Hovatovább nincs liberális vezető vagy pártelhagyó politikus, aki az utóbbi napokban ne fejtette volna ki véleményét az SZDSZ-szel kapcsolatban. Ezekből a nyilatkozatokból azonban aligha lehet kibogozni az „érted haragszom” attitűdjét. A mostani elnökválasztás hatása némiképp Tölgyessy Péter 1991-es megválasztásának reakciójára emlékeztet. Az akkori pártelnök kritikusai bojkottálták az ügyvivő testületet, majd platformokba szerveződtek ellene. De míg az akkori pártellenzék vissza akarta szerezni a pártot önmaga számára, addig a mostani mindent megtesz a párt végső bedöntéséért.
A rendszerváltás előtt a magyar értelmiség gondolkodását még a harmadik út ideájának elfogadása határozta meg: Jászi, Bibó, Donáth, Liska követői bizonyos fokig mind harmadikutasok voltak, vegyes gazdaságot, Kert-Magyarországot, a kizsákmányolást korlátozó piacgazdaságot szerettek volna. Nem homogén struktúrát akartak, hanem élhető, vegyes modellt, dogmák helyett sokszínűséget. Magyarok milliói tették élhetővé a szocializmust, mert a formálisan csikorogva működő rendszer felszíne alatt kiépítették a második gazdaságot és a maguk hétvégi, kaláka-Magyarországát. A magyarok, mint oly sokszor megszállt nemzet tagjai, történelmükből azt tanulták meg, hogy túlélésük ára az idegen hatalmak által működtetett rendszernél hatékonyabb, megbízhatóbb informális társadalom létrehozása.
Az 1989-es fordulat egyik szellemi irányítója az SZDSZ volt, amely A rendszerváltás programja címet viselő nevezetes Kék könyvével a demokráciába és a kapitalizmusba való átmenet útját vázolta fel. Ennek nyomán a véleményirányítók gondolkodása radikálisan megváltozott: nemcsak elvetették a harmadik utat, hanem ugyanazzal a lendülettel a kapitalizmusnak az 1980–90-es évek fordulóján divatos neokonzervatív változatát is kritikátlanul elfogadták. Tény, hogy sokan nem akartak új dolgokat kipróbálni, inkább büszkén hirdették az aktuális nyugati modell átvételének fontosságát. Mivel az államszocializmus maga is történelmi kísérlet volt, annak bukása után országunk lakói nem akartak újabb kísérleteket. Normális országot akartak. De ebből nem következik az, ami a liberális táborban megjelent: hogy a kapitalizmus adott modelljének nincs alternatívája.
Többféle liberalizmus van, s mást jelent a liberalizmus a centrumban, mint a periférián vagy a félperiférián. A félperifériás magyar liberalizmus hívei próbára tették az elszegényedő százezrek türelmét. Empatikus, szerény, plebejus jellegű liberális politika helyett felülről osztották a tiszta észt a lecsúszottaknak. Kétely nélkül, magabiztosan. Pedig demokráciákban nincs olyan, hogy „nincs alternatíva”. Ellenkezőleg, épp azért lehet a rendszer demokratikus, mert mindig van alternatíva, mindig lehetséges rendszerkritika. Aki nem képes kritikus gondolkodásra az általa egyébként támogatott rendszer működésével szemben, az hosszabb távon alkalmatlan arra, hogy a demokratikus közegben sikeresen politizáljon.
A liberálisok fokozatosan elveszítették munkás szavazóikat, vidéki alkalmazotti támogatóikat és a nyugdíjasokat. Egyre kevesebb ember számára volt mondanivalójuk, s ezzel párhuzamosan szorultak vissza a kemény magot jelentő budapesti értelmiségi szavazóik közé. Nem tudtak mit mondani a vidéki tanítóknak, nem szavaztak rájuk a romák, elfordultak tőlük a vallási bázisközösségek. A végén már a Hollán Ernő utcai antifasiszta tüntetést is Gyurcsány Ferenc celebrálta helyettük. Nemcsak a társadalomban ritkult meg körülöttük a levegő, de meg kellett érniük azt is, hogy a harmadikutas, Tony Blairt követő miniszterelnök ellopja előlük a show-t.
A magyar privatizáció jellegzetessége abban állt, hogy kezdeti „spontán” szakasza után a gazdaságban a külföldi nagytőke vált meghatározó tulajdonossá. Ebben a helyzetben a rendszer kritikátlan elfogadása, a „nincs alternatíva” retorikája azt sugallta, hogy az SZDSZ a külföldi nagytőke pártja. Tehát szemben áll a magyar emberek érdekeivel. S mivel a félperifériás kapitalista rendszer – eredményei ellenére – a választók körében továbbra sem népszerű, ez a pozíció megpecsételte a liberális párt sorsát.
A párt egyes csalódott politikusai most azt hangoztatják, azért buktak meg, mert „racionális politikát” folytattak, és erre a magyar nép nem volt vevő. Ez a gőgös magyarázat megint csak rossz irányba visz. Azt üzeni, hogy az SZDSZ a legokosabb, legracionálisabb párt, amely most sem hibázott – csak az istenadta nép nem ismerte föl valódi érdekeit. Nos, éppen ez az a gondolkodás, amivel azonnal szakítani kell. A szabadság nem a „felismert szükségszerűség”, hanem az alternatívák közötti választani tudás lehetősége. Nem a társadalomnak kell tanulnia az SZDSZ-től, hanem az SZDSZ-nek a társadalomtól. Ha ezt a szerénységet és alázatot az új vezetők magukévá teszik, akkor a párt mai válsága akár új esélyt is jelenthet.
Bozóki András
A szerző a Közép-európai Egyetem tanára
