Tamás Gáspár Miklós azt állítja az évfordulós cikkében, hogy Bibót a legtöbben félreértik ma. De ez végtére is nem csoda, hiszen valójában az 1945-ös és az 1956-os álláspontja alapján lehet őt megérteni. És „a történelmi látószög nehezen rekonstruálható, annyira megváltozott a perspektívánk”.

Ha jól értem, ezzel voltaképp azt mondja, hogy ma a túlnyomó többség annyira mást gondol a közjóról, vagyis a politikai jóról és rosszról, helyesről és helytelenről, hogy innen visszanézve el sem tudjuk képzelni, hogy amit Bibó a helyzetről gondolt, azt komolyan gondolta, és amit a jövővel kapcsolatban képviselt, az a közjó szempontjából egykor valóban kívánatosnak és lehetségesnek tűnhetett fel.

Ezzel magyarázható, írja, hogy az egyébként magas szintű értelmező irodalom néhány fontos kivételtől eltekintve „nem osztja, inkább tapintatosan kikerüli, s ha mégse lehet hallgatni róla, egyszerűen illúziónak tartja Bibó István véleményét az 1945 utáni korszakról”.

Miként az is ezt bizonyítja, hogy ő is azóta lát „talán világosabban” Bibóval kapcsolatban, amióta a rendszerváltás környéki, 1989/90-es liberális álláspontjáról, amikor azt hirdette, hogy a demokratikus ellenzék bibói korszaka véget ért, „sok (bár korántsem minden) tekintetben” visszatért „Bibó Istvánnak és nemzedékének érzésvilágához”.

Felismert evidenciák

A lényegben igaza van TGM-nek. De hát ez valójában evidencia. Ha valaki ma közel van Bibó és nemzedéke érzésvilágához, azazhogy legalábbis az értékrendje lényegéhez, és ebből következően a mai kor problémáit hasonló érzékenységgel közelíti meg, vagyis az alul lévő milliók állapotán méri a rendszer teljesítményét, akkor hatvanegynéhány esztendővel korábbra visszanézve is nyilvánvalóan könnyebb rezonálnia Bibóék akkori valóságlátására és válaszaira, mint azoknak, akiknek ez az értékrend, érzésvilág idegen.

Mellesleg jegyzem meg, Ungváry Krisztián szintén évfordulós cikke épp erre az utóbbira kiváló példa. Vagyis arra, hogy a Bibóék történelmi látószöge, perspektívája iránti jellemző értetlenséget az értelmezők közjóról alkotott mai meggyőződése magyarázza. Aki történetesen ma azt gondolja, hogy nem helyes harmadik utat keresni, naivitás harmadik álláspontot feltételezni a létező globális kapitalizmus igenlése és elutasítása között, mert ilyen nem létezhet, az visszanézve nagy valószínűséggel a XX. század közepi liberális kapitalizmus és a létező szocializmus közötti harmadik út, harmadik álláspont feltételezését is naivitásnak képes csak látni. És a képviselete jegyében fogalmazott közírói elemzéseket is csak ezzel a fantáziátlan, utókori bölcsességgel szelektálja: helytállónak bizonyult, amit különféle helyzetekről írt egykor a szerző vagy tévesnek. De ezt hagyjuk most, az Ungváryval való vita külön cikket kívánna.

Bibó „naivitása”

De ha még egy egyébként kiváló történész értelmezése is szükségképpen magán viseli a mai meggyőződése efféle szemléletkorlátozó hatását, egyáltalán nem meglepő, hogy a múlthoz jóval kevesebb szakmai önkontrollal forduló laikusoké sem marad ettől érintetlen. Vagyis ők sem tudják elképzelni, hogy amit Bibóék képviseltek egykor, az helyes volt. Abból a tényből ugyanis, hogy politikailag sikertelenek voltak, nem következik feltétlenül, hogy ne lett volna igazuk, illetve, hogy naivak lettek volna, amikor az akkori politikai helyzettel, erőviszonyokkal, illetve a követendő célokkal kapcsolatos ilyen-olyan, a mából nézve esetleg tárgyilag tévesnek ítélhető állításaikat megtették és képviselték. Ezek a helyzetelemző és teendőkről szóló megállapítások ugyanis nem tudományos céllal készültek, hanem a befolyásolás szándékával született politikusi megnyilatkozások voltak, és az adott nyelvpolitikai erőtérhez alkalmazkodva írattak le, hangzottak el. A közíró Bibó helyzetelemző, teendőkről szóló szövegei is.

Bibó István

Debreceni Egyetem Állam- és Jogtudományi Kar

Pontosabban, ha használhatjuk is velük kapcsolatban a naivitás kifejezését, legfeljebb csak abban a metaforikus értelemben, ahogy Bibó fogalmaz egy 1968-as, Londonba, Révai Andrásnak írt levelében a kiadásra szánt A nemzetközi államközösség bénultsága és annak orvosságai című kézirata kapcsán: „tudom, hogy az én művem is végsőkig naiv; naiv, úgy ahogyan naivak voltak 1945-46-os cikkeim, melyekkel Nagy Ferencnek és Rákosinak magyaráztam, hogy mit kellene tenniük, ha eszük volna, s naivak voltak ’56-os tervezeteim, melyekről tudhattam, hogy senkinek sem kellenek. De ha mégannyira is tudhattam és tudom, hogy az ilyenféle művekben rejlő belső igazság csak nagyobb időkifutásban érvényesülhet, mégis közvetlenül ezeket az írásokat az a nem tudom, milyen kevés hányadnyi eshetőség élteti és íratja, hogy hátha ott és akkor hatnak, amikor és ahova írattak.”

Szóval ez a politikus közíró, a közíró politikus hangja. Aki nem tudományos elemzéseket ad közre, hanem mindenekelőtt a politika világában akar hatni. A politikailag kívánatosról és lehetségesről szóló gondolkodás befolyásolásával a politikai cselekedeteket szeretné formálni.

Szűk szocialista skatulya

Idáig tehát rendben volna, amit TGM képvisel, de ami azt illeti, hogy ma elég világosan látná Bibót, vannak kétségeim. Bár nyilvánvalóan csakugyan közelebb van ma Bibó, Bibóék, vagyis a harmadikutas népiek érzésvilágához, mint a rendszerváltás táján, de a jelek szerint még mindig nem elég közel.

Az például, hogy Bibó 1945-öt „forradalomnak és fölszabadulásnak tartotta” volna, egész egyszerűen nem igaz. A ’45-46-os írásai kellőképpen bizonyítják, hogy nem az utólagos bölcsesség mondatja vele az életútinterjúban a hetvenes évekből visszatekintve, hogy ő 1945-öt nem forradalomnak, felszabadulásnak látta, hanem valójában inkább csak ezek lehetőségének. Történelmi esélynek a társadalmi felszabadulásra. Egész pontosan úgy fogalmaz, hogy 1944 álforradalom volt, 1945 félforradalom, 1956 pedig forradalom.

Azt is erősen kétlem, hogy helyes volna ma Bibót szocialistának láttatni. Még ha hozzáfűzi is, hogy nem a szó marxista értelmében, hanem „a szó tágan vett emancipatorikus, modernizáló, plebejus és szabadságszerető értelmében”. A bibói szellemnek, életműnek a szocialista skatulyába való beleszuszakolása épp oly elfogadhatatlan ma, amikor ezt rokonszenvvel teszi, mint ’89-ben volt, amikor ellenszenvvel vagy legalábbis a meghaladott, időszerűtlenné vált gondolatoknak kijáró hűvös fölénnyel, liberális (piaci kapitalista) alapról mutatta be a műveletet. Különösen azért félrevezető itt ez a kategorikus kijelentés, mert egy olyan gondolatfutam kíséretében történik, amelyben Bibó, illetve a népiek nézeteinek az októbrista radikálisoktól, a szociáldemokratákon át a kommunistákig húzódó nézetközösségét hangsúlyozza. Miközben nem ejt szót felfogásuk, nézeteik legalább ilyen fontos vagy még fontosabb különbségeiről.

Nem, Bibó nem szocialista volt, pontosabban még megszorításokkal is meglehetősen csekély magyarázó erővel bír ez a meghatározás az ő világképével, ideológusi, politikusi egyéniségével kapcsolatban. Amint erre tíz évvel ezelőtt, születésének 90. évfordulóján is igyekeztem felhívni a figyelmet, Kende Péter kiváló elemzését idézve, aki Bibó sajátos, egyedi értékszintézisére irányítva a figyelmet, már a ’89-es szegedi Bibó-konferencián arról beszélt, Bibó teljes joggal nevezhető egyszerre kereszténydemokrata, népi radikális és liberális gondolkodónak. Sőt, azt állította, hogy „gondolatrendszerében vitathatatlanul a kereszténység a legfontosabb elem”. Tíz éve Vitányi Ivánnal szemben érveltem, aki Tamás Gáspár Miklóshoz hasonló szelektivitással, ám épp szociáldemokrata előfutárnak igyekezett besorolni Bibót. Azt állítván, hogy azt a szociáldemokráciát vetítette elő, amit Nyugaton a Bad Godesbergi program jelenített meg. És amit szerinte „a magyar szociáldemokraták (szocialisták) 1990 óta mind következetesebben vállalnak”. Ami ugyebár finoman szólva akkor is vicces megállapításként hatott.

Konzervativizmus és forradalmiság

Most, hogy újraolvastam Bibó néhány ’70-es évekből való írását, akkori életinterjúját, talán még meggyőzőbbnek érzem Kende Péter sorait a bibói értékszintézis elemeiről és összekapcsolódásukról. Bibó a népi mozgalom ideológusa volt, írja, de nála a népi mozgalom elvi alapja voltaképpen nem egyéb, mint a liberalizmusnak és a forradalmi radikalizmusnak a szintézise, „nála nincs külön »népi gondolat«, hanem egységes politikai filozófia van, amelynek alapjai a kereszténységbe nyúlnak vissza, és amelynek a két legláthatóbb pontja egyrészt a liberális szabadságfogalom, másrészt pedig az emberi méltóságot tekintetbe vevő radikális forradalmiság.”

Nincs nála külön ’népi gondolat’, vagy talán épp ez a népi gondolat, jegyzem meg. Hiszen mit is írt Bibó a halála előtti évben, 1978-ban Szalai Pálnak, amikor a népi mozgalommal való azonosulásának végső indokát akarta adni?

„Az egész mozgalomhoz való személyes kapcsolatom lényege nem az, hogy minden állásfoglalásukat kritikátlanul magamévá teszem, hanem az, hogy túl a magyar realitáshoz való minden más mozgalomnál nagyobb közelségükön, van egy olyan jelentőségük, amelyik túlnő a magyar viszonylatokon, az ti., hogy egy olyan radikális mozgalmat testesítettek meg, amelyik egyszerre foglalta magában a teljes társadalmi felszabadulás követelményét és a szabadságjogok teljességének és intézményszerű teljességének a követelményét, egy olyan szintézist, amelyet azóta is hiába próbálnak megtalálni a világot szétszabdaló ellentétes világnézetek, amelyek mind a szabadság központi ideológiájából vezetik le magukat anélkül, hogy ezt a kielégítő szintézist létre tudnák hozni. Elsősorban ez az én idetartozásom motívuma.”

Ha most ehhez hozzáfűzöm, amit Kende a konzervativizmushoz való viszonyáról ír, akkor lesz igazán kerek a kép. Bibó forradalmisága mögött volt egy nagyon konzervatív nézet is – jegyzi meg. „Az ő esetében ez a konzervativizmus és ez a forradalmiság azonban igenis összecsengett, hiszen itt valami olyan felfogásról van szó, amelyet a középkori római katolikus egyház képviselt. Bibó ugyanis erkölcsi alapon elítélte a pénzelven és a haszonelven alapuló társadalmat, és amikor valami mást keresett, azt, amit ő szocializmusnak tekintett, akkor egy olyan társadalmi szerkezetet szeretett volna felépíteni, amelyben a pénz és a haszon nem játszik uralkodó szerepet. Voltaképpen ez is kereszténydemokrata elv, ámbár a kereszténydemokráciának általában a konzervatív szárnyához tartozik, Bibónál azonban érdekes módon a forradalmi radikalizmusnak adott egészen sajátos – ma úgy mondanók: posztmodern színezetet.”

Posztmodern szabadságprogram

Több-kevesebb joggal lehet tehát szocialistának is, liberálisnak is, kereszténydemokratának, konzervatívnak, népi-nemzeti vagy plebejus radikálisnak is nevezni Bibót, de aki nincs tisztában azzal, hogy mindezen vonások, színek csupán együtt alkotják azt az egyedi – ma valóban mondhatjuk így –, posztmodern harmadikutas szintézist, amit bibói ideológiának nevezhetünk, és aminek Bibó szemében a harmincas évek derekától 47-ig mindenekelőtt a népi mozgalom volt a hordozója, ám az 56-os forradalmunk szólaltatta meg világraszóló érvénnyel, az csak éppen a bibói gondolat lényeget nem érti.

A kérdés mármost az, hogy mi a teendő e lényeg szellemének képviseletében a második út összeomlása után, a két világrendszer, a szabadpiaci kapitalista liberalizmus és az államkapitalista szocializmus harcának lezárultával. Hogyan képviselhető ez az értékszintézis, amikor a Szent Ágoston-i keresztény gyökerekből eredeztetett európai „szabadságprogram”, szabadpiaci kapitalista keretek közötti eltorzulása még szembeötlőbbé vált a globális kapitalizmus korszakában. Amikor már nem csupán a rendszer morális, azaz társadalmi fenntarthatatlanságáról kell beszélni, ahogy például az ’57 tavaszán fogalmazott Emlékirat című elemzésében tette Bibó. A nyugati „szabad társadalom és a békés társadalmi reform” erőihez fűzött reményeket tekintve túlságosan optimistán, a félgyarmati Kelet-Európának a szabad vállalkozással, a jogállammal és a népképviseleti demokráciával való találkozásáról viszont a ’90 után időkre nézve is hihetetlenül találóan.

„A kapitalizmus mai sokszorosan megfoldozott formájában sem képes az erkölcsi elégtelenségnek azt az érzését megszüntetni, melyet az emberek nagy százalékában újra meg újra kivált. A botránkozás központja nem maga a szabad vállalkozás, mely az emberi szabadságnak igen lényeges vívmánya, hanem az, hogy a kapitalizmus a maga intézményeivel nemcsak hogy konzerválja a társadalmi birtokállományt, hanem új lehetőségeket nyit a nagyvagyon-képződés amaz ősi formái számára, melyek messze a kapitalizmus, a szabad vállalkozás és a jogállam létrejövetele előtt, évezredek óta ismeretesek: a jogi formákba burkolt erőszak, az államhatalommal való visszaélés, közvagyon vagy közösségi vagyon kisajátítása, államhatalmi koncessziók, korrupció és politikai intrika. A szabad társadalom és a békés társadalmi reform erői azonban Nyugaton olyan erősek, hogy rendkívül lassan és lépésről lépésre, de radikális kisajátítás nélkül szorítják vissza a mammutvagyonnak, még inkább a mammutvagyon újraképződésének ezeket a diluviális társadalmi jelenségeit. Vagyis Nyugaton lassan, de biztosan a szegények gazdagabbak, a gazdagok szegényebbek lesznek. Ezzel szemben  a világ többi népeinél, a félgyarmati (Latin-Amerika és a kommunizmusig Kelet-Európa), a volt gyarmati és gyarmati országban a jogállam és a szabad vállalkozás technikáinak egyszerű bevezetése a valóságban azt eredményezte, és azt eredményezi, hogy az e technikákban gyakorlatlan egyszerű nép, elsősorban a parasztság óriási tömegei tradicionális  társadalmi és gazdasági kereteik megbomlása után tehetetlen prédái lesznek a nagyvagyon-képződés fent leírt ősi erőszakos és korrupt folyamatainak. Vagyis gyakorlatilag a szabad vállalkozás, a jogállam, s amennyiben van, a népképviseleti demokrácia intézményei igen könnyen válnak földesurak, pénzemberek és korrupt politikusok bábjátékává. Olyan folyamat indult tehát meg, melynek során a szegények még szegényebbek, a gazdagok még gazdagabbak lesznek, s belátható időn belül nincs kilátás, hogy ez a folyamat megforduljon.”

Szóval a kérdés az, hogy mi a teendő a változatlanul érvényes bibói világkép, ideológia szellemében, ha az európai szabadságprogram lényegének, a liberális gondolat lényegének kapitalista eltorzítása – úgy tetszik, a második út képében jelentkezett versenytárs letűnése okán is – még mértéktelenebbé vált. „A szabad társadalom és a békés társadalmi reform” korábbi nyugati erői is elgyengültek. És ugyanakkor mára e földi civilizációnkat uraló globális kapitalizmus rendszerének nem csak a morális, társadalmi, hanem az ökológiai fenntarthatatlansága is egyre szembeötlőbb. Gyorsuló tempóban fogyasztja el a természet pótolhatatlan erőforrásait, és emészthetetlenül túlterheli azt civilizációjának salakanyagával. Megsemmisítve ez által a saját természeti és társadalmi létfeltételeit.

Alighanem ez az igazi feladványa az ökologikus gondolat, az ökológiai politika híveinek.