Azt írja egykori barátom, egyetemi csoporttársam, „volt MDF-es liberális harcos- és sorstársam”, hogy szíven ütötte Lázár Jánoshoz intézett nyílt levelem. Mert azt jelzi, hogy nálam is „leesett végre a tantusz” a Fidesszel kapcsolatban. Csakhogy – jegyzi meg -, jóvátehetetlenül későn van „most előjönni azzal, hogy a Fidesz-vezérek eltávolodtak kilencvenes évek eleji jogállamvédő demokrata önmaguktól”.  Hiszen réges-rég szembefordultak vele. Nem idén tavasszal, hanem… és itt különféle műfajú és súlyú esetek, ügyek hosszú sora következik, amelyek kétségkívül ezt az eltávolodást jelzik. 

Elek István

Végel Dániel

Például, hogy „az ő bojkottjuk miatt nem (vagy csak kínkeservesen) lehetett vezetőket választani a közmédiumokba”, hogy „72 órás utcai ultimátumot intéztek a parlamenthez”, majd „kordont bontottak”. Hogy azt állították, „ők a haza, amely nem lehet ellenzékben”. Hogy „börtönbe akarják zárni az ellenfeleiket”. Hogy „tesznek a törvényre” és azt mondják: „oszt jó napot”, vagy hogy „kamerák előtt szelnek a tortából B. Zsoltnak” stb. 

Miért vártam eddig a szakítással, kérdezi Debreczeni, hiszen már 2002-ben erősen bíráltam a Magyar Nemzetben Orbán és a Fidesz politikáját. Erre ugyan rosszul emlékszik, mert az a bizonyos cikk, az Orbán Viktorhoz címzett nyílt levelem 2006. május 20-án jelent meg. De emlékezetem szerint néhány héttel ezt megelőzően, a 2006-os választási kampány finisében a Népszabadság hasábjain és az ATV-ben egyszer mi már lefolytattuk ezt a vitát. 

Debreczeni József

Müller Judit

Igaz, azt én kezdeményeztem, mintegy sok régi konzervatív, jobbközép elkötelezettségű barátja nevében is magyarázatot kérve Debreczeni Jóskától politikai nézetei feltűnő átalakulására. Nem egyszerűen a korábbi éveknél is erősebb, kíméletlenebb Fidesz-, illetve Orbán-bírálatára, hanem ami ebből következett, hogy átállni látszott a másik oldalra. Hogy elemzései, vélekedései azt szuggerálták: „a következő választás legfontosabb tétje, hogy a Gyurcsány Ferenc vagy az Orbán Viktor által megtestesített politikai kultúra kapja-e meg a kormányalakítás lehetőségét újabb négy vagy ki tudja hány évre. Illetve, hogy a kettejük közötti választással rendszerek között is döntünk. A parlamentáris jogállam és a populizmusnak nevezett rendszer, a liberális demokrácia és az antiliberális, antiparlamentáris demokrácia rendszere között. Ő már akkor eljutott odáig, hogy úgy érezte, jobboldali, konzervatív létére neki kell keményebb ellenállásra tüzelnie a létező baloldalt a Fidesszel szemben. Mert a balliberális véleményformálók túlságosan puhák, nem érzik eléggé az Orbán személyében fenyegető veszélyt.

Meglehetősen abszurdnak találtam ezt a fejleményt. Meggyőződésem volt, hogy nem rendszerek között választunk 2006 tavaszán, hanem a korábbiakhoz hasonlóan csak az alkotmányosan garantált liberális demokráciánk két kormányzati alternatívája között.  Valamint úgy véltem, hogy amikor állást foglalunk a politikai alternatívák között, megengedhetetlen, hogy abszolutizáljuk a különbségük egyetlen dimenzióját, a politikai kultúráét - ha az még oly fontos is.   Valójában ugyanis a szavazatunkkal sosem csupán a két élen álló politikus és táboruk politikai kultúrája, demokratikus elkötelezettségük minősége között döntünk. Hanem egyben az általuk megtestesített kül- és belpolitikai, társadalom- és nemzetpolitikai, kulturális és gazdaságpolitikai ajánlatok között is.

És nézzük csak meg közelebbről, mit képviselnek a múltról szólva, az úgynevezett szocialista múltról és az ezeréves múltról. Milyen a politikai közösség- és nemzeteszményük? És a cselekedeteik? Hogyan szerepeltek például a december 5-e népszavazás kapcsán?  Miféle oktatás- és neveléspolitikát, családpolitikai eszményt képviselnek? Mit gondolnak a szolidaritásról, és milyen népesedéspolitikát, egészségügyi, környezetvédelmi, mezőgazdasági és vidékpolitikát, egyház- és cigánypolitikát vezetnek le belőle? Ha csak e legfontosabb kérdéseket vetjük is latba, a tágan értett jobboldalhoz tartozóként, a konzervatív felfogás híveiként semmiképpen sem lehet kétséges a Gyurcsány és Orbán, illetve az MSZP és a Fidesz-KDNP közötti választásunk.      

Azt írtam akkor Debreczeni Jóskának a Népszabadságban (2006.03.31.), hogy persze sok mindenben igaza van neki a jobboldalt bírálva. „Én is szívesebben szavaznék egy stiláris eleganciájával hódító, mondjuk, a bibói politikai kultúra eszköztárát és erkölcsi normáit, az észérvek és a nemes érzelmek harmóniáját képviselő jobbközép pártra. Amely ugyanakkor ökoszociális liberális konzervatív programot hirdet. De ezt sajnos nem látom a színen. Se Te nem hoztad létre, se én, se más.”

Vagyis a fentiekből is egyértelmű, hogy 2006-ban már magam is erős fenntartásokkal és voltaképpen a kisebbik rossz elvét követve támogattam a Fideszt a szavazatommal. Az egyikkel, mert a másikat, amint az idézett, választás utáni, Orbán Viktornak címzett nyílt levelemben is megírtam, már akkor sem nekik, hanem az MDF-nek adtam. Egyrészt attól tartva, hogy kevés lesz a kormányzati többséghez a Fidesz által megszerezhető mandátum, másrészt azt gondolva, szükség is lenne rá, hogy legyen mellettük egy mérséklő kultúrájú jobbközép alakulat.   

2010-ben személy szerint sokkal jobb helyzetben voltam. Mert ha Debreczeni Jóska nem is, én és mások ekkorra már létrehoztuk azt a bizonyos ökoszociális szabadelvű konzervatív pártot, vagy röviden: ökopártot, a Lehet Más a Politikát, amelyre, mint jeleztem, 2006-ban is szívesebben szavaztam volna. Egyéni jelöltet azonban a választókerületemben még nem tudott indítani. Ezért az egyik szavazatomról döntve megint előttem állt a 2006-os dilemma – az akkorinál is csüggesztőbb alakban.

A kormánypártok és a parlamenti ellenzék teljesítményéről a négy évvel korábbinál is rosszabb véleménnyel voltam. De ha a három párt, a Jobbik, az MSZP és a Fidesz-KDNP jelöltje közül kellett választanom, márpedig ez volt a helyzet, akkor megint nem lehetett kétséges, hogy kire szavazzak. Hiszen a szememben a Gyurcsány-kormány még 2006. szeptember 17-én, vezetője őszödi önvallomásával elvesztette a morális legitimitását. Amit csak megfejelt a következő években bemutatott sikertelen, sőt botrányos kormányzással. Többek között az október 23-i Fidesz-megemlékezést követő tömeges rendőri atrocitások demokráciához méltatlan kezelésével. Az egészségügyi rendszer széles körben elfogadhatatlan reformjának áterőszakolására tett kísérlettel. A kistelepüléseken élők számára elérhető közszolgáltatások szűkítésével. A korrupciónak e négy évhez kötődő elhatalmasodásával stb. Az MSZP pedig három évig kitartott mögötte, sőt még egy újabb éven át megakadályozta a kormányzati legitimitás helyreállítását lehetővé tevő választás kiírását.

A szélsőjobbot képviselő Jobbikot szintén eleve kizártam. Így aztán megint nem maradt más lehetőségem, mint hogy a Fidesz-KDNP egyéni jelöltjére szavazzak.     

Debreczeni Jóska cikkének felütésével tehát két komoly baj is van. A leeső tantusz metaforája tökéletesen alkalmatlan annak a különbségnek a kifejezésére, amely kétségtelenül létezik az Orbán Viktor és a Fidesz politikájáról szóló korábbi nézeteim és a hvg.hu-n közölt két cikkemben előadottak között. Ez a szókép ugyanis egyszerre sugall álláspontom változásáról két olyan ellentétes feltevést, amelyek külön-külön is hamisak, egymást pedig ráadásul ki is zárják. 

Egyfelől azt sugallja, mintha most egyik pillanatról a másikra végre én is rádöbbentem volna arra, amit a cikk írója már oly régóta hangoztat a Fidesz és Orbán jogállamhoz, demokráciához való viszonyáról.

Pedig hát a fentiekből kiderülhetett, szó sincs az esetemben villámcsapásszerű megvilágosodásról. Többek között épp az általa is idézett cikkem, Orbán Viktorhoz címzett nyílt levelem a bizonyíték rá, hogy korábban is erős kritikával néztem a politikájukat. Csak éppen a soron lévő választás alkalmával szavazatomat illetően ebből már akkor is – megokoltan, és ma is helyesnek látott módon – vele ellentétes következtetésre jutottam. Ez történt 2010 tavaszán is.

Természetesen Debreczeni Jóskának az a másik feltevése sem igaz, hogy e mostani, a hvg.hu-n közölt cikkeim jeleznék először, hogy levontam végre a következtetést abból a felismerésből, aminek szerinte valójában már régóta a tudatában voltam. Csak korábban igyekeztem elnyomni magamban. Hogy ugyanis Orbánék cinizmusa a nyolcvanas évek pártállami vezetőién is túltesz. Valami olyasmit sugall, ha jól értem, hogy bár tisztában voltam vele, hosszú éveken át próbáltam tudomásul nem venni, illetve mentegetni ezt a cinizmust. Most azonban végre megtettem, amit már régen kellett volna, szakítottam a Fidesszel. 

Azt hiszem, újra csalódást kell okoznom Debreczeni Jóskának. Semmiféle cinizmus mentegetésének a nyomait nem fedezem fel utólag sem a szavaimban. Az persze igaz, hogy sem a politikusi, sem a tanácsadói szerep, de még a közalapítványi elnöki szerep sem igen úszható meg lelkiismereti konfliktusok nélkül. De megjegyzem, a felelősséggel való kötelező szembenézés dilemmáit ismét csak én hoztam szóba még évekkel ezelőtt, abban az idézett 2006-os, Orbán Viktorhoz címzett nyílt levelemben. 

 Azt írtam, hogy a magamfajta ökoszociális szabadelvű konzervatívok Fidesz melletti politikai elkötelezettségének legalábbis az a meggyőződés volt a lényege, hogy azt gondoltuk, az Orbán és a Fidesz által irányított kormánytól minden ismert és feltételezett hibájuk, vétkük ellenére is sokkal inkább remélhetjük, hogy a haza, a nemzet megkapja végre a lehetőséget „a boldogulásra, az önépítésre, gyarapodásra, megújulásra. Egyéni és közösségi testi, lelki, szellemi egészségének, épségének helyreállítására és erősítésére.” Sokkal inkább, mint a Gyurcsány vezette szocialista-szabaddemokrata kormánytól.

Ezért amíg a sikerre esélyt láttunk, sok emberi hibáját, vétkét, modortalanságát, politikai tévedését, mulasztását is elnéztük a jobboldal pártjainak, illetve hangadóiknak, de ha megsemmisül az esély, onnantól nincs értelme az elnéző magatartásnak. Ilyenkor önvizsgálatra sarkall az óhatatlanul felerősödő önvád is, a saját felderengő, vélelmezett mulasztásainkért érzett lelkifurdalás, mert az eredménytelenség persze visszamenőleg is megkérdőjelezi az ember elkötelezettséget. Pontosabban az ennek jegyében követett magatartását. Ha becsületesen akar eljárni magának is fel kell tennie a kérdést, mi a felelőssége a kudarcban.

Biztos-e, hogy jól választott, amikor érezve a bajok halmozódását, nem szólt, vagy túlságosan szelíden szólt? Jól tette-e, hogy csak annyi nyílt konfliktust vállalt a politikai ösztönei, elvei, meggyőződése diktálta igazságai képviseletében, amennyit vállalt?  Nem hiszem, hogy sokat változhatott azóta a politikusi és véleményformálói felelősségről vallott felfogásom. Ezért aztán a politikusi cinizmus mentegetésének vádját az elmúlt évekre nézve sem venném magamra. 

 Az a tény pedig, hogy most a hvg.hu-n határozottan bíráltam Orbán Viktor és a Fidesz-KDNP politikáját, nyelvhasználatát, önértelmező retorikáját, és különösen pedig a kormányzati hatalom ellenőrzésének intézményes garanciáit gyengítő, az állampolgári részvétel lehetőségeit szűkítő lépéseiket, a korábbi bírálataimhoz képest szerintem nem tartalmaz minőségi különbséget. Ezért nem is érzem találónak rá azt a kifejezést, hogy szakítottam volna, illetve, hogy most szakítottam volna a Fidesszel. 

A szavazatomat ugyan valóban nem vehetem vissza, ám nyíltan előadva a politikájukkal szembeni bírálatomat, azt a részt bármikor elvonhatom a politikai legitimitásukból, amelyet nem másnak, hanem épp az én részleges, nyílt színi támogatásomnak köszönhetnek. Sőt, sokkal többet is elvonhatok belőle, amennyiben a nyilvános elemzéseimmel, érvelésemmel más, korábbi támogatóikat is meggyőzöm e legitimitás-megvonás helyességéről. A kormányzatok politikai legitimitásának a semmibe tűnése, mindenkor az ilyen egyéni döntések összegződésének köszönhető.  Maradjunk tehát abban, hogy nyomatékos figyelmeztetéssel éltem. Egyebekre - ha szükségesnek érzem - majd később vállalkozom. Ma úgy fest, sajnos, lesz rá alkalom.

 És bár megfordult a fejemben az ötlet, valójában persze nem gondoltam komolyan, hogy viszonzásul azt kéne latolgatnom: milyen szerepe lehetett Debreczeni Jóska – Orbán ellenében, Gyurcsány mellett kifejtett – publicisztikai munkásságának abban, hogy Gyurcsány Ferenc a kormánya morális legitimitásának megsemmisülése után is oly sokáig kitartott a kormányfői poszton? Hogy milyen érdemei lehettek közírói munkásságának abban, hogy a kormányzáshoz való csökönyös ragaszkodás következtében elhúzódott a politikai hidegháború? És ezáltal, közvetve legalábbis, milyen mértékben írható a számlájára a Fidesz-KDNP mai kétharmados kormányzati többségének létrejötte?