyonilag, pénzügyileg egyaránt? Nyilván valamiféle önigazgató szövetkezeti vagy munkaközösségi struktúrára gondolhattak a követelés megfogalmazói.

Szögezzük le: e sorok szerzője individualista liberálisként sincs a közösségszerveződés ellen. De csak akkor támogatja, ha a közösség szabad egyének önkéntes társulása. Melyet nem próbálnak kötelezően rátukmálni senkire. Ugyanis a XX: század szociális utópiáit kétféle módon finanszírozták. Egyik az erőszakos kisajátítás, a magántulajdon szinte teljes eltörlése, az ebül szerzett „közös ló” befogása a szekér elé. Másik az, hogy a magánszektortól magas adók révén elvont pénzből finanszírozták a veszteséges köztulajdon, a közösségi kísérletek deficitjét.

Nyilvánvaló, hogy amennyiben az LMP és az újbalos szervezet által javasolt közösségi szolgáltató-gazdálkodó szektor független akar lenni az államtól, akkor létrejöttét, működését nem alapozhatja állami kényszerrel beszedett közpénzre. Ha a közösségi tulajdon egyenjogúságot óhajt a magántulajdonnal, akkor ennek nemcsak az előnyökben, de a kockázatban is látszania illik. Miként optimális esetben a tőkés cég alapítói saját pénzükkel rizikóznak, az „alternatív köztulajdon” híveinek is ezt kell tenniük. Semmi kifogásunk, ha lelkes közösségek biokertészetet, biopékséget, szolgáltatóházat, munkavállalói tulajdonú céget hoznak létre. Már ha ez saját pénzük, ingatlan-és járművagyonuk bevitelével történik. Nem pedig másokéból. Támogatható, hogy ilyen közösségi formációk ugyanolyan adókedvezményben, vállalkozásfejlesztési projektekben részesülhessenek, akár a tőkés vállalatok. De alapból ugyanolyan önrésszel, feltételi kondíciókkal, mint a „kizsákmányolók.”

Mindehhez józan, kompromisszum-kész hozzáállásra van szükség. Nem afféle realitástagadó szemléletre, ami Krausz Tamás tollát vezeti. Mikor olyan képtelenséget vet papírra, hogy „a szocialista párt a nagytőke érdekében a válság terheit egyoldalúan a munka világára hárította át.” Holott a gazdasági krízis azért érte ennyire felkészületlenül a magángazdaságot, mert rekordmagasságú közterhekkel tették regionálisan versenyképtelenné. Miközben a fedezetlen, hitelből pénzelt jóléti vívmányokat az utolsó pillanatig minden észérv dacára, még a válság után is próbálták ideig-óráig fenntartani. A nemzetközi pénzvilág sokadszori ultimátuma kellett többek között a szociális juttatások felülvizsgálatához. (És mintha a válság nem küldené padlóra ugyanúgy a magántőkét is.) Ha annyira a tőkések itt az urak, hogyhogy nem tudták húsz év alatt elérni a radikális adócsökkentést, és lefaragni a kádári jóléti államot?

Ne söpörjük le az új mozgalmakat hatalmi szóval. Vitázzunk a képviselőikkel, érveljünk, cáfoljuk meg, amit helytelennek tartunk. Demokráciában soha nem lehet a békés, demokratikus formájú rendszerkritikára úgy válaszolni, mint a totális és tekintélyelvű rezsimekben. A pluralista jogállamnak nyíltan vállalnia kell saját tökéletlenségét, hiszen a működési zavarokat csak folyamatos önellenőrzés révén lehet korrigálni,

Papp László Tamás