Kétségkívül van az akaratnak valamiféle kultusza a jobboldalon. Elszántság, motiváció nélkül lehet ugyan cselekedni, de a cselekvés nem lesz egyéb, mint sodródás, merő reagálás, ingadozás, másoknak való kiszolgáltatottság. A jó kormányzáshoz mindenekelőtt az kell, hogy a kormányos határozottan megmarkolja a kormánykereket, s ne legyen tekintettel senkire és semmire, csakis a hajó biztos haladására. S aligha mondhatjuk, hogy kormányzati elszántságból, határozottságból, s legfőképpen akarásból komoly hiányban szenvednénk.

 A Kádár-rendszer fogantatásától a sodródás, a kompromisszumok, a megalkuvások, a túlélés kultúráját terjesztette. A reformokból mindig a reformokról való beszéd volt a fontos. A bizonytalanság és a puszta lehetőség hangoztatása: minden lehet másként is, ha valaki nagyon akarja. De senki nem akarta nagyon másként, mivel akkor önmaga számára is megnehezítette volna, hogy később megint másként akarja. Ha ez bonyolultnak tűnik, gondoljunk az ismert metaforára: halászni a zavarosban lehet igazán jól. S ezt a zavarost a rendszerváltás sem tisztította ki.

*

Teljesen érthető, ha sokaknak ebből elegük lett. 2010-től nagyon sokan egyszerűen a tiszta viszonyok, a határozott kormányzás, a világos akaratformálás korszakának beköszöntét várták. S abban az értelemben nem is csalódtak, hogy az új kormány senkire és semmire nem volt és nincs tekintettel, mint arra, hogy döntsön és döntésképes maradjon. S ehhez nyugodtan támaszkodhat a jobboldalisággal amúgy nemigen vádolható Jean-Jacques Rousseau-ra, aki a rá jellemző határozottsággal jelenti ki, hogy „az általános akarat mindig az igazság pártján van, s mindig a köz hasznára törekszik.”

Az általános akarat döntött, kétharmados fölhatalmazást adott a kormányzatnak, amely erre, s csakis erre hivatkozva mindent megtehet és meg is tesz, amit helyesnek tart. Nem véletlen és nem is indokolatlan, amikor 2010-et a valódi demokrácia beköszönteként aposztrofálja. Az új választási rendszer a miniszterelnök elképzelése szerint ugyanilyen lecsupaszított döntési helyzetet kínál majd a választóknak: akarom-e a kormányt hatalomban tartani vagy nem? S hiába látszik következetlennek a kormány, a parlamenti többség számtalan lépése, egyvalamiben meghökkentően és szokatlanul következetes: mindig, mindenben övé az utolsó szó. Nem a triviális jogtechnikai értelemben, hanem abban, hogy állandóan azt sugallja, hogy egyetlen tettének végső oka sincs rajta kívül. Nem az az érdekes, hogy ma kirúgom a Valutaalapot, holnap pedig visszahívom; egyedül az az érdekes, hogy én rúgom ki és én hívom vissza.

Van azonban egy bökkenő ezzel a felfogással.

Hoc volo, sic jubeo: sit pro ratione voluntas. Azaz: ezt akarom, így parancsolom: akaratom legyen az indok, mondja Juvenalis. Ám lehet-e az akarat indok?

Rousseau a fent idézett mondatot a rá szintén jellemző határozott következetlenséggel így folytatja: „az azonban nem következik, hogy a nép határozatai mindig ugyanilyen helyesek. Az ember mindig a maga javát akarja, de nem mindig látja, hogy mi az. A népet nem lehet megrontani, de meg lehet téveszteni.” Szóval az általános akarat tévedhetetlen ugyan, de azért megtéveszthető. Egyfelől szükségképpen helyes, másfelől olykor mégsem az.

Ez így nem fog menni.

*

A hiba ott van, hogy az akarat soha nem érhető tetten, ha csak igazolásként használják. Ennyiben valóban tévedhetetlen, mégpedig definíció szerint. A valóságban azonban semmit sem lehet csak úgy akarni. Akarni mindig valamit lehet csupán. S ha valamit akarok, máris nyitottá tettem a kérdést, hogy tényleg azt, úgy, akkor kell-e, helyes-e akarnom, amit, ahogyan és amikor. S vagy igen, vagy nem – vagy igazam van, vagy tévedek. De ha hol ezt, hol azt akarom (ma kirúgom, holnap visszahívom; ma elfogadom, holnap visszavonom; ma ezt szavazom meg, holnap az ellenkezőjét), akkor abban ugyan következetes és tévedhetetlen leszek, hogy én akarok; abban azonban, amit akarok, a legkevésbé sem. Az akarat érvényesül és győz; az akarás azonban kudarcot vall. Azt már elég jól tudjuk, hogy a kormány állandóan akar valamit; azt, hogy mit, viszont egyre kevésbé.

Persze minden elmélet leegyszerűsíti a valóságot. Aligha kétséges, hogy a jelenlegi kormányzat nagyon sok konkrét dologban pontosan tudja, mit akar (például a közoktatási rendszerben, a szociális ellátás és a munkaügy terén, a középosztály megerősítése témájában). De még több dologban nem látszik más elv, ráció, mint a sic volo. Az intézményi és hatásköri központosítás, az állam erőforrásainak bővítése, a kormány mozgásterének folyamatos tágítása, a jog és a szabályok visszamenőleges megváltoztatása, egyúttal viszont örökre kőbe vésésének igyekezete mind-mind olyan tendencia, amely egyetlen elv látszik fölsejleni: ezt akarom, így parancsolom.

Csakhogy ez nem elv. S mivel nem elv, nem indok, nem érv, legföljebb képesség, ha mégoly nélkülözhetetlen is a cselekvéshez, önmaga okává emelve pontosan azt a zavart és káoszt idézi elő, amelyet megszüntetni kívánt. Zene nélkül semmilyen hangszer sem alkalmas másra, mint zajkeltésre. A zajnak pedig egyetlen törvénye van, az erő. Ezért ha harsányan kiáltom: ezt akarom! – a visszhang egyre hangosabb lesz: én meg azt! Az akarás ellenakarást szül, ahogy az erő ellenerőt. S minél jobban akarok, annál nagyobb ellenállásba ütközöm. S azt tapasztalom, hogy annál jobban kiszolgáltatom magam az ellenerőknek, s végső soron annál kevésbé tudok cselekedni. Az erőtlenség anarchiájából az erő káoszába jutottam.

Visszatérve a klasszikus hajózási példához, amelynek amúgyis konjunktúrája van: ha egyet is értünk Michael Oakeshottal abban, hogy a kormányzás célja a felszínen maradás, mivel sem kikötő, sem úticél nincs; azért a haladás mégis haladás, a szelek, az áramlatok, a természeti erők kihasználása, s nem leküzdése. Sok igazság van tehát abban, hogy Magyarországon már nagyon is ideje volt a sodródás és a zavarosban halászás közéleti kultúrájának véget vetni. De az öncélú akarás semmivel sem jobb. Kudarcra van ítélve.