Ritók Nóra
Ritók Nóra
Tetszett a cikk?
Értékelje a cikket:
Köszönjük!

Vége. Túléltünk megint egy tanévet. Az iskolánk életében ez volt a tizenkettedik. Iskolaigazgatóként próbálom magamban visszakeresni, mikor kapcsolódott az „ezt is túléltük” érzése a tanévzáráshoz.

Talán az alapítványi iskolánk első három évében volt úgy, hogy felhőtlenül örülhettem a befejezéskor. Amikor az állami támogatás még nem kérdőjeleződött meg és nem is csökkent. Amikor még meg lehetett tervezni egy költségvetést az adott tanévre, és nem kellett görcsbe szorult gyomorral várni a mindenkori költségvetési törvény elfogadását. Amikor még a hátrányos helyzetű gyerekeknek is biztos helye volt az oktatásunkban, és nem arra ösztönözték a fenntartót a rendelkezések, hogy csak azt vegye fel, aki fizetni tud.

Azóta csak túlélek. Az elején majdnem beleőrültem, majd lassan beleszoktam, bár sosem gondoltam, hogy meg lehet szokni ezt is, igen, megkezdtem úgy tanévet, hogy nem láttam biztosan, lesz-e pénz a befejezéséhez is.

Szakmailag nem volt rossz tanévünk ez sem. Sikerült elérnünk, hogy ebből a bizonytalanságból a gyerekek semmit se vegyenek észre, ők csak rajzoltak, festettek, örültek, fejlődtek, amint ahogy ez egy művészeti iskolában, megfelelő pedagógiai hatásnál elvárható. Voltak százszámra gyermek képzőművészeti díjak, meghívások kiállításokra, oktatási és művészeti konferenciákra, készültek filmek, cikkek a munkánkról. Az idén még Londonba is eljutottunk, igaz csak úgy, hogy a konferencia szervezője állta a repülőjegy és a szállás költségeit, mert mi nem tudtuk volna kifizetni, de ő csak annyit kért, hogy menjek, mutassam meg, mit, hogyan tanítunk itt, Magyarországon.

A kollégákkal már nehezebb volt, bár igyekeztem megóvni őket a valóság ismeretétől, mondjuk olyan esetekben, amikor még nem tudtam, miből utalom át a fizetésüket, mert a számlánkon nem volt elég pénz. De amit olvastak, hallottak, az őket is áthatotta. A művészeti oktatás megkérdőjelezése, az államosítás ténye, helyünk az oktatási rendszerben, nem sok optimizmusra adott és ad okot. Nehéz volt bennük tartani a lelket, rengeteg tépelődő beszélgetést folytattunk a tanáriban.

Egyet el is veszítek közülük, festőművész, rajztanár, a kezem alatt lett azzá, ami. Tanítványból kolléga. Most elmegy, Ausztriába, szalag mellé dolgozni, ötször annyiért. Mert családot szeretne, lakást, gyereket, és ennyiből, amit itt kap, nem lesz egzisztencia. Megértem. És tulajdonképpen örülhetek, hogy még csak ő döntött így.

Igen, talán a legnagyobb gond a bizonytalanság volt, mind anyagilag, mind a helyzetünk megélését illetően. Nem is tudtunk volna végigvinni a tanévet, ha nem segítenek mások, ha nem szerveznek aukciót a rajzainkból, és nem kapunk támogatásokat. Mert egy megállapodásban rögzített támogatás januártól váratott magára, csak június 14-én érkezett meg a számlánkra. Az a kiegészítő támogatás, amit éppen a hátrányos helyzetű gyerekekre pályáztunk, és kaptunk meg. Mert míg a törvény rögzíti (nyilván az esélyegyenlőség elvének teljesülése miatt), hogy a hátrányos helyzetű ne fizessen a művészetoktatásért, nem rendelkezik arról, honnan fedezze a költségvetési hiányt egy olyan iskola, mint a mienk, ahol ez az arány 70%.

Sokat tipródtam az idén, hogy annak idején, amikor iskolát alapítottam, jól gondolkodtam-e. Most úgy tűnik, rossz döntés hoztam. Az alapítványi iskola, az alternativitás, a művészeti oktatás, pláne a hátrányos helyzetűek, cigányok oktatása jelenleg nem tartozik a preferált területek közé.

Lehetne persze ezt is másképp, tudom, de leginkább azon gondolkodom, hogy a személyes szakmai elkötelezettségemnek mennyire adhatok hangot nyilvánosan.

Mikor ártok vele az iskolámnak, az ügynek, és legfőképp azoknak a családoknak és gyerekeknek, akik az érdekeiket nem képesek érvényesíteni, akikkel megtörténnek a dolgok anélkül, hogy azok következményeit képesek lennének látni? Sok álmatlan éjszakát okozott nekem a „meddig mehetek el?” kérdése. Mert míg egyik oldalról véleménynyilvánításra biztat a lelkiismeretem, másik oldalról a tőlem függők iránt érzett felelősség int csendre. Mert csendben maradni jobb. Így alakult. Sokan csendben vannak. A pedagógusok is. Remélik, akkor talán túlélik.

De én nem bírtam hallgatni. A döntés persze, hogy szakemberként szót emel az ember, veszélyes is lehet. Mert ma nincsen szakmai vélemény politikai besorolás nélkül. Aki megkérdőjelez, kritikát fogalmaz meg, az csak ellenség, „posztkommunista” lehet, de legalábbis nem a mértékadó szakmai körökhöz sorolódik. Ez pedig helyzeteket teremt, amelyek fokozzák az amúgy is meglevő bizonytalanságot.

Az előző tizenegy tanévem azzal telt, hogy az a stratégia, szemlélet, módszertan, ami az iskolánkhoz és az alapítványunkhoz kötődik, beépülhessen az állami oktatás rendszerébe; írtam hát tankönyveket, módszertani könyveket, kidolgoztunk pedagógus-továbbképzéseket, fogadtunk hallgatókat, gyakorló pedagógusokat. Úgy éltem meg munkámat, ahogy szerettem volna: innovatívan, állandó útkeresésben. Naiv voltam, és hittem, végignézve mások integrációs modelljeit, és sorsát, hogy majd a mienk más lesz, majd mi ezer szállal kötődve mindenhez, sikereket felmutatva képesek leszünk beépülni, és belőlünk nem csupán szakirodalmi lábjegyzet lesz. Ez az év azonban azzal a próbálkozással telt, hogyan tudnám megmenekíteni azt, amit létrehoztunk, attól a rendszertől, ahová beépülni vágytam. Közben pedig a rendszer is megváltozott, változtak a hangsúlyai, és lassan nem látom már azokat a pontokat sem, amelyekhez kapcsolódhatnék.

Nem tudom, mi lesz velünk. Megmarad-e, megmaradhat-e az oktatás rendszerében az Igazgyöngy mint alapítványi fenntartású művészeti iskola? Velem, vagy nélkülem? Ki tudom-e még teljesíteni valaha a „szociális iskola” modelljét, bizonyítva, hogy igen, létezik olyan út, mely sikeresen támogatja az integrációt? Vagy el kell engednem, mint ahogy más civil kezdeményezés is elengedte az övét?

Bizonytalanság, elkeseredettség és félelem van hát bennem e tanév végén. Nem magam miatt, hanem a gyerekek miatt félek. A jövőjük miatt.

Mindannyiunk jövője miatt.

A szerző az Igazgyöngy Alapítvány vezetője. Blogja a hvg.hu-n: A nyomor széle.

VELETEK VAGYUNK – OLVASÓKKAL, ÚJSÁGÍRÓKKAL!

Az index.hu eddigi szerkesztősége lényegében megszűnt létezni, az ország elveszítette a legolvasottabb online felületét. Ez a független magyar sajtóra és a tájékozódás szabadságára mért eddigi legsúlyosabb csapások egyike. A hatalomtól független szerkesztőségek száma folyamatosan csökken, a még létezők pedig napról napra erősödő ellenszélben próbálnak talpon maradni. A HVG-ben kitartunk, nem engedünk a nyomásnak, hogy minden nap elhozzuk a hazai és nemzetközi híreket.

Ezért kérünk titeket, olvasóinkat, hogy tartsatok ki mellettünk, támogassatok bennünket, csatlakozzatok pártolói tagságunkhoz, illetve újítsátok meg azt!

Mi pedig azt ígérjük, hogy továbbra is minden körülmények között a tőlünk telhető legtöbbet nyújtjuk a számotokra!
Hatmilliárd dollárt nem fizettek ki a divatmárkák az ázsiai dolgozóknak

Hatmilliárd dollárt nem fizettek ki a divatmárkák az ázsiai dolgozóknak

A hatalmas robbanás után lemondott a libanoni információs miniszter

A hatalmas robbanás után lemondott a libanoni információs miniszter

Csepegtetik az információkat a Távozó Indexesek

Csepegtetik az információkat a Távozó Indexesek