Itt az iskolaév, annyira, hogy valószínűleg minden kereskedelmi rádiót el fog árasztani az iskolatáska nehézségeiről szóló borzasztó szerzemény, és ebben a tanévben már maradéktalanul érvényesülni fog Hoffmann Rózsa oktatáspolitikai koncepciója, az általános iskolától az egyetemekig.

Az, hogy a tervnek mi a célja, egyáltalán nem világos, hiszen a magyar oktatási rendszernek egyszerre kellene a kormány két elvárásának megfelelni: sok, magasan képzett, innovatív elmét képezni egyfelől, másfelől meg minél hamarabb minél alacsonyabb végzettségű munkaerőt önteni a piacra. Ezzel a két céllal csak az a gond, hogy a magyar iskolarendszerből kikerülő, kicsit is innovatív elmék felszívására nincs elég hely Magyarországon (egyrészt a gazdasági környezet kiszámíthatatlansága, másrészt az innovatív cégek kritikus tömegének hiánya miatt), az alacsony képzettségű ipari munkaerő pedig borzasztóan ki van téve a gazdasági válságok hatásának, továbbá nagy a munkafegyelemben és árban is versenyképesebb távol-keleti konkurencia.

A példakép, a célok és módszerek nyilván a Kádár-rendszer oktatáspolitikájában gyökereznek. Akkor is erről volt szó: volt néhány elit iskola, ahonnét feltöltötték az elit egyetemeket, kicsit több elfogadható, ahonnét betöltötték a többi, a terv szerint szükséges, de nem feltétlenül színvonalas felsőoktatási helyet, a maradék meg mehetett ugyanazzal a technológiával asztallapot csiszolni 40-50 évig. A rendszer elég koordinált volt ahhoz, hogy ne legyen több felsőoktatási hely, mint amennyit fel tudnak tölteni arra minimálisan alkalmas diákkal. A tananyag lexikális bősége, az uralkodó fegyelem, és az elit versenyeredményei pedig mindenkit meggyőztek arról, hogy ez így volt jól. Sokan ma is büszkén emlegetik, hogy bezzeg más országok diákjainak mennyivel rosszabbul megy minden.

Ez persze egyrészt nem is igaz, a felmérések eredményei szerint legutóbb Magyarország nem sokkal ugyan, de le volt maradva a lenézett Nyugat-Európa vezető államai mögött olvasási, matematikai és természettudományos készségekben, és utóbbi kettőben előzte meg Amerikát, szintén minimális pontkülönbséggel. Másrészt, ami sokkal fontosabb, a feladatmegoldásban előttünk járó, vagy a magyar szinten teljesítő országok gazdasága összehasonlíthatatlanul innovatívabb, mint a magyar: a különféle oktatási rendszerekkel bíró Dél-Korea, Amerika, Franciaország, Németország, Finnország, Japán tele van olyan cégekkel, amelyek világszerte kelendő termékeket, szolgáltatásokat kínálnak, sőt – kivételként – még az átlagnál szignifikánsan rosszabb mutatókkal bíró Izrael is. Vagyis hiába ér el a magyar oktatási rendszer átlag körüli eredményeket a szintetikus teszteken és a példamegoldó feladatokban, az oktatás sikerességének valódi fokmérője, a gazdaságba beépülő tudás tekintetében tragikusan teljesít. Ez – mivel a középiskolai szintig a teljesítmények összemérhetőek – ezek szerint a felsőoktatás kisiklását jelenti.

Nem vagyok benne biztos, hogy az oktatáspolitikai kabinet eljutott odáig, hogy ilyen precízen megfogalmazza a problémát. Az viszont egyértelmű, hogy megoldásként a központi tervutasítások szerepének növelését látják, és azt vélelmezik, hogy ha majd minisztériumi utasításra hirtelen több „hasznos” hallgatót képeznek ki, és kevesebb „haszontalant”, akkor majd ez a helyzet egy csapásra megváltozik. Mindezt úgy, hogy nincs tandíj, de hosszabb távon mindenki maga fizeti a képzésének költségeit.

Most nem mennék bele a „hasznos” és a „haszontalan” minisztériumi definícióinak problémáiba, de valószínűleg azért nem kell haszontalan jogászok, közgazdászok és bölcsészek hada, hogy a kiválasztottakon kívül senki ne szólhasson bele olyan fontos dolgokba, mint a jogrend, a gazdaság állapota, vagy épp a szavak jelentése (lásd „tandíj”).

Viszont érdemes átgondolni, mi lesz az eredménye a keretszámok hirtelen, drasztikus megváltoztatásának abban a rendszerben, ami az előzőekben látott módon már most sem képes kiemelkedően innovatív tömegeket képezni.

Kiindulásnak érdemes felidézni, hogy amikor a kétszintű képzés bevezetésével megnövekedett a műszaki és tudományos területeken alapszakra jelentkezők száma, akkor a hallgatói többlet azokból a középiskolákból érkezett, ahol már nem tudtak senkit felkészíteni az ilyen irányú továbbtanulásra, magyarul olyanok jutottak be a műszaki felsőoktatásba, akik nem tudnak összeadni. Számos intézményben külön felzárkóztatást kellett szervezni a gimnáziumi tananyag elsajátítására – de nyilván nem lehet tökéletes sikerrel pótolni 15 hét (egy szorgalmi időszak) alatt 4 év gyakorlatát.

Ezt elkerülendő vagy az egyetemi tárgyrendszert kell drasztikusan átalakítani, az eddig megszokott nehéz alapképzés, majd a továbbjutottak számára a specializációt biztosító szakképzés helyett fokozatosan szigorodó rendszerűvé, vagy a hallgatókat kell mégiscsak jobban szűrni. Mindkét út járható, de valamelyiken el kell indulni, különben inkompetens diákok pár féléves, soha be nem fejezett egyetemi kirándulásaira dobjuk ki a pénzt, miközben a tényleg a pályára valók hátrányt szenvednek az egyre alacsonyabbra kerülő átlagszínvonal miatt. A munkáltatók ugyanis nem hülyék, és bár nem írják bele a hirdetésekbe, pontosan tudják, melyik intézmények melyik korszakaiban születtek elfogadható minőséget jelentő diplomák.

A bekerülő hallgatók tudásának alacsonyabb színvonala csak az egyik baj. A másik, hogy a felsőoktatási rendszer erőforrásai végesek. A műszaki-tudományos oktatásban jellemző, hogy a tanulmányokat végigkíséri az anyag- és időigényes laboratóriumi oktatás. Ha ezeknek a fejlesztésébe fektetne a kormány, oda a megtakarítás, így inkább nem áldoznak rá. Következésképp a rendelkezésre álló erőforrások több, ráadásul butább hallgatót kell, hogy kiszolgáljanak, ez sem segíti az eredményes átalakulást. Ugyanez elmondható a színvonalas oktatókra is: nincs belőlük sok, és nem tudnak végtelen felé szakadni, hogy minden oktatási feladatot egyenlően jól lássanak el.

Ezeknek a folyamatoknak a megléte az oktatási rendszer minden szereplője által tapasztalt tény. A Hoffmann-féle keretszámokkal ez a helyzet rosszabb lesz, mert a műszaki-tudományos képzéseken kívül minden meglehetősen drága lesz, márpedig ami ingyen van, az sokaknak kell, legyen az diploma vagy béltükrözés. És hát sokan csak későn jönnek rá, hogy számukra mindkettő hasonlóan kellemetlen élmény.