Pontosan száz évvel ezelőtt indított háborút Olaszország az Oszmán-Török Birodalom ellen, az akkor török fennhatóság alatt álló Tripolisz és Kirenaika, a mai Líbia birtoklásáért. Egy évi sivatagi háború után az olasz győzelmet a görög-bolgár-szerb szövetség által Törökország ellen indított támadás hozta meg.

MTI/EPA

A II. világháborúban Mussolini 1940 októberében Líbiából kiindulva próbálta elfoglalni Egyiptomot, de a jóval kisebb létszámú angol erők súlyos vereséget mértek rá. Hitler Rommelt küldte segítségül, aki 1941 tavaszán visszaverte a briteket, de 1942 októberében Montgomery az egyiptomi El-Alameinnél döntő győzelmet aratott, a következő áprilisra pedig – a Marokkóban partra szállt amerikai erőkkel együtt – egész Észak-Afrikából kiverték a Tengely haderejének maradványait.

Az 1950-60-as években az európaiak önként föladták afrikai gyarmataik zömét, de a függetlenné vált államok a számukra megírt szép alkotmányokat félredobó katonai diktatúrákká váltak. Rendszerüket a területükön talált olaj- és földgáz, a nyersanyagok eladásából vásárolt korszerű fegyverek és a manipulált nacionalizmus ötven éven át fönntartotta. Csak egy szikra kellett azonban ahhoz, hogy a gyorsan növekvő és jobb életszínvonalra vágyó lakosság fellázadjon. Be kell látni, ehhez az első ösztönzést Szaddam Husszein kegyetlen uralmának megdöntése adta.

Az arab forradalmak tétje óriási. Fönnáll ugyan a fundamentalista iszlám-erők felülkerekedésének a veszélye, de ennek talán éppen az urbanizált, sok évtizede erős európai kulturális hatásnak kitett Tunéziában és Líbiában van legkevésbé esélye. Ha a demokratikus célokat hirdető Kadhafi-ellenes erőket, amelyeket az Arab Liga is támogat, az ENSZ fölhatalmazás birtokában a közös amerikai és európai fegyveres segítség megmenti, majd győzelemhez segíti, ez az egész arab, sőt talán az egész muzulmán világ hangulatát megváltoztathatja. Bebizonyítja, hogy a Nyugat nem „újgyarmatosító,” hanem igenis önzetlenül támogatja a demokráciát. Ha egy gyors líbiai rendszerváltozás után a Nyugat gazdasági segítséget is ad a térségnek, egész Észak-Afrikában megszilárdulhatnak a demokratikusan választott kormányok. Ezek jóval stabilabb bástyák lennének a fundamentalizmus ellen, mint a tekintélyuralmi rendszerek.

Igazi történelmi fordulóponton állunk. Nem múlt el annak a veszélye, hogy a szilárdnak tűnő diktatúrák helyén instabil, vagy kifejezetten a Nyugattal szemben ellenséges rendszerek jöjjenek létre, de az ezzel ellentétes kimenetel esélyei az elmúlt hetekben, kivált az ENSZ-határozat óta, megnőttek. Volt pár nap sajnálatos késlekedés Líbia ügyében, de a francia, brit, majd a hozzájuk csatlakozó amerikai álláspont a 24. órában felülkerekedett.

Magyarország mind Egyiptom, mind Líbia ügyében kezdettől fogva határozottan a demokratikus fordulat és az azt elősegítő politikák oldalán állott. Ilyen aktív, nem pedig az események mögött kullogó külpolitikára van szükségünk.