Aligha lehet örömteli jubileumhangulat az MSZP fennállásának húszéves évfordulóján Napjaink kommentátorai viszont szerencsés helyzetben vannak: tudják, hogy nagyjából mi lesz az eredménye a jövő tavaszi választásnak.   A legnagyobb ellenzéki párt nagy fölénnyel győz, a legnagyobb (illetve közjogilag momentán az egyetlen) kormánypárt pedig durvább alázást lesz kénytelen elszenvedni, mint az elmúlt húsz évben bármelyik erő. Az MSZP-bukta arányaiban felülmúlja talán a ’94-es MDF-Waterloot is. Ráadásul akkor a megosztott jobboldal összesítve nem is szerepelt olyan rosszul. A Horn Gyula vezette MSZP 33 százalékot kapott listán, az SZDSZ pedig majdnem 20-at. Ezzel szemben a „nemzeti oldal” parlamentbe bejutott pártjai – az éppen „jobbra leigazolt” Fidesztől az MDF-en és KDNP-n át Torgyánig – együtt 34 százalékot gyűjtöttek be. Tehát ha már akkor indult volna egységes jobboldali néppárt, lehagyta volna a szocialistákat.  

Lendvai Ildiikó © MTI - Kovács Attila

A szocialisták kőbányai választmánya még a nyáron levelet írt a pártelnök Lendvai Ildikónak. Kifejtve benne: „Ahogy most kormányoz az MSZP az nem baloldali. Éppen ezért is kell elgondolkozni, hogy szükség van-e és mikor új választásokra, mert ellenzéki pártként mondhatnánk végre baloldali gondolatokat.” Mintha csak rájuk hallgatna a pártelnök. Az ő irányításával készülő pártprogram ugyanis azt tartalmazza, hogy „a párt újabb rendszerváltást nem akar, de modellkorrekciót igen… A célok, a modellkorrekció és az újfajta baloldaliság érdekében az MSZP szorgalmazza a munkahelyteremtést, a programokat a fogyatékosok, a 40 és 50 éves korosztályok, a nyugdíj előtt és után állók foglalkoztatásért, az Út a munkához program folytatását és a szakképzés megújítását.” Nagyjából ugyanerről szól Lendvai Népszabadságban publikált ünnepi cikke is. Inkább készülődés ez már a jövő tavasz utáni létre. Nem valószínű, hogy a hátralévő pár hónapban – főleg a költségvetési megszorítások közepette – túl sok megvalósulna ezekből a kormányzati lépésekből. Nyilvánvalóan a szocialisták is tudják: a Fidesz a közigazgatás, az önkormányzatiság, az ellátórendszerek gyökeres felülvizsgálatára készül.  A modellkorrekció javallata – a „kevesebb, mint rendszerváltás, több mint kormányváltás” szlogen jövőbeni szocialista verziójaként - eme intézkedések veszteseit célozhatja meg.

Rizikó nélkül kimondható: 1994 óta, ha az MSZP vesztett, az nem azért történt, mert volt állampárti kommunisták irányították. Győzelmében viszont eme faktor inkább segítette, mint gátolta. Magyarországon az MSZMP-funkció, az előrző rendszer szolgálata nemigen volt akadálya a közbizalmon alapuló pályafutásnak. (Hozzáteendő: a papíron harsány antikommunista, antikádárista jobboldalon sem. Ott is sorban tűntek fel a diktatúra tömegszervezeteiben - vagy tömegmédiájában - kisebb-nagyobb pozíciót, szerepet vállalt emberek.) 

A rendszerváltó folyamatok kihívásain az MSZP azért tudott felülkerekednie, mert a Kádár-rendszer felemásan torz modernizációjával (és hitelből fedezett, ezért relatív, amellett hiánygazdasági jellegű „szociális biztonságával”) szemben az Antall-kormányt antimodern, szociálisan érzéketlen, urizáló, Horthy-restauráló színben sikerült feltüntetnie. Részigazságok persze voltak ebben. Külsőségekben, gesztusokban nemegyszer tényleg a Horthy-korszak reflexei köszöntek vissza Antallnál. Antall konzervatív pályaképírója, Gergely András írja az első szabadon választott kormányfőről a Janus-arcú rendszerváltozás című, ’98-as tanulmánykötetben, hogy Antall szerint "...a régi magyar középosztály 1944 előtt nem vizsgázott rosszul, s az ország első, 1944-es szétlopásának az előfeltétele is e középosztály kiszorítása volt a hatalomból. Ezt a korosztályt érdemesnek ítélte, hogy visszaforduljon hozzá. (Nézetei e pontban valóban és markánsan különböztek pl. Bibóétól, ezen alapult az a látszat, mintha restaurálni akarná a régi világot)." Érthető hát, hogy az elodázhatatlan, ugyanakkor fájdalmas döntések veszteseit irritálta ez az úri gőgként elkönyvelt stílus. (Ami ráadásul időnként a helyes szándékokat is lejáratta.) 

Ugyanakkor feltétlen hozzáfűzendő: a csődtömeget, aminek a kezelése miatt szociális elégedetlenség gerjesztődött, Antall a kádári MSZMP, majd a posztkommunista MSZP kormányzásától örökölte. A Demokratikus Charta révén a szocialisták bekapcsolódtak a liberális diskurzusba. Amely a jobboldalt a roma-és zsidókérdésben a kisebbségekkel szembeni érzéketlenséggel vádolta. A liberálisok joggal mutattak rá a mérsékelt konzervatív MDF-en belül a Csurka István reprezentálta szélsőjobboldali jelenségekre. Más dolog, hogy vérbeli ellenzékként természetesen rá is játszottak a létező negatív tendenciákra, igyekezvén eltúlozni azokat.

Pető Iván és Horn Gyula, 1994-ben. © Bánkuti András

E sorok írója az MSZP legjobb, „sikerágazati” korszakának az 1994-98 közötti időszakot tartja. Horn Gyula és pártja társadalmi sérelmeket meglovagló, szociális demagógiába hajló kampánnyal „nyerte túl” magát akkor. De uralmi pozícióba jutva, a kényszerpálya realitásait tisztelő, józan gazdaság-és társadalompolitikát folytatott. A gyakorlatban Antalléhoz hasonló racionális-technokrata elvek mentén vezette az országot. Felvállalta és a Bokros-csomag révén végre is hajtotta a közutálatnak örvendő, de égetően fontos strukturális kríziskezelést. Mely pár év alatt valódi – a nyugati pénzvilág által is hitelesített – eredményeket fialt.

Esély nyílt rá, hogy az MSZP valóban „észelvű”, pragmatikusan piacpárti, européer nyugatos párttá alakuljon. Csakhogy pont a szaporodó fegyvertények miatt bízta el magát, lett túlontúl nagy mellényű. ’98 elején szinte mindenki (jórészt a független elemzőkör is) azt várta, hogy a szocik győzni fognak a megosztott jobboldallal szemben. Ennek köszönhetően alakult ki olyan hangulat a pártban-kormányban, hogy „velünk szemben nincs alternatíva”, „csak mi vagyunk kompetens technokraták”, s emiatt lazsálta el a kampányt az MSZP. Tulajdonképpen nem is a baloldali tömegbázis mondott csütörtököt. Az ugyanis – a megszorítások dacára – kevéssé erodálódott. Viszont a koalíciókötés (és a koalíción belüli háttéralkuk) által önfeladás útjára lépő, kompromittálódott liberális SZDSZ választói tömegesen mentek át a Fideszbe. Az 1998-as vereség sokként érte az MSZP-t. S ezen a trauma sötét verméből – az Orbánon vett többszörös reváns ellenére – máig nem tudott kikecmeregni. 

 
Ekkor –  a rendszerváltást konszolidáló évtized végén –  újra lehetőség nyílt arra, hogy az életszínvonal, amely a Kádár-rendszer utolsó és a demokrácia első éveiben folyamatosan csökkent, ismét emelkedjen. A racionalitás azt diktálta volna, hogy a fellendülő piaci szektorra bízzák a jólét „kitermelését”. A kiadások folyamatos lefaragásával egyre több elkölthető jövedelem maradhatott volna az aktív dolgozóknál. Az erőre kapó magángazdaság az inaktív (segélyen, „fiktív rokkantként” vesztegetéssel kiharcolt nyugdíjon, piacképtelen átképzéseken vegetáló, illetve felesleges, tehát leépítendő közalkalmazotti helyeken ücsörgő) rétegeket is arra ösztönözte volna, hogy ismét bekapcsolódjanak a piaci vérkeringésbe.   

Bajnai Gordon és Gyurcsány Ferenc. © MTI

Ehelyett a Fidesz az államtól való fokozottabb függést (és az állammal szembeni jóléti elvárásokat) választotta, az alanyi jogú szociális vívmányok helyreállításával, a térítésmentes felsőoktatás, fogászati ellátás ismételt bevezetésével. Igaz, ezen intézkedések súlya a költségvetés egészéhez viszonyítva csekély volt. Oblath Gábor, a Költségvetési Tanács tagja is úgy nyilatkozott a szeptemberi Beszélőben: Orbánék .„ahhoz képest, amit a választási programban ígértek, az első időszakban abszolút prudens makrogazdasági és fiskális politikát folytattak. Az időszak végére aztán fellazult a fiskális politika, de ez a politikai ciklushoz kapcsolódott…Egy Fidesz-kormány nem csinálta volna meg azt, amit a Medgyessy-kormány 2002 második felében megtett,: az 50 százalékos közalkalmazotti béremelést biztosan nem hajtotta volna végre. Ha a Fidesz-kormány marad, akkor kizárt dolog, hogy 9 százalékra megy a GDP-arányos költségvetési deficit 2002-ben. A 9 százalékért kis részben az Orbán-kormány idején, 2001-2002-ben tett intézkedések a felelősek, nagyobb részben azonban már a Medgyessy-kormány 2002-es lépései okolhatók.”

Tény: a Fidesz jóléti víziója nagyrészt csupán szimbolikus, nem pedig gyakorlati populizmus volt. Csakhogy pszichológiailag Orbán szimbolikus populizmusa ágyazott meg Medgyessy gyakorlati populizmusának. Főként a kormány-ellenzék szerepfelfogás drasztikus hangsúlyeltolódása által. 1990-98 között – változó szereposztásban – a jólétet ígérő ellenzék volt az, amelyik a „népnyúzó” kormányt ostorozta. A Fidesz-kormány alatt viszont a gondoskodó, paternalista hatalom ostorozhatta a „népnyúzó ellenzéket”. Mondván: Horn és Bokros elvette tőletek az alanyilag járó jólétet, de mi visszaadtuk. De ha megint „ezekre” szavaztok, újra elveszik tőletek. Irracionális diskurzustér jött létre. Melyben az MSZP számára nem volt elég a győzelemhez a Bokros-csomag megtagadása.   Rá kellett ígérnie a „fontolva osztogató” Orbán Viktorra. A Fidesz retorikai populizmusát akképpen gondolta semlegesíteni, ha ténylegesen megvalósítja, amiről azok csak beszélnek. 

Ugyanarra ösztönözte ezzel az MSZP 2002 után a jobboldali ellenzékét, amit az ő is bevetett a kormányzó Orbánnal szemben. A populista ígéretspirál túlpörgött. Az ellenzék – mint hazárdjátékos a kaszinóban – ráígért a beváltott kampányvállalásokra. Túllicitálni igyekezvén azt, 2006-ban már a 14. havi nyugdíjat is bedobták. Ekkor bekövetkezett a populista overkill. A javaslat olyannyira elrugaszkodott a reálgazdasági valóságtól, hogy azt már a tömegek sem hitték el. Nem is javította a Fidesz-népszerűségét. A választók oroszlánrésze hitelt adott Gyurcsány – mint kiderült, teljesen alaptalan – biztatásának, hogy a jólét szintje fenntartható. 2006 után úgy tűnt, helyreállt a tradicionális szereposztás – a kormány vállalja a szűkmarkú kincstárnok hálátlan szerepét, az ellenzék pedig bírálja azt. De ez csak a látszat volt.   

Kormánypárt és ellenzék ugyanúgy szereptévesztésben leledzett. A hatalom, ahelyett, hogy örült volna a kampányhazugságokkal szerzett potya bónusz ciklusnak, s végre elvégezte volna a piszkos, de időszerű reform-munkát, folyton azt leste, miként hátrálhat ki a nemszeretem döntések mögül. Felpuhította, halogatta, szabotálta azokat (például egészségfinanszírozási reform, drasztikus kiadáscsökkentés – bürokrácialeépítés, 13. havi „extrák” visszavétele.) A Fidesz pedig 2006 után – ahelyett, hogy engedte volna, hogy Gyurcsány végezze a piszkos munkát (s ezáltal Orbán learassa a népszerűségi babérokat) –, népszavazással próbálta átírni a döntéseket, elgáncsolni még ezt a felemás és félkész reformkurzust is. Így valószínűleg neki kell majd elvégeznie az egészségügy brutálisan kemény átalakítását. 

Egy nemzetgazdaságokat megroppantó világválság kellett ahhoz, hogy Gyurcsány (és pártja) végre félreálljon a krízisenyhítő technokrácia útjából. Kérdés, várható új szerepkörükben hajlandók lesznek-e a konstruktív ellenzékiség szabályai szerint beilleszkedni a demokratikus parlamentáris keretekbe, vagy pedig, a korábbi évekhez hasonlóan, azon fognak igyekezni, hogy minden áron megkeserítsék ellenlábasaik mindennapjait. Jó lenne, ha a kormány-ellenzék szerepfelfogás a normalitás felé billenne. 

Papp László Tamás