George Lakoff nyelvészprofesszor „Ne gondolj az elefántra!” című könyvében a következőt írja: „Ne gondolj az elefántra!... Ezzel megkapjuk a keretalkotás alapelvét arra az esetre, amikor a másik oldal ellen érvelünk: ne használjuk az ő nyelvüket. Az ő szóhasználatuk meghatároz egy keretet – ami különbözik attól, amit szeretnénk… Ha megmaradunk az ő szóhasználatuknál és modelljüknél, és csupán ellenük érvelünk, akkor elveszítjük a vitát, mert a konzervatív kereteket erősítjük.”

Zavarba ejtő, hogy bár a kötetet és vele a nyelvi keretekről való gondolkodást elsősorban a baloldal hozta el hazánkba, eddig nem nagyon tudtak vele mit kezdeni. Sőt, paradox módon inkább azt látjuk, hogy a jobboldal egyszerűen „lenyúlta” a keretezés technikáját és sikeresen alkalmazza (Nemzeti Együttműködés Rendszere, fülkeforradalom). A hazai baloldal tehát rendre „elfelejt” keretekben gondolkodni, ami azt eredményezni, hogy nem tud olyan átfogó politikai konstrukciókat kidolgozni, amelyek tömegeket mozgatnának meg. A baloldali alapelvek és alapeszmék (ha vannak ilyenek), egyáltalán nem ismeretek a széles választói publikum előtt: minden bizonnyal azért, mert ezek nincsenek kiérlelve, s így nem is képviseli ezeket senki. Mindezek miatt a baloldalnak nincs egységes karaktere, ha tetszik, nincs szalonképes története, amit megoszthatna másokkal. Vajon ennek mindenképp így kell lennie? Mi akadályozza az eszmei-politikai áttörést a baloldalon? Egyáltalán tud-e „nagyot gondolni” a baloldal? A következőkben ezekre a kérdésekre keresem a választ.

Baloldali identitászavar

A baloldali ellenzék szervezeti válságban van, s nem találja identitását. A 2010-es vereség óta két alapvető dilemma emészti: mit kezdjen a kétharmaddal és a pártot szétaprózó belső feszültségekkel. Jelenleg úgy tűnik, hogy mind a két problémára Gyurcsány Ferenc kínál megoldást: az egyikre az elvi ellenzéki szerepet, amely maga után vonja az új Alaptörvény elleni harcot; a másikra pedig az MSZP új párttá formálását (ennek sikertelensége estén egy új baloldali formáció létrehozását). Vitathatatlan, hogy mind a két kérdés húsbavágó, s a maga helyén és idején megválaszolandó. A baloldal azonban a gombhoz varrja a kabátot akkor, amikor úgy véli, hogy pusztán e problémák megoldásával sikereket tud elérni. A valódi kihívás az, hogy egyáltalán felismerik-e azt, hogy új ajánlatot kell tenniük a társadalomnak? Ez az új politika, azonban nem jön el egyik-napról a másikra, s kialakításához be kell tartani néhány alapvető szabályt és sorrendet.

A közjogi vendetta elnapolása. A legnagyobb probléma, hogy a jelenlegi balliberális ellenzékiség kimerül a közjogi rendszerellenességben. A baloldalnak nem elsősorban az új Alaptörvénnyel szemben kell felépítenie stratégiáját, hanem saját konstrukciót kell kidolgoznia a magyar mindennapokra. A közjogi küzdőteret jelenleg a Fidesz-KDNP dominálja, az összecsapásokat ők keretezik. Ebben a „háborús” helyzetben nem célszerű a feszültségeket azzal fokozni, hogy a 2011-es közjogi rendszer leváltásának és az 1989-es alapokhoz való visszatérésnek az ígéretével operálunk. A közjogi alternatívák kidolgozás mindazonáltal fontos feladat, de a baloldalnak itt meg kell állnia, hiszen nem elég erős ahhoz, hogy feltörje a Fidesz-KDNP által kialakított közjogi kereteket.

Baloldali populizmus. A baloldalnak egyszerre kell tanulnia a Fidesz-KDNP nyelvi eszközeiből, s óvakodnia azok kizárólagos használatától. A jobboldal sokszor úgy gondolja, hogy amit kimond az már úgy is van: tulajdonképpen maga a kijelentés megteremti a kívánt valóságot (pl. két pofonnal haza lehet zavarni a szélsőjobbot; húzni kell egy vonalat és azt kell mondani, hogy az önkormányzatok adósságát rendezzük). Ezt a technikát ellenzékben is alkalmazták a mostani kormánypártok, s gyakran meg is kapták érte a populista bélyeget. A populizmus és a populista nyelvhasználat tehát – bármilyen meglepő – részben elsajátítandó a baloldal számára is, hiszen ezzel a technikával lehetőség nyílik arra, hogy a problémákat kihozzuk a politikai korrektség jótékony fátyla mögül és a maguk brutális valóságában szembesüljünk velük. Az eszközként, s nem pedig célként felfogott populizmus ahhoz is hozzásegítheti a baloldalt, hogy olyan választói réteget szólítson meg, amelyekkel eddig még kapcsolata sem volt.

A „gondoljunk nagyot” feltételei. A fentiek felismerése persze önmagában édeskevés ahhoz, hogy a baloldali nagy gondolat szárba szökkenjen. Csermely Péter foglalkozik blogjában a „gondoljunk nagyot” hiányának okairól: a nyitottság és befogadóképesség hiánya; empátiahiány és a szempontrendszer-váltásra való képesség hiánya; az önfejűség és az alázat hiánya. Ezek nem csupán az egyénre, hanem egy közösségre, jelen esetben a hazai baloldalra is alkalmazhatók. Különösen a következő gondolat: „Ahhoz, hogy nagyot gondoljunk, el kell tudnunk azt is ismerni, hogy amit eddig gondoltunk, az bizony kicsi volt.” A hazai baloldalnak el kell tehát ismernie, hogy eddig igen kevés átfogó és hatékony ajánlattal tudott élni a társadalom felé: ez az önkritika az új keretek előfeltételét képezi.

Új keretek kialakítása. A baloldalnak csak a fentiek szisztematikus végiggondolása és a belőlük származó tapasztalatokkal való felvértezés után van esélye arra, hogy új (progresszív) kereteket dolgozzon ki. Ki kell találnia saját –a széles közvélemény elvárásainak megfelelő – történetét, saját paradigmáját, amivel „meg tudja hódítani” a mindennapokat (ahogy egyébként a Fidesz is tette). Ebben segíthet a baloldalnak az a választók számára szimpatikus attitűd, hogy nem közjogi árokásással foglalkozott; érti és érzi a társadalom valós problémáit (jó értelemben populista); tisztában van saját hibáival, levetkőzte önteltségét és képes új szempontok figyelembevételére. 

Big Society

Mindezek alapján joggal vethetjük fel, hogy jó-jó, de akkor mi is lesz itt a „nagy gondolat”? Ezt persze csak találgatni lehet, de azt azért leszögezhetjük, hogy a Fidesz konfliktuskereső és konfliktustaláló társadalompolitikája némileg „helyreállíthatja” a politikai táborok hagyományos viszonyát: az ellenzékben baloldali politikát folytató Fidesz kormányra kerülve egy neokonzervatív politikát visz, amely szinte minden alsó középosztálybeli vagy az alatti csoportot hátrányosan érint és óriási szociális feszültségeket gerjeszt. Ez lehetőséget teremthet arra, hogy a magyar baloldal felélessze szociális érzékenységét, s balról beelőzze a kormánypártokat. Ez talán vállalható stratégia – legalábbis egy rövid időre. Az új baloldaliságot azonban nem lehet pusztán erre felfűzni, hiszen a Fidesz-KDNP stratégiája is változhat és kormányváltás esetén ismét eszmei térfélcsere következhet be.

A baloldalnak tehát ennél több kell, jóval több. A „nagyot gondolkodás” egyik feltételeként határoztuk meg a nyitottságot, továbbá utaltunk arra is, hogy a baloldal sokat tanulhat a jobboldaltól. Jelenleg a legvonzóbb koncepciónak a konzervatív brit miniszterelnök, David Cameron által felkarolt és kormányzati szinten elindított Big Society (Nagy Társadalom) elképzelés hazai adaptációja tűnik. A Big Society nem más, mint a progresszív konzervatívok társadalomelmélete, amelynek célja a civil társadalom és a helyi közösségek felfrissítése, megújítása és a döntéshozatalba való bevonása. Az elképzelés táborokon átnyúló jellegét az is mutatja, hogy a Big Society gyakorlati alapjait többek között a brit Demos dolgozta ki, méghozzá a Progresszív Konzervativizmus Projekt keretében, amely egyszerre foglalkozik a hagyományos konzervatív és progresszív értékekkel.

A dolog lényege az, hogy a kormányzat helyi szinten félre áll (de nem hagyja magára az érintett közösségeket), s hagyja fejlődni a helyi társadalmat. A cél a közösségi teljesítmény és önállóság növelése: egészen egyszerűen a központi kormányzat úgy segít, hogy az emberek helyi szinten magukon tudjanak segíteni. Utóbbi – a brit kormány programja szerint – megnyilvánul abban, hogy a helyi közösségek több hatalmat és információt kapnak, s a közösség tagjait képessé teszik arra, hogy éljenek is ezzel a lehetőséggel. A Big Society továbbá a közösségi élet, a közbizalom, valamint a közszolgálat megújításával is összekapcsolódik. A kezdeményezés annyira sikeres, hogy egy egészen komoly hálózat is kiépült már a szigetországban.

A hazai baloldalnak a közjogi ellenállás és ellenkultúra építése helyett ehhez hasonló nagy ötleteken kellene morfondíroznia, amelyek alkalmasak a helyi és a civil társadalom aktivizálására. Önálló és sikeres politikához új és eredeti keretek szükségesek. S ha ez megvan, akkor onnantól kezdve már lehet gondolni az alkotmányra…