Nagy Imre, a mártírsorsú miniszterelnök rehabilitációs ügyét tárgyalta épp a Legfelsőbb Bíróság 1989. július 6-án, amikor kitudódott, hogy a per közben a Kútvölgyi úti kórházban elhunyt Kádár János, a róla elnevezett MSZMP-s történelmi korszak és rendszer sokat szidott, sokszor elátkozott, mégis nosztalgikus érzelmeket és emlékeket tápláló vezéralakja.

Húsz év telt el azóta. Ma már bárki befeküdhet — megfelel összeg leperkálása esetén — a korábban megközelíthetetlen balatonaligai villa Kádár-ágyába, ahol minden töretlen korhűséggel őrzi a közelmúlt emlékeit. De mi maradt a kádárizmusból húsz év múltán, hiszen nemrégiben, sírját meggyalázva, még a korszak névadójának csontjait is ellopták? Egy közvélemény-kutatás szerint akkor még meg sem született fiatalok állítják, jobb volt akkor élni — szerintük. Nekik legyen mondva! De mire megyünk a klónozott nosztalgiával? Kinek mi jut eszébe a kádárizmus 32 esztendejéről? — a hvg.hu körkérdésére többen is válaszoltak, eltérő szemszögből persze és személyes motivációktól sem mentesen.

A politikustárs a nosztalgiáról

Pozsgay Imre, 1989-ben államminiszter, az MSZMP Politikai Bizottság és az Elnökség  tagja, valamint a Hazafias Népfront főtitkára, jelenleg egyetemi tanár, s az Orbán Viktor vezette Nemzeti Konzultációs testület tagja: 

- Döbbenetes volt maga a tény, hogy Nagy Imre hivatalos rehabilitációja egybeesett Kádár halálával, mikor visszaadta lelkét teremtőjének. De nem válhatott tragikus figurává, mert nem volt hozzá képessége és erkölcsi alapja. Ez volt az a pillanat, amikor Grósz Károly még egyszer felélénkült, s úgy érezte, egy Kádár-búcsúztatás tömegdemonstrációjával válaszolhat a Nagy Imre újratemetésre. Megszervezte a végeláthatatlan ravatallátogatást, tömegeket mozgósított, a Kerepesi temetőben zajló eseményekhez is minden politikai eszközt igénybe vett, széles körű nemzetközi garnitúra jelent meg a búcsúztatáson. Végül is mondhatnám, hogy ez a kegyeleti esemény is beleesett a politikatörténetbe.
 
hvg.hu: Egész pályafutását, s „uralkodása” 32 esztendejét értékelve mi jut eszébe?

P.I.: Elkápráztatta a társadalmat egy biztonságérzéssel, s az ahhoz kapcsolódó, a megtorlás utáni primitív jóléti politikával, ezzel megalapozta azt a nosztalgiát, amelyik a mai bizonytalan világban még mindig visszatekint Kádárra. Ha reám bíznák életművének értékelést, abszolút negatív oldalra tenném a súlyokat, hiszen megbocsáthatatlan bűnöket követett el. Én magam Rajk László és Nagy Imre kivégzését, kivégeztetését is az ő személyes szándékai közé sorolom. Bár később megpróbált Haynau szerepéből átvedleni Deák Ferencébe.
 
hvg. hu: És miként látja helyét a 20. századi magyar történelemben?

P.I.: Konszolidációs szerepet töltött be, a megtorlás, a kijózanodás, és a Nagy Imre kivégzése utáni megkönnyebbülése után helytartóból kezdte gazdának érezni magát, és ebben a szellemben valamiféle társadalmi együttműködésre is törekedett. Nem volt oktalan, intelligenciahiányos ember, a műveltségével voltak bajok, de felfedezte, hogy azzal a néppel, amely 1956. októberét produkálta, másképp kell bánni, mint ahogy azt mondjuk Moszkvában elképzelik. Élt és visszaélt azzal a pozícionális előnyével, hogy Moszkvának vele szemben nem volt, nem lehetett alternatívája.

(A Kádár-korszakban kultuszminiszterként is tevékenykedő Pozsgay egykoron a forradalom és Nagy Imre kötelező gyalázásával („tépett szájú senki”, „jellemtelen áruló”) váltotta meg belépőjét politikai karrierjéhez. Pozsgay úgy emlékezett, hogy „az egykor több mint nyolcszázezres tagsággal rendelkező állampárt konzervatív sztálinista vonala különösen nehezen fogadta el a helyzetet, és nem sokkal Nagy Imréék újratemetése után Kádár János gyászszertartásán még megpróbálta demonstrálni erejét”. A „sztálinista demonstráció” vezérarcai azonban éppen a „magyar trojka”, vagyis az egységet szimbolizáló frissen választott elnökség tagjai (Nyers Rezső–Grósz Károly–Németh Miklós–Pozsgay Imre) voltak, ők álltak díszőrséget Kádár koporsójánál 1989. július 14-én - a szerk.) 
A témáról bővebben itt olvashat.

© MTI

Globális kádárizmusról beszél Haraszti Miklós, a demokratikus ellenzék egyik vezéralakja, a Darabbér kézirata miatt indított utolsó íróper vádlottja, jelenleg az Európai Biztonsági és Együttműködési Szervezet (EBESZ) sajtószabadság-őre:

- 1981-ben szamizdatban megjelent esszémnek az volt a bizakodó címe: „Kései bevezetés a kádárizmusba”. Optimista jóslatként azt írtam, a ’80-as években csődbe juthat a kádárizmus, s ez lesz egyúttal a kommunizmus utolsó lehetséges formája. A magyar világ tekintetében igazam is lett, ám a külvilágban még ma is számos változatban tanulmányozhatom a kádárizmust.
 
hvg.hu: A magyar csoda lényegét pontosan és röviden fogalmazta meg a nyugati sajtó kliséje: gulyáskommunizmus. Mi is volt ez?
 
H.M.: Elnyomás, de ennivalóval. Emészthető önkényuralom. Megzsírozott hazugság.
 
hvg.hu: És a globális kádárizmus?

H.M.: A globális kádárizmusnak is két együvé tartozó összetevője van. Az egyik a hatalom bizonyított kíméletlensége, a másik a viszonylag tűrhető gazdasági helyzet, például a közvetlen múlthoz vagy a szomszéd országokhoz képest. Kína a legnagyobb gulyáskommunizmus, ez a kádárizmus mindeddig legdiadalmasabb változata. Kevesen tudják, hogy Teng Hsziao-ping, a mai kínai rendszer atyja „magyar modellnek” nevezte vonalát. Velünk élő kádárizmus, gulyás-önkényuralom a mai Oroszország, Kazahsztán, Azerbajdzsán, s még számos volt szovjet köztársaság rendszere is. Az értelmiség az mondja, amit a miénk mondott: fogjuk be a szánkat, különben nem beszélhetünk. Az oligarchák értik, hogy lehet ügyeskedni, de nem szabad okoskodni. Az egyszerű emberek hálásak, amiért szabad az önkizsákmányolás.
 
hvg.hu: Derülátó, ha a jövőbe néz?

H.M.: Továbbra is optimista vagyok. Szerintem a mai kádárizmusok sem tarthatnak tovább, amint a rendszernek be kell vallania a válságot. Amikor rosszabb már nem lehet a helyzet, egyszerre csak feléled az önérzet, erkölcsi harag tölti el a szíveket a hazugság miatt, és az emberek hamar elfeledik, maguk cenzúrázták önmagukat, nehogy veszélyeztessék szegény gazdagságukat.

Jánosi Katalin képzőművész, az 1958-ban kivégzett Nagy Imre miniszterelnök unokája, az Alapítvány kurátora:

- Kádár megítélése (akivel személyesen sohasem találkoztam) 1956 és 1989 között bennem három fázison ment keresztül. A ’70-es évek közepéig egyértelműen és elsőrendűen a gyilkos volt számomra, tagadhatatlanul mély és sötét indulatokat kavart bennem. Különösen viszolyogtató volt látni mosolygós pöffeszkedését, ahogy a külföldi politikusok látogatását, „baráti” kézfogását fogadta, mely kézfogások, viszonyulások alapvetően meghatározták tudásomat és véleményemet a politikáról. Később is egyértelműen negatív figurát láttam benne – akinek rendszerét és személyét azonban túl kell, túl fogjuk élni. Felmerült bennem a remény, talán eljöhet az igazság pillanata. A ’80-as évek végén, ahogy nőtt a remény és ahogy egyre szűkülő hatalmában láthatóvá vált a bukástól és az ítélettől rettegő ember – szánalmas figurává változott bennem. Egyre többet tudva muszáj volt tapasztalnom, hogy Kádár a rendszer áldozata is volt. Kisszerű, jellemtelen, gyilkos, mégis, borzalmakat átélt ember, akin látnivaló volt, gyötrelmesen várja az „ítéletet”, amely felől (szerintem) már neki sem voltak kétségei. S amely ítéletet azóta valahol nálunknál fentebbi szinten meg is kapta, de amely ítélet és igazság kimondásával a magyar társadalom még mindig adós.
 
hvg.hu: És az újra és újra feléledő nosztalgia?

J.K.: A Kádárról elnevezett rendszer évtizedei még mindig „boldog békeidőként” vannak elkönyvelve, bűnei, máig ható erkölcsrombolása, a megalkuvást díjazó, a szabad, önálló gondolkodás kifejlődését gátló, büntető „hibái”, a rendszer és Kádár alakjának kettőssége a mai napig nincsenek kellő mélységig feltárva, a magyar társadalomban a negatívumokról nincs közmegegyezés, s ezt a mai, napi, szavazatmaximáló politika sunyi módon ki is használja.
 
hvg.hu: Kádár egyik kezével „adott” — de a másikkal többet vett el.

J.K.: A napi, fizikai lét apró, olcsó morzsáiért elvette elveinket, erkölcsi értékeinket, az azokért való bátor kiállás pozitív példáját, az egészséges lelki és társadalmi fejlődés lehetőségét: magát a jövőt. 1989-ben úgy tűnt, könnyen megy a változás. Ma, húsz év után, a Kádár-rendszer negatív hatása sajnos egyértelműen jelen van közéletünkben, közállapotainkban, a mindenki által emlegetett „erkölcsi válságban”, és változás sem lehetséges, míg nem ismerjük fel bátran múltunkat, s nem tárjuk fel a lelki, gondolkodásbeli mechanizmusok negatívumait. A Kádár-rendszer 32 éve (bármily nehéz is ezt kimondani, tudva, hogy sok-sok embernek ennyi volt maga az élet), történelmi léptékben, erkölcsi értelemben elvesztegetett évek voltak, mert hamis értékeken lehetetlen új, tiszta társadalmat, „rendszert” építeni.

Varga László történész-levéltáros, a Kádár János bírái előtt (Egyszer fent, egyszer lent) című dokumentumkötet szerzője:

- A „kádárizmus” a forradalom leverése után elsődlegesen a kommunista diktatúra restaurációját valósította meg, egyben sajátos választ is adott rá. A társadalmi berendezkedésen mit sem változtatva, módszereiben kerülni igyekezett azokat a vonásokat, amelyek szélesebb ellenállást válthattak volna ki.

hvg.hu: Hová vezetett ez a manőver?

V.L.: Meglehetősen alacsony és nivellált szinten „jólétet és stabilitást” hozott, amelynek kezdetben a fridzsider, a szoba-konyhás lakás, később a Trabant, Wartburg, Zsiguli, panellakás és hétvégi telek váltak elérhető céljaivá. Rugalmatlanságát fokozódóan növekvő külföldi eladósodással egyensúlyozta. Lényegét tekintve olyan berendezkedés volt, amelyben a látszat mindig felülírta a valóságot, amely a történelemhez hasonlóan mindvégig tabunak számított. Mint minden személyes diktatúra, erősen magán viselte névadója vonásait, és nem is élte túl annak halálát. Ennek megfelelően Kádár a 20. század jelentős személyisége volt, ugyanúgy, mint Horthy, Szálasi vagy Rákosi.

Kurcz Béla

A nyitóképen: 1985. május 1., Ötvenhatosok tere (Felvonulási tér). Az emelvényen Gáspár Sándor, Németh Károly, Losonczi Pál, Kádár János, Lázár György és Havasi Ferenc – Fortepan / Magyar Rendőr