Talán e sorok írójának cikke is közrejátszott abban, hogy a a politikai korrektségről  ELTE-vitát rendeztek. Ahol a legtöbb – időnként személyeskedő – támadás, kritika jómagamat érte. Félreértés ne essék: nekem ezzel a világon semmi bajom. Kommentátorként nem szoktam fukarkodni a bíráló szóval, tehát úgy illendő, hogy én is tűrjem (és bírjam) a keménykedő beszólásokat. Mi több, a vita két dolog továbbgondolására – és kifejtő jellegű megválaszolására – ösztönzött. Egyrészt: tudja-e vajon a hazai átlagolvasó, mi is a politikai korrektség (továbbiakban magyarosítva használván az angol political correct, PC rövidítést), azaz a  píszí? Másfelől: miért ennyire intoleránsak, hitvitázóan türelmetlenek a píszí hívei azokkal szemben, akik  nézeteiket, a politikai korrektség kánonját, demokratikus platformról utasítják el?

A political correctness – eredetileg Maótól származó – fogalma a kommunista párt és az ún. progresszív baloldal révén került be a ’60-as években az USA közéleti diskurzusába. Eredetileg a „politikailag korrekt” jelzős szerkezet a pártszerű, párthű viselkedést takarta. Aztán innen – tágabb jelentéstartalommá bővülve - hamar átkerült a radikális kisebbségvédő és feminista szóhasználatba. Immár a társadalmilag, morálisan helyénvaló beszéd (illetve cselekvés) kódexévé válva.Alapvetően négy fő pilléren nyugszik. (Amiről részletesen ír Schleicher Nóra a Politikai korrektség. Érvek pro és kontra című tanulmányában. Jel-kép, 2001/2.)

Az első valamiféle nyelvi önszabályozás (vagy öncenzúra). Hogy tudatosan nem használunk bevett, ugyanakkor bizonyos identitásközösségeket sértő kifejezéseket. Ehelyett jóindulatú vagy semleges változatukat ajánljuk. (Pl. a négert feketére, afroamerikaira, a buzit, buzeránst melegre, a bibsit zsidóra, a ferdeszeműt, sárgát ázsiaira cseréljük.) Ezzel van talán alapjáraton a legkevesebb vita. A második tartópillér a pozitív diszkrimináció. Tehát hogy például bizonyos etnikai kisebbségek, – hátrányaikat kompenzálandó – kapjanak előnyöket (pluszpontokat, soronkívüliséget) a felsőoktatásban és a foglalkoztatásban. Ezt már jóval többen vitatják – köztük én is. A módszert helytelenítő kritikusok rámutatnak arra: „…a pozitív diszkrimináció növeli a feszültségeket a kedvezményezett csoport és a nem kedvezményezett csoportok hátrányos helyzetű tagjai között.” A további szakmai-morális bírálatok leszögezik: „…egyszerűen hibás minden olyan közéleti politika, amely az állampolgárok bőre színén, szeme állásán vagy nemzetiségi származásán alapszik. Lehet-e megkülönböztetésnek jó szándékú alapja, lehet a diszkriminációnak jól csengő neve, mégis, az állampolgárok fajtájuk vagy etnikumok alapján történő megkülönböztetése attól még rasszizmus marad, és összeegyeztethetetlen a demokratikus társadalom normáival.”

Eme szempont követői hozzáteszik még, „…az a tény ugyanis, hogy van pozitív diszkrimináció, a preferált csoport minden tagjának elért teljesítményét gyanússá teszi, függetlenül attól, hogy kapott-e az illető tényleges előnyöket vagy sem.” Schleicher Nóra idéz egy afroamerikai lányt: „Eddig azért nem vettek fel, mert fekete vagyok, most azért vesznek fel, mert fekete vagyok. Mi a különbség?” A Kisebbségkutatás c. folyóirat 1999/4. száma konkrét példákat hoz a pozitív diszkrimináció hátulütőire. A dolog belső logikája ugye az, hogy mivel történelmi okokból (rabszolgaság, elnyomás, diszkrimináció) a fehér többség, a férfiak, stb. felülreprezentáltak az elit, szakértelmiségi pozíciókban, így célzott kvótákkal és kedvezményekkel szükséges garantálni, hogy a feketék, latinok, stb. a népességbeli arányuknak megfelelően legyenek jelen ott.

Előfordulhat hát: hiába teljesít jobban egy többségi, akkor is a gyengébben szereplő, de „faji-nemi extrákkal” honorált kisebbségi társát veszik fel. Ez nyilvánvalóan nem csökkenti, hanem növeli a kisebbségi egyén (és általában a kisebbség) iránti fenntartást, ellenszenvet. Megerősíti azon hamis sztereotípiákat és tévhiteket, miszerint ők genetikailag alacsonyrendűek, így logikus, hogy csak etikátlan kivételezés, protekció révén tudnak nyerni. Térségünkben pedig amúgy is rossz emlékek kötődnek a faji vagy szociális alapú kontraszelekcióhoz. A náci, majd a kommunista totalitarizmus is ugyanolyan indoklással biztosított előnyt az árja, a fajmagyar, illetve a proletár származású embereknek a zsidókkal, illetve a burzsuj-és kulákcsemetékkel szemben, hogy utóbbiak hagyományosan túlreprezentáltak az egyetemeken, s ezt a csorbát muszáj kiköszörülni. Demokráciában ezek szalonképessé tétele helyett azt kell biztosítani – ösztöndíjjal, pluszjuttatásokkal, segítségnyújtással, tehetséggondozó felzárkóztatással –, hogy a hátrányos pozíciójúak, lemaradtak is teljesíthessék ugyanazon pontszámot, mint az átlag.

Harmadik princípium az úgnevezett nyugati kánon felülírásának szükségessége. Tehát, hogy a nyugati kultúra értékei nem állnak a többi civilizáció fölött. Ebből következően kultúrkörök viszonylatában nem lehet rangsort felállítani. A píszí liberális kritikusai azonban akképp gondolják: alsó-és felsőrendű népek, rasszok természetesen nincsenek, de pl. a világnézetileg semleges, laikus európai pluralizmus és mondjuk a nőket másodrendűnek tartó, melegeket üldöző iszlám teokrácia között igenis van értékhierarchia, az előbbi javára. Végül a negyedik píszí-rendezőelv szerint nincs egységes tudomány, objektív igazság. Csak rétegszempontok vannak. Ez viszont a multikulturális társadalomfilozófia győzelme helyett identitásgettókra szabdalta pl. az USA egyetemeinek jelentős részét. Egységes, sokszínű tudás helyett olyan zárt diszciplínák futnak, mint a „női tudomány” vagy a „fekete művészet”. A politikai korrektségre mindvégig rányomták bélyegüket a balos gyökerek. Lényegében egyfajta „kulturális marxizmus”, dogmatikus nyelvi osztályharc gyanánt üzemelt. Míg a klasszikus marxizmus a tőkés-munkás párharccal írja le a társadalmat sematikusan elnyomó-elnyomott küzdelmére leegyszerűsítő világképét, addig a píszí a többségi-kisebbségi szembenállással határozza meg ezt. Ahogy a többségi rasszisták a nemzetet, a kommunisták a munkásosztályt, úgy a píszí-hívők a kisebbséget teszik meg kritikátlanul idealizált, mártírpozíciójú, folyton csak szenvedő áldozatnak. Így a többségi-kisebbségi vitákban, konfliktusokban „hatalmi szóval” mindig csak és kizárólag utóbbinak lehet igaza.

A fordított rasszizmusként, a hímsovinizmus babérjaira törő nősténysovinizmusként működő píszí végül az USA-ban is önmaga torz karikatúrájává, szellemi tébollyá, militáns fundamentalizmussá vált. Faji-szexuális ízlésterror és paranoia lett belőle, amely – mint minden ideológiai ortodoxia - persze kitermelte önnön karrieristáit, konjunktúralovagjait. Akik nem haboztak a dogmát gátlástanul saját érvényesülésük szolgálatába állítani. A madisoni egyetemen oktató Kovács M. Mária egy ’95-ös interjúban felsorol pár abszurditást. „Három éve, amikor egy washingtoni egyetemen tanítottam, a dékáni hivatal borítékjában érkezett egy kis körlevél, amiben arra kértek, hogy órán lehetőleg ne használjam az „emberiség” kifejezést (mankind), mert a szóösszetétel egyik fele a hímnemre utal. Ez pedig sérti a női hallgatókat….Egy feminista csoport összeszámolta, hogy a Metropolitan Múzeumban hány női akt van, hány meztelen férfit ábrázoló festmény és hány nő által készített műalkotás. S minthogy az arány rossz volt, petíciót intéztek, hogy állapítsák meg a helyes kvótát a női aktok valamint a női festők férfiakat ábrázoló képei között. Az ember azt gondolná, hogy ezen csak nevetni lehet. Hát ez ott nem így van. Még az is elképzelhető, hogy a múzeum szakbizottságot állít fel az efféle problémák kezelésére.”

Politikai korrektség Magyarországon

Hazánkba a píszi akkor jött be, amikor szülőhazájában jobb körökben már csak gúny, irónia, lesajnálás tárgya volt. Igazából nálunk leginkább nem is szóhasználati dimenzióban, hanem bizonyos dolgok tabusítása révén játszott be. Lényegében a demokratikus körökben senki nem vonta kétségbe, hogy a rasszizmus, az előítéletet, a kirekesztés, a diszkrimináció létező dolgok. Nem is ezzel volt probléma. Hanem azzal, hogy bizonyos, a főáramú közbeszédet domináló (leginkább szoclib kötődésű) publicisták nem voltak hajlandóak belátni: a roma mélyszegények leszakadásának csak egyik, de nem egyetlen (vagy legfőbb) oka a többségi kirekesztés. Legalább ilyen fontos ok a roma közösség jelentős hányadának korszerűtlen, premodern, retrográd család-és társadalomszerkezete.

A XXI. századi nyugatos társadalomban a hat-nyolcgyerekes nagycsalád, a mennyiségi szemléletű, családtervezési stratégiát nélkülöző gyermekvállalás működésképtelen és piacképtelen. A telepi átlagroma aligha lesz képes tanulni, dolgozni, boldogulni úgy, hogy már 16-17 éves korában két-három gyereke van. Nemcsak a többség oroszlánrésze nem tudja (időnként nem is akarja) befogadni a romákat, de a cigányságnak is van egy jelentős hányada, aki – életvitele, mentalitása okán – nem tud (időnként nem is akar) beilleszkedni. Vagy nézzük csak az úgynevezett szegregációt. Tényleg van és lehet olyan (nem is kevésszer, hanem időnként tömegesen), hogy a gyereket csak azért szegregálják, tanácsolják el a suliból, mert cigány. Ez rasszizmus. De a túloldalnak meg azt kéne (kellett volna) elismerni, hogy legalább ugyanannyiszor (ha nem többször) van és lehet olyan, hogy a cigánygyereket nem azért rúgják ki, teszik kisegítőbe, mert roma, hanem azért mert egy összeférhetetlen, osztálytársait csicskáztató, bántalmazó, beilleszkedni képtelen kis szociopata. Nyilván nem tehet róla, de attól még az.

Ha valaki ezt (és a cigánytársadalom többi anomáliáját) jóindulatú és jóhiszemű hangnemben szóvá tette, azonnal megkapta a rasszista gyűlöletkeltés bélyegét. Mikor valahol konfliktus lett a többség és kisebbség egyes csoportjai között, a „kávéházi jogvédők” parttalan, kritikátlan jelleggel mindig a kisebbségnek adtak igazat, őt hozták ki sértett áldozatnak. A kisebbségieknek a többséggel kapcsolatos (hol jogos, hol alaptalan) negatív megjegyzéseit, beszámolóit eleve igaznak fogadták el. A többségi lakosság kisebbségiekkel összefüggő (szintén hol tényeken, hol rosszindulatú kitalációkon nyugvó) negatív kijelentéseit viszont mindig az előítélet, a rasszizmus termékeként könyvelték el. Vagyis a többséget morális értelemben kollektíve negatívan, a kisebbséget viszont pozitívan diszkriminálták. Nagyrészt ez a szemellenzős, csőlátású nézőpont hizlalta kétszámjegyűre a szélsőjobbot. Szó nem volt arról, hogy bárki a píszí-ellenes demokraták közül letagadta volna a rasszizmus létét. Nem a píszí-kritikusok tagadták a píszí részigazságait. A píszí-hívők voltak képtelenek a magukén kívül bárki részigazságát elfogadni. Aztán nagyot fordult a világ. A honi píszí kénytelen lett tárgyalóasztalhoz ülni demokratikus kritikusaival. Mi történt?

Hisz 10-15 évvel korábban még nem csak az lett volna kizárt, hogy engem és Tóta W. Árpádot ilyen vitára – a mi felfogásunkkal – elhívjanak, de az is, hogy az értelmiségi diskurzus sodorvonalát akkor kijelölő balliberális 168 órában vagy Magyar Hírlapban a mienkéhez hasonló cikkeket lehozzanak. Maximum olyan beszélgetésről lehetett volna szó, ahová a politikailag korrekt szociológusok elhívnak egy tényleg szalonképtelen, „bunkó MIÉP-est”, hogy rajta demonstrálják: az anti-píszí csak ilyen lehet. Hát ennek vége. Az anti-píszi középutas frontemberei  szabadelvű írástudóként az általánosító rasszizmus negatív sztereotípiáitól éppúgy elhatárolódnak, mint a doktriner kisebbségvédelem pozitív mítoszaitól. Bajban vannak hát a píszí-káderek. Kedvenc pártjuk, az SZDSZ romokban, s immár a liberális médiaértelmiség is kihátrált mögülük. A politikai korrektség militáns követői azért olyan agresszíven frusztráltak, mert vesztüket érzik. Kénytelenek hát leszállni a magas lóról. Ha nem teszik, ama bizonyos ló – a közvélemény – fogja őket ledobni a földre.