Elöljáróban fontos azt felidézni, hogy hazánk rendszerváltás utáni történetében mindezidáig - részben a választójogi törvény, részben a pártstruktúra miatt – koalíciós kormányzás folyt, melynek következtében a kormányzati döntéshozatal konszenzusos keretek között zajlott. Mind az öt korábbi parlamenti ciklusban közös volt az, hogy a kormányban egy domináns párt mellett más, kisebb pártok jutottak kormányzati szerephez; illetve azonos volt az is, hogy maga a koalíciós felállás érzékelhetően befolyásolta a kormányzati politikát, azaz a kisebb kormánypártok mindegyik ciklusban érezhető ellensúlyt jelentettek úgy a legnagyobb kormánypárttal, mint a mindenkori miniszterelnökkel szemben.

Az idei választások eredménye ezt a struktúrát borította fel, hiszen - amellett, hogy a politikai rendszer jellemzői továbbra is a konszenzusos demokrácia kelléktárát idézik (parlamenti sokpártrendszer, írott alkotmány, erős alkotmánybíróság, független központi bank, stb.) - az ország most újra visszatért a magyar politikatörténetből jól ismert domináns párti hagyományokhoz, azaz a többségi (egypárti) kormányzáshoz. Látható, hogy ez a változás alapjaiban érintette a magyar kormány döntésképességét, illetve döntéshozatali mechanizmusát.

A döntésközpontúság tényezői

A Fidesz-KDNP pártszövetség a jelek szerint teljességgel tudatában van és igyekszik is élni a hatalmas társadalmi támogatottsággal megszerzett döntési pozíció súlyával, ezért látott akkora elánnal munkához még a második Orbán-kormány hivatalos megalakulása előtt. A kormányzó erő a politikai mellett azonnal „nyelvi területfoglalásba” kezdett, a Nemzeti Együttműködés Rendszerének hangsúlyozásával pedig olyan széles keretet adott politikájának, mely afféle identitásképző alaprendszerként működve nemcsak a szimbolikus döntéseknek, hanem a strukturális átalakításoknak is keretet adhat. Az elmúlt hetek rapid törvényalkotását és javaslatdömpingjét látva ezek egyikéből sem lesz hiány, s éppen ebben mutatkozik meg igazán a párt sokszor figyelmen kívül hagyott, bár annál fontosabb jellemzője: a döntésközpontúság.

Ülésezik a Parlament

Hernádi Levente

Ez talán jobban leírja a Fideszt, mint más, róla alkotott kategóriák, hisz mindebből ered a párt határozott, gyors, mélyreható, a célokat pontosan kijelölő, s tegyük hozzá, néha egészen váratlan döntésekhez vezető politikája. Ezeknek a döntéseknek általában ismérve a racionalitás, melyet utóbb az igazol, hogy a legtöbb esetben hatékonyan segíti elő a döntéshozó által megvalósítani kívánt célokat. S ha már a hatékonyságnál tartunk: megítélésem szerint a Fidesznél ez esetben az egyik alapvetést épp az jelenti, hogy a párt - ha a helyzet úgy kívánja - több megoldási javaslat birtokában igyekszik meghozni végleges döntését, így ha szükséges, mindig elő tud állni új alternatívával.

A legfőbb ok: a centralizáció

Nyilván megfogalmazódhat az olvasóban az a kérdés, hogy hogyan alakult ki a párt effajta döntéscentrikussága. Látnunk kell, hogy a Fidesz a mostani kormányzati szerepre 2002 óta készült. Leginkább a következetesség és a tudatosság szavaival írható le Orbán Viktor régóta követett stratégiája, azaz egy hosszú távú kormányzásra berendezkedő, centrális politikai blokk megteremtésének igénye. Az ehhez szükségesnek tartott egyszemélyes vezetői szerepre épülő politikát a Fidesz már hosszú évek óta folytatja, bár véleményem szerint mindebből legalább annyi hátránya származik, mint előnye. S noha politikai ellenfelei részéről a pártot sokszor éri vád „vezérelvű” működési mechanizmusa miatt, azt azért mégis látni kell, hogy egy párt ereje leginkább hatékonyságában mérhető, így ebben a tekintetben egy ekkora szervezet bizonyos fokú centralizációja mindenkor szükséges.

Ennek megléte vezet a Fidesz nagyfokú döntésképességi potenciáljához, s ezt az elemet tekintve hatalmas különbség rajzolódik ki a mai magyar „bal” és „jobboldal” között. Mindez a számokban is megmutatkozik, hiszen ha összevetjük például az előző és a mostani Országgyűlés alakuló ülése után elfogadott parlamenti döntések (törvények, törvénymódosítások, határozatok, nyilatkozatok) számát, akkor azt látjuk, hogy 2006. május 16-tól az év végéig ez a szám 136 volt, míg idén (május 14-től július 9-ig) 70. Az időarányt figyelembe véve a különbség önmagáért beszél.

Egyesek a mostani nagyszámú parlamenti indítvány kapcsán azzal a kritikával élnek, hogy a javaslatokat nem a kormány, hanem kormánypárti képviselők nyújtják be. Megítélésem szerint ez a módszer a jogalkotás színvonalát alapvetően nem befolyásolja, ráadásul az új apparátus nemrég foglalta el helyét.  . Az elmúlt két évtizedet övező nagyfokú társadalmi csalódottság, az utóbbi évek politikai instabilitása, és a magyar társadalomnak a jövőt illető perspektívátlansága folytán nem volt véletlen a Fidesz hatalmas győzelme. A kétharmadban kifejezett társadalmi felhatalmazás fejezi ki azt az óriási kívánalmat, hogy az új kormány az eddig sehová sem vezető politikai acsarkodás után végre kezdje el előre tolni az ország mozdulatlanul álló szekerét.

Miért éppen a Fidesz?

Az sem meglepő, hogy ez a feladat a jelenlegi kormányerőre vár. Ha ennek okait keressük, csak egy pillantást kell vetnünk az utóbbi évtizedben saját magát felemésztő Magyar Szocialista Pártra, melynek jövőbeli sorsa ma nem más, mint kérdőjelek sokasága. Az MSZP, ha kormányra került, saját döntési helyzetét igazából fel sem ismerve mindig afféle „állóvizet” teremtett a kormányzás körül, melynek legfőbb oka talán az volt, hogy a párt Horn Gyula kormányzása óta szinte soha nem tudott összhangra törekvő, előrevivő kapcsolatot kialakítani a párt különböző platformjai, valamint párt és kormány viszonyrendszerében. Gyurcsány Ferencnek a Fidesz működési mechanizmusát adaptáló kísérlete ezért is volt eleve kudarcra ítélve, ráadásul a volt miniszterelnök kormányon lévő pártot akart átformálni, ami sokkal nehezebb feladat, mint ellenzékben tenni ugyanezt.

Az MSZP idejétmúlt szerkezete bedarálta a volt miniszterelnököt, de az óhatatlan átalakításra a mostani ellenzéki időszakban sincs sok esély, ha a szocialisták nem lesznek képesek az idáig vezető út velejéig hatoló, önkritikus értelmezésére, valamint belső törésvonalaik tompítására. A demokráciaféltésre alapozó látszategység erre nem lesz alkalmas, viszont ellenzékben lesz idő tanulásra, építkezésre, stratégiaalkotásra.

***

Hogy pontosan mennyi, azt nem tudhatjuk. Az nyilvánvaló, hogy a kormány „forradalmi” törvényalkotása nem folytatódhat sokáig, az önkormányzati választások után a tempó indokolatlan lesz. Már csak azért is, mert a „döntési hevület” láttán - és itt gondoljunk csupán az új köztársasági elnök megválasztásának körülményeire - egyes esetekben jogosan vetődhet fel a kérdés: nem válhatnak-e ezek a döntések kontraproduktívvá, későbbi problémák eredőivé? 

Számomra ma úgy tűnik, hogy ha a Fidesz határt tud szabni saját döntéscentrikusságának, és kellő önuralommal, a nemzeti egységet remélhetőleg tényleg nemcsak önmagával azonosítva az országban akár csak lassan is, de érezhetően pozitív változásokat sikerül előmozdítania, akkor mindvégig marad majd mozgástere, és esélye nyílhat a több cikluson átívelő „orbáni konszolidáció” véghezvitelére.