Már maga a kampány is számos újdonságot hozott, amelyek felülírták az eddigi szokásjogot. A miniszterelnök-jelöltek televíziós vitái a médiapolitizálás, a perszonalizáció új dimenzióját nyitották meg a szigetországban, próbára téve ugyanakkor a három pártvezér szakpolitikai felkészültségét is. A történelmi jelentőséghez emellett hozzájárult az is, hogy a baloldal ehhez mérhető vereséget utoljára 1931-ben, majdnem nyolcvan évvel ezelőtt szenvedett el.

Balról jobbra: Nick Clegg, David Cameron és Gordon Brown

AP

A konzervatívok megnyerték ugyan a választásokat, de abszolút többséget nem sikerült szerezniük. A többségi kormány létrehozása érdekében meg kellett egyezniük a liberálisokkal, akik úgy emelkedhetnek kormányzati erővé, hogy eredményeik nem csupán az előzetes várakozásoktól, hanem – a mandátumszámot tekintve – az öt évvel ezelőtti eredményektől is elmaradnak.

Bye, bye, Munkáspárt!

A szavazatok konkrét számában nem olyan jelentős a változás. Ennek oka a sajátos angol választási rendszerben keresendő, amely nem ismer területi vagy országos listákat, csupán az egyéni választókerületekben zajlik a verseny, a mandátumot pedig az kapja, aki akár csak egyetlen szavazattal is megelőzi ellenfeleit. Jól érzékelteti e módszer logikáját egy példa: amennyiben idehaza is a brit választási szisztéma szerint voksolnánk, a következő négy évben egyetlen MSZP-s honatyától eltekintve kizárólag a Fidesz–KDNP képviselői ülnének a parlamentben.

David Cameron pártja kereken száz választókörzetben volt képes nyerni 2005-höz képest úgy, hogy mindössze 3-at vesztett, így összességében 306 egyéni mandátumhoz jutott. A Munkáspárt óriásit bukott, képviselőinek száma 91-el csökkent, miközben a liberális demokraták is 5 helyet vesztettek. Azonban, ha a szavazatok számát vizsgáljuk, kiderül: ez a földcsuszamlásszerű változás nem azt jelenti, hogy alapvetően átalakultak volna a brit társadalom politikai preferenciái, vagy az ország választási térképe.

A Munkáspárt 2005-ös szavazóinak 18 százalékát vesztette el, ez más választási rendszer esetén önmagában talán nem is lenne olyan súlyos kudarc. Különösen nem mondható katasztrofálisnak, ha összehasonlítjuk például az MSZP vereségével, amely bázisának 42 százalékát vesztette el az utóbbi négy évben. Csakhogy az angol konzervatívok alig 4 százalékponttal magasabb szavazataránya így is 97 képviselői hellyel többet jelent 2005-höz képest. A számokból emellett kitűnik az is, hogy, bár a liberálisok némileg tovább bővítették támogatóik körét, mégis 5-tel kevesebb mandátumuk lesz majd a következő ciklusban.

A többségi elvű választási rendszer alapjaiban határozza meg a szigetország szavazóinak gondolkodásmódját. Az például, hogy nem került az Alsóház közelébe sem a Brit Nemzeti Párt, inkább azt bizonyítja, hogy az angol választópolgárok tisztában vannak a kis pártok teljes esélytelenségével, mint azt, hogy ilyen mélyen elítélnék a szélsőséges idegenellenességet.

Válságban a baloldali gondolkodás

A Tony Blair és Antony Giddens nevével fémjelzett harmadikutas politika az évtized második felére kifulladt.  Blair távozása után Gordon Brown valóban nehéz örökséget vett át, eleinte próbálkozott ugyan a hagyományos szociáldemokrácia értékeinek újbóli megerősítésével, ám később a gazdasági krízis begyűrűzésével egyre inkább mint sikeres válságkezelő, illetve mint a megosztott baloldal egyesítője kívánt fellépni.

Brown távozása után a leendő munkáspárti vezetőnek nemcsak a pártban a „blairisták” és a „brownisták” között meglévő személyi ellentétekkel, hanem a baloldali gondolkodás – európai trendekbe illeszkedő – válságával is szembe kell néznie. A szigetországi fordulat után a kontinens meghatározó országainak többségében, igaz rendkívül változatos előjellel, konzervatív pártok irányítják a kormányzatot, ami azt mutatja, hogy egyelőre nincs meg a csodaszer a balodali megújulásra. Ugyanakkor a brit választások eredménye azt is bizonyítja, hogy egyáltalán nincs eltűnőben a hagyományos baloldal: a liberális, zöld, vagy szélsőjobboldali kihívók egyelőre megközelítették, de nem előzték meg Európa szociáldemokrata pártjait.

A toryk kényszerzubbonyban

A konzervatívok esetében felemás a kép, kétségkívül megnyerték a voksolást, ám egyedüli kormányalakításra nem voltak képesek. David Cameron pártja az utóbbi években szinte végig magabiztosan vezette a közvélemény-kutatásokat, a fiatal pártvezér sikeresen formálta át jobboldali párt arculatát egy barátságosabb, szociálisan érzékenyebb politikai erő képére, amely a változás frissességét kínálja. Új programjukkal képesek voltak hátországuk megújítására, olyan értékeket beemelni a jobboldali gondolkodásba, mint a környezetvédelem, a szociális érzékenység, vagy a melegek jogai. Cameron ugyanakkor az ígérgetés helyett őszintén feltárta, kormányra kerülve nincs lehetőség jóléti ígéretek teljesítésére, sokkal inkább szigorú fiskális politikára és kemény intézkedésekre számíthatnak a választók.

A konzervatívok helyzetét nehezítette, hogy a képviselői költségtérítési botrány a jobboldalt is érintette, némileg megtépázva annak hitelességét. Ráadásul az év elejére a Brown-kormány a válságkezelés területén is képes volt felmutatni eredményeket, így a februári közvélemény-kutatási adatok már azt mutatták: elfogyott a konzervatívok előnye. Bár a választásokra – nem utolsó sorban Brown szerencsétlen megnyilvánulásai miatt – sikerült visszakapaszkodniuk, az elsöprő győzelem elmaradt.

A liberálisok ugyanakkor úgy kerültek a királycsináló szerepébe, hogy – bár némileg többen szavaztak rájuk, mint öt évvel ezelőtt – a szerzett mandátumok számát tekintve eredményeik elmaradtak a várakozásoktól. A Nick Clegg vezette politikai erő hosszú évek óta következetes liberális politikát folytatott, amellyel alternatívát kívántak nyújtani a két naggyal szemben. Ennek legfontosabb elemei a liberalizmus egyfajta populáris értelmezéséből fakadnak.

A brit liberálisok megreformálnák a westminsteri választási szisztémát, az Egyesült Királyság EU-hoz fűződő viszonyát, írott alkotmányt adnának az országnak, vagyis számos olyan elemet jelenítenek meg, amely alapvetően átalakítaná a brit politikai rendszert. Most lehetőségük kínálkozik programpontjaik legalább részleges megvalósítására. Erre különösen a gazdaságpolitikában nyílik esély, ezen a téren hasonló a koalíciós partnerek álláspontja, legalábbis nincsenek mély törésvonalak a két jobboldali erő álláspontja között.