A rászorultság szelekciós tényezőinek bírálói legfőbb érvként gyakran felhozzák: úgyse lehet igazságosan megállapítani, ki jogosult. Hát a sörétes puska lövésének alapelvét szem előtt tartva kapjon inkább mindenki. Fentiekből kiindulva eszerint rettenetesen igazságtalan az ingatlan-fenntartási támogatás, a gázár-kompenzáció, a szociális lakáskiutalás, a köztemetés, a méltányossági adómérséklés, a kollégiumi férőhelyelosztás, a közgyógyellátás, a rendszeres gyermekvédelmi támogatás, az iskoláztatási segély, stb. szisztémája. Ugyanis felsoroltakat az elbírálásra jogosult szakhatóság csak az önmagát (vagy hozzátartozóit) rászorultnak érző illető kérelmének pozitív befogadása után folyósítja. Amennyiben az idézett logikát követjük, úgy az összes szociális célú költségvetési hozzájárulást alanyi jogúvá kéne tenni. Tehát akárki ingyen lakhasson, fűthessen, temethessen, gyógyulhasson, okulhasson, boldog-boldogtalannak engedjék el a közterheit. Ezen ötletre azonban valószínűleg a lakosság többsége is azt felelné, hogy ne támogassuk a gazdagokat az arra ráutaltak pénzéből. De a józan paraszti ész valamiért nem alkalmazza ugyanezen ítéletet a „családira”. Miért is?

Valószínűleg azért, mivel „történelmileg így alakult”, évtizedek során bejáratódott rendszerről van szó. Míg például az ingyen gyógyszer, tankönyv, temetés már a Kádár-korszakban sem járt mindenkinek, hanem alapesetben valamennyit kellett fizetni érte s csak indokolt esetben mentesítettek ez alól, evégett a társadalom nem is szokhatott hozzá az alanyi jogúsághoz. Alapvető szociálpolitikai tapasztalat, hogy mikor valamely, eleve fizetős dolog tarifáját megemelik, soha nem kelt akkora felzúdulást, mint amikor egy ingyenest tesznek díjkötelessé, vagy – akárcsak a fennforgó esetben – egy, honpolgári jogon dukáló valamit feltételekhez kötnek. Még akkor is, ha az emelés összege nagyobb, mint az ingyenesség (vagy alanyi jog) eltörlése után beszedett/kiesett tétel. Tehát a családi pótlék hozzáférési korlátozása elsősorban nem anyagi, sokkal inkább lélektani gátakba ütközik. Mivel a polgárokat úgy kondicionálták, hogy ne annak tekintse, ami valójában: segélynek. Így vált a méltányosság vonata előtt legelésző szent tehénné, melyet senki nem mer ostorcsapásokkal odébb terelni. 

Újravizsgálva az ellenérveket: téves ama nézőpont, amely a szegényeket félti a rászorultsági limittől, abból kiindulva, hogy ők nem tudnának a bürokratikus terhekkel megbirkózni. Valójában ez álprobléma. Ha valaki létminimum alatt tengődik, az nyilvánvalóan eddig sem kizárólag családi pótlékot kapott. Hanem – lásd fent – jó pár olyan támogatást is, amelyeket eddig is (tulajdonképpen mindig) neki kellett űrlapon igényelni. (Amiben az önkormányzati ügyintéző is segíthet neki.) Nem életszerű, hogy az, aki jó néhányfajta igénylést beadott már, annak pont ebbe törne bele a bicskája. Ráadásul itt olyan veszély aligha fenyeget, hogy aki bizonyíthatóan a szegénységi küszöb alatt vegetál, ezután ne kapná. Kétségtelenül vannak határesetek, akiknél – átlagjövedelmük lévén – nehéz eldönteni, jogosultak-e. Így az államnak „határmegvonáskor” nagyvonalúnak kell lennie. De ahol az egy főre jutó pénz az átlagjövedelmet jócskán meghaladja, ott aligha beszélhetünk rászorultságról. Van párszázezer olyan háztartás, ahol eme (összbevételeikhez mérve csekély) összegre nincs szükség, elvétele semmiféle gondot nem okoz. Ergo, még óvatos méltányosságot gyakorolva is a családtagokkal úgy körülbelül egymillió polgár jó lelkiismerettel kizárható a jogosultsági szegmensből. Adminisztrációs tehercsökkenés ugyanakkor valóban nem ártana. Teljesen felesleges a bonyolult, majdnem tucatnyi segélytípust ismerő jelenlegi ügyintézés. Országos szintűen egységes „szociális pontrendszer” kell (s ehhez igazított űrlapos adatfeldolgozás), mely objektív paraméterekkel „árazza be” a rászorultság mértékét. Egységes adó-, ingatlan- és gépjármű-nyilvántartással szűrve ki a papíron minimálbéres (a valóságban luxuskocsival és családi házzal rendelkező) jogosulatlan pályázókat. Nincs értelme a családi pótlék önálló fennmaradásának. Rászorultsági alapon integrálni kell az (egyszerűsítésre szoruló) általános segélyrendszerbe. 

Emellett muszáj szembenézni azzal, hogy a családi pótlék gazdagoktól való elvétele csak a társadalompolitikai érem egyik oldala. A másik, hogy a teljes mértékben jogosultak részéről is van pár hézag. Magyarország (és a nyugati társadalmak nagy részének) fenyegető népesedési paradoxonja, hogy azok, akik megtehetnék, ritkábban vállalnak gyermeket. Ha igen, akkor is csak egyet-kettőt. Ugyanakkor olyanok, akiknek az önmagukról való gondoskodás is komoly kihívást jelent, erejüket meghaladó felelőtlenséggel gyarapítják családjuk létszámát. Emiatt az aktív kereső (és közteherviselő) családok nem (vagy kevésbé) szaporítják a potenciálisan jó életesélyekkel induló (majdan nagy valószínűséggel ugyancsak dolgozó) polgárok táborát. Viszont a tartósan inaktív honfitársaink igen nagy hányadban nagycsaládosok. S az ő gyerekeiknek jelentős sansza van arra, hogy ők is piac- és keresőképtelen eltartottak legyenek. Felborítva a befizetők és haszonélvezők arányát.

Amikor a családi pótlékot a kádárizmusban „feltalálták”, a gyermekvállalást ösztönző bérkiegészítésnek volt szánva. Mivel általános foglalkoztatottság volt, a bevezetőiben értelemszerűen fel sem merült, hogy valaki is pusztán erre (a segélyezésre) kívánja alapozni megélhetését. Időközben a működésképtelenné vált, életidegen szocializmus összeomlott, s vele kimúlt a családi pótlék hajdani princípiuma is. A közösség, adóforintjai révén – amikor szükséges – persze segítheti az egyént a családfenntartásban. Azonban nyilvánvaló, hogy kizárólag állami támogatásra gyereknevelést alapozni nem lehet. Ennek dacára naponta láthatunk hámló vakolatú, penészes szobakonyhákban sokgyerekes családokat, ahol a kassza évtizedek óta a családi pótlékból (és más segélyekből) tevődik össze. E mélyszegények többsége annyira iskolázatlan, hiányos szocializációjú, hogy fel sem fogja: helyzetét részben saját, meggondolatlan döntéseinek köszönheti. Ehelyett sorsának alakulását állami pénzektől várja.

De az állam nem lehet ennyire tapintatos. Tudatos családtervezésre kell sarkallnia polgárait. Szégyen, hogy országunkban a „felelős állattartás” legalább jelzős szerkezetként létezik, a felelős gyermekvállalásról viszont nemigen beszélünk. Pedig el kell mondani – alanyi jog ide, rászorultság oda – a családok egy bizonyos hányadánál a támogatás kidobott pénzt, amely konzerválja a nyomort. Mert nem gyermeknevelésre, hanem a szülők szenvedélybetegségeiknek fedezésére megy. Amiből következően az alultáplált, pszichésen sérült, tanulási-beilleszkedési zavarokkal küzdő fiatalok újraszocializálására ismét csak állami többletköltséget generál. Esetükben megfontolandó, hogy a szakhatóság családi pótlék feletti rendelkezésüket „zárolja”, illetve ne pénzben, hanem utalványok formájában továbbítsa. Egy biztos: jelenlegi rendszer annyi sebből vérzik, mint az ilyen családokban felnőtt gyerekek lelke.