Hont András
Hont András
Értékelje a cikket:
Köszönjük!

Hont András írása a volt miniszterelnök körüli felhajtásról, a baloldali értelmiségről, és arról, hogy van-e értelme választást nyerni.

„Ahhoz, hogy a hazánkat kivezessük a válsághelyzetből és újra olyan országgá tegyük, amely képes a következő két évtized nyertesévé válni, a hazájukat szerető demokraták összefogására van szükség. [kiemelés az eredetiben] Összefogásra annak érdekében, hogy a változások legfőbb akadályát jelentő kormányt leváltsuk” – idézi az Együtt 2014 Választói Mozgalom alapdokumentumát a számtalan jeles értelmiségi (köztük több szerzőnk) által aláírt támogatói nyilatkozat.

Egy polgári demokráciában a választáson (kevés kivételtől eltekintve) hazájukat szerető demokraták vesznek részt [kiemelés tőlem], s indulnak egymás ellenében. Így is tekintenek egymásra: a másik hazaszeretetét, demokratikus elkötelezettségét nem vonják kétségbe, hanem a vesztes gratulál legyőzőjének, s dolgozik tovább a haza üdvén és az emlékiratain.

Nyilván a fentiek közt ellentmondás figyelhető meg, nem véletlenül. Logikailag ugyanis két út van. Nem több.

Mert lehet amellett érvelni (A-verzió), hogy Magyarország nem polgári demokrácia – legfeljebb annyit tehetünk hozzá, hogy sose volt az, bár kétségtelen, voltunk már jobb állapotban e téren –, a helyzet tehát rendkívüli. Amennyiben viszont a helyzet rendkívüli, úgy az rendkívüli megoldásokat igényel.

A választás azonban szokásos ügymenetet jelent, és lényegét illetően arra szolgál, hogy a különböző elképzeléseket hirdető személyek, szervezetek megmérkőzzenek, a választók információhoz, a választottak fölhatalmazáshoz jussanak. Ha a helyzet rossz, de nem reménytelen (B-verzió), úgy legföljebb a választások közeledtével, a célok és esélyek ismeretében kötnek szövetségeket a szereplők.

Ám a „tegyük félre az ellentéteket”, rendeljünk mindent alá a kormány elzavarásának, mert valamikor majd másfél év múlva választásokat rendeznek (ki tudja, milyen feltételekkel és körülmények között?), semelyik változatnak nem felel meg, és furcsa és természetellenes szokásokra utal. (Perverzió.) Egészen pontosan arra, hogy egy teljes ciklus alatt, közelebbről meg nem határozott célokért a következő választás harci pszichózisában tartani a közvéleményt – ami a politikusok részéről érthető, hiszen meglehetősen kényelmes pozíciót biztosít számukra, ám teljesen érthetetlen, hogy ehhez miért adja a nevét az értelmiség jelentős része 1990 ősze óta.

A „fogjunk össze” jelszava üres – márpedig az értelmiségnek az volna a dolga, hogy tartalommal töltse meg a hatalomért folytatott vetélkedést; fokozza az indulatokat – noha az értelmiségi feladat szerint az érzelmek helyébe az észérveket, a mérlegelést kéne állítani; és végül nem old meg semmit – holott éppen az értelmiségnek kéne megoldási javaslatokkal előrukkolnia.

Döbbenetes, hogy jeles nők és férfiak, akik közül nem egy lenyűgöző életpályával dicsekedhet, mennyire naivak és tájékozatlanok, ha a közélet kérdéseiről van szó. Ezt követően nincs mit csodálkozni azon, ha a szélesebb közönség tényleg úgy hiszi, hogy gondjaink nagy része letudva, ha az aktuális vezetést sikerül megbuktatni; és ha ez megtörtént, és természetesen nem változott semmi, akkor vagy visszahúzódik csalódottan, hogy kis idő elteltével ugyanolyan vehemensen követelje az újak távozását, vagy elfogadja valamelyik teóriát arról, hogy a leváltás nem sikerült: az ország éléről elűzöttek továbbélnek valamilyen háttérhatalom képében (praktikusan most az IMF-ében), ezért megtorlásul kimegy sétálni az Andrássy útra.

*

Fölsorolni is sok, hogy az ország mennyi nyavalyával küszködik (csupa-csupa értelmiségi feladat), melyek orvoslásához a kormánybuktató összefogás vagy közelebb visz, vagy nem (többnyire nem), de a magyar politika két alapvető baját biztos, hogy nem gyógyítja, mivel maga okozója a betegségnek. Konkrétan:

(1) A győzelemre esélyesek tábora nem egyszerűen vegyes, hanem egészségtelenül amorf; a vezetők igyekeznek mindenkit összegyűjteni, akit az ellenfél nem tud elérni. Mivel nincs belső szervezőelv, csak a külső (a másik léte) kényszer, amely egyben tartja az oldalakat, a hatalomra készülők nem kérnek, és így nem is kapnak fölhatalmazást arra, amit csinálni akarnak, már ha csinálni akarnak valamit egyáltalán. Marad a konfliktuskerülés, az ország teljesítőképességét messze meghaladó rendszerek fönntartása, amit csak rövid, különleges periódusok szakítanak meg többnyire a külvilág nyomására (Bajnai Gordon kormányzása éppen ilyen volt), míg a tábort az ellenfél démonizálásával (melyhez ma már nem kell annyira erőlködni) és saját hatalmuk megszilárdításával igyekeznek egyben tartani.

Teljesen törvényszerű volt, amit a kormány az elmúlt két évben művelt. „A Fidesznek nemcsak lehetőségében áll, de élni is kénytelen az ölébe pottyant alkotmányozó hatalommal” – írtam közvetlenül a választást követően. „Ahhoz, hogy hihetetlenül heterogén szavazótáborát egyben tudja tartani, és meg tudjon felelni a Jobbik jelentette kihívásnak, továbbra is erőt kell mutatnia. Használnia kell minden eszközt, amelyet a sors és a választók a kezébe adtak. Napirenden kell tartania elszámoltatás ügyét, és nemigen riadhat vissza a jogállamiságot súroló módszerek alkalmazásától.” Bingó.

Az nem volt törvényszerű, hogy ennyire bénák lesznek, ez viszont – ha van hozzá türelem és empátia – egy lassú átrendeződést is megindíthatna. Az ellenzék baloldali bázison való újjászervezése, és főleg az, hogy most Bajnai mögé fölsorakozók közül nem kevesen azzal a motivációval érkeznek, hogy visszamenőleges szolgáltassanak számukra igazságot, megmerevíti a lehetetlen fölállást, és ismételten megakadályozza, hogy a közélet a valódi problémákról szóljon, így elveszi az értelmes választás lehetőségét is.

(2) Az oldalak közötti mesterséges árok ma már olyan mély és olyan széles, hogy nemcsak az átjárás, de az átkiabálás is elképzelhetetlen a túlpartra. Az aktívan politizálók hamis identitások alapján helyezték el magukat itt vagy ott, és ha valaki azt kezdi hangoztatni, hogy több köze van a túloldal józanjaihoz, mint a saját hóbortosaihoz, és legalább az alapfeltételekben meg kéne állapodni, akkor egy szempillantás alatt áruló lesz belőle. Márpedig egy ország alapvető szabályainak megállapítása, és főként az irányításáért folyó küzdelem versenyfeltételeinek lefektetése: közös buli, és ezen jottányit sem változtat, hogy ebből a közös buliból végérvényesen a Fidesz iratkozott ki.

Ez az ország – tetszik, nem tetszik – a Békementé is, még akkor is, ha jelenleg történetesen ők nem hajlandóak tudomásul venni, hogy rajtuk kívül még másé is. Senki nem határozhatja meg egyoldalúan az állam fundamentumát képező rendet. A nyugat-európai országok többsége véres polgárháborúk árán tanulta meg, hogy minden hatalmat követni fog egy másik, s hogy minél inkább próbálja megdönthetetlenné tenni uralmát valaki, annál nagyobb lesz a bukása; hogy mindenkit az véd, ha a hatalomgyakorlás módjának, határainak és átadásának szabályait a túlnyomó többség elfogadja. A megegyezés hiányát nem pótolja a választási győzelem. A Nemzeti Együttműködés Rendszerének törzsgárdáját nem legyűrni kell, hanem alkuba kényszeríteni, ez nem politikai program, nem irreális vágyálom – még ha az is, akkor sem az – hanem minimumfeltétel. E nélkül nincs, és nem is lesz állam.

*

Mindezek ellenére az elkötelezettek rá vannak csavarodva a választásra mint olyanra, és bosszantó akadékoskodásnak tekintik, ha valaki megkérdi: mi lesz az után? Pedig a baloldal leghűségesebb támogatói és idoljaik már átélték, hogy hová vezet a „szorítsuk háttérbe a nézetkülönbségeket az aktuális politikai cél miatt” szólama.

Gyurcsány Ferenc kormányzásának második fele erről szólt. Preventív II. Józsefként vissza kellett vonnia az összes reformintézkedését, azokból az elképzeléseiből sem tudott semmit valóra váltani, amelyek nem kötődtek nagy szerkezeti átalakításhoz, miközben letűntnek hitt eszmék kezdtek újból terjedni, s váltak napról napra népszerűbbé, de azért „tarts ki, Feri – kántálta a kórus – különben jönnek a »fasiszták«”. Aztán jöttek.

Föl nem foghatom, hogy ugyanezt a játékot mi értelme van még egyszer végigjátszani, csak ezúttal nem a hatalom megtartásának, hanem megszerzésének segítése érdekében. Ráadásul a szituáció gyökeresen megváltozott – nem előnyére. És most nem áll módomban nagyvonalúnak lenni, sajnálom, kénytelen vagyok emlékeztetni arra, hogy egészen pontosan abba az irányba változott, amit még a választás előtt Babarczy Eszterrel folytatott vitámban jósoltam, illetve nem is jósoltam, hanem állítottam. Babarczy – aki akkor úgy vélte, hogy „kifejezetten előnyös lenne egy kétharmados Fidesz-győzelem”, és most az ő nevével kezdődik a Bajnai mögötti összefogást sürgetők listája, szmájli – azzal érvelt a kétharmados törvénykezés veszélytelen volta mellett, hogy a Fidesz „bármit lép is, tudnia kell, hogy a következő kormányok működését is ugyanezek a törvények határolják majd be – hacsak nem számít tehát arra, hogy soha többet nem kerül ellenzékbe, a Fidesznek nem érdeke, hogy túlhatalmat biztosítson a mindenkori kormánynak”. Mire én így feleltem: „a Fidesznek természetesen nem érné meg a mindenkori kormány hatalmát megnövelni. Csakhogy, ha valaki kétharmadot szerez, esze ágában sincs ez irányú lépéseket tenni”. Majd így folytattam: „különféle korporációkat kell létrehozni, állami jogon szedett bevételt kell hozzájuk rendelni, aztán a későbbi parlamenti többségek elől az így létrehozott intézményeket, testületeket kétharmados, vagy nagyobb többséget igénylő törvényekkel elzárni”.

És tessék. Itt van nekünk a leválthatatlan médiatanács, a költségvetési tanács vagy akár az Alaptörvénybe öntött Magyar Művészeti Akadémia, hogy a korábban is létező tisztségek (legfőbb ügyész, főbíró, ÁSZ-elnök) párthű személyekre cserélését és érinthetetlenné tételét későbbi többségek által most ne is említsem. (De említem.)

Miért is éri meg így kormányozni?

Erre szokott érkezni a félinformációkon alapuló válasz: kétharmadot kell szerezni. Tipikus példája ez annak, amikor szakavatott, nagy tudású emberek erősítik meg tévhitekben a közvéleményt. A kétharmad ugyanis egy szám, nem univerzális csodafegyver. Nem természeti jelenség, nem nemzetközi szabvány, hanem döntés eredménye. Mi akadályozza meg a döntésre jogosultakat, hogy ha és amennyiben közelinek érzik a veszélyt, hogy valamelyik vetélytársuk a jelenlegi kritériumok szerinti alkotmányozó többséghez jut, megváltoztassák a szabályokat? Kiáll Szemeserebben Péter, és közli, hogy meghajolnak az ellenzék érvei előtt, tényleg nem helyes, ha egy kormány, még ha kétharmados többséggel is rendelkezik, saját képére formálja az állami berendezkedést, ezért innentől csak négyötöddel vagy kilenctizeddel módosítható az Alaptörvény.

Ezen a ponton alappal vethető föl a kérdés, hogy meddig köthető gúzsba a jövő; mert eljöhet a pillanat, amikor egy közösség, hiába kötelező, mégsem tartja be a rá vonatkozó törvényeket. Nos, ez így van, ám ennek a pillanatnak a léte nem választási győzelmen, nem jogszerű hatalomátvételen múlik, eljövetelét a pozitív jogból nem lehet kiolvasni. Mert azzal – ha a jogalkotó betart néhány feltételt – elég sok mindent meg lehet tenni, ám jogrendet sem lehet bármire építeni, tehát a jognak is van szociológiai alapja. Amennyiben mérhető sokaság érzi úgy, hogy ez már nem az ő állama, akkor kiiratkozik belőle, nem fogadja el előírásait.

A fenti okfejtés alapján az igazi kérdés úgy hangzik: nem vagyunk-e már túl ezen a pillanaton?

*

Nézzük a legkézenfekvőbb példát, a választást magát. Egy demokratikus jogállamban (öndefinícióját tekintve Magyarország annak tekinthető), mindenkinek joga van ugyanolyan feltételek mellett harcba indulni az irányításért, ha viszont a jogszerűen megszerzett hatalmat valaki arra használja, hogy a maga javára módosítsa a versenyfeltételeket, magyarán az állam vezetését kisajátítja magának, a többiek meg nem férhetnek hozzá, akkor erre az adekvát válasz nem az új szabályokhoz való igazodás, hanem a bojkott. Mert különben ez már nem a közös államunk.

Egy állam azonban nemcsak attól lesz polgárainak közös tulajdona, ha a vezetésébe való beleszólásra mindenkinek azonos esélyt biztosít, hanem hogy működése során is figyelembe veszi, hogy többnyire nem választjuk meg az országot, amelyiknek polgárai vagyunk, tehát – bár igazodnunk kell a többiekhez, sok esetben alá kell vetnünk magunkat mások akaratának – jogunk van élni a saját életünket. Amennyiben meghatározott csoportok érzik úgy, hogy teljesen kiszolgáltatottak másoknak (akár a többségnek), végérvényesen kirekesztődnek az állam életéből.

Szerintem ezt az elvet a kormány már a magánnyugdíjak államosításakor sem vette figyelembe, és pontosan így érezték az érintettek is. Csupán a megszokott beidegződések alapján reagáltak: adó- és járulékfizetés kikerülésével, a megtakarítások kimenekítésével. Létezik azonban olyan terület, amelyiken az egyéni túlélési technikák nem alkalmazhatóak. Vészesen közeleg az az idő is, amikor felelős szülő jó szívvel nem tudja gyermekét elküldeni az iskolába, az állam számára nem szolgáltatást nyújt, hanem átnevelő tábort. Erre miféle megoldást jelent, hogy egyszer majd választások lesznek, meg hogy a Fideszt igenis a saját pályáján kell legyőzni, és ha nem megy, akkor majd legközelebb? Gyerekeinknek a most következő években kell megszerezniük azt a tudást, műveltséget, képességeket, amelyekkel boldogulhatnak az életben. Csak a szervezett polgári engedetlenség segít. Ugyan mit tudnak kezdeni több ezer szülővel, aki egyszerre veszi ki a gyerekét a szovjet pedagógiát az álszent prüdériával ötvöző hölgy kísérleti terepéről, és elkezdi maga megszervezni államtól független oktatásukat.

Az ellenállás nem ideológiai, ehhez valóban nem kell egyetérteni a benne részt vevőknek, csak annak jelzése, hogy mi is itt vagyunk, hogy engedelmességet várhat az állam, de teljes alávetést csak terrorral lehet kikényszeríteni. A Nemzeti Együttműködés uralma azonban nem hangárokban fölhalmozott fegyvereken alapszik (sőt, töltényeket is csak hitelből tudna vásárolni), hanem szolgalelkűségen, bambaságon, ötlettelenségen.

De kell-e a konfliktust a végletekig élezni? Nem képzelhető-e el, hogy a Nemzeti Együttműködés Rendszere magától elporlad? Valóban nem kizárt ma már ez a forgatókönyv sem, Matolcsy György kitartó szívóssággal dolgozik megvalósulásán. Ám, ha a jelenlegi kormánypártok támogatottsága elenyészik, és csak ellenzékük marad a porondon, akkor minek összefogás?

*

Az egész történetben természetesen Bajnai Gordonnal van a legkisebb baj. Egy politikustól, még ha „kedves, hogy rám gondoltatok, hát, nem is tudom, majd megbeszélem a feleségemmel” politikus is, nem várható, hogy megosztó vitákat kezdeményezzen. Azt is megértem, hogy visszafogott személyisége sokaknak imponál. A megváltókba belefáradt lakosság jó részéhez hasonlóan már én sem várok mást egy miniszterelnöktől, csak hogy nagy mellei legyenek ügyintézzen. Ám ettől még nem ártana tisztázni, hogy mi várható tőle, és újdonsült mozgalmától.

Az aláírósdi csak a ködösítéshez járult hozzá. Egyfelől azért, mert egymással alapkérdésekben egyet nem értő emberek írták alá, másfelől hallgatnak arról is, hogy bizonyos nevek miért nem szerepelnek a listán, megy is a háborgás baloldali körökben, hogy hol vannak a gyurcsányisták, akikkel kapcsolatban, mondjuk, nekem nincs hiányérzetem, de ha az üzenet az összefogás, akkor a mellőzés miatti sirámok jogosak, ha pedig velük mégsem akarnak összefogni, akkor illenék közölni, hogy miért.

Harmadsorban a baloldali és liberális értelmiség mintha elmulasztotta volna a szembenézést a saját szerepével. Azért, mert rém ízléstelen, amit velük 2010-et megelőzően műveltek, és tetejébe sokan megkapták még Budai Gyulát is, az nem jelentheti azt, hogy most mintha mi sem történt volna, támad föl az egész garnitúra, és morális fensőbbségük tudatával szólítanak föl mindenféle szereplőket, hogy mit tegyenek.

Az Együtt 2014 mozgalom elsőként az LMP-t akarja fölkeresni hóna alatt az aláírók listájával. Azt az LMP-t, amelyik kifejezetten az általa technokratának, neoliberálisnak meg más efféléknek tartott szemlélettel szemben született meg, amelynek Bajnai az egyik főreprezentánsa. A szellem embereit éppenséggel arra használják, hogy fölszólítsanak egy pártot, hogy adja föl elveit. Ezt még akkor is fölháborítónak tartom, ha gazdasági-társadalompolitikai téren nagyon határozottan Bajnai Gordonnal értek egyet és nem az Elempével.

Szorosan idetartozik, hogy a véleménynyilvánítás szabadságát nem védjük a véleménynyilvánítás korlátozásával. Náci lapokat sem perlünk azért, mert csúnya jelzőket használtak ránk, és jó lenne egyszer már elhatárolódás ügyileg is azonos mércével mérni.

Ezeket a viták nem félre kell tenni a Nagyobb Cél érdekében, hanem végre-valahára lefolytatni.

*

Persze tudom, hogy mindez nem lesz népszerű, és sorban érkeznek a hozzászólások, miszerint az első lépés mégiscsak a kormány leváltása, utána majd lesz valahogy, de annál minden jobb, mintha maradnak, egy félmegoldás is a kisebbik rossz.

Azt, hogy mi lesz az után, már fentebb részleteztük, a kisebbik rossz pedig csak akkor működik, ha a határokat egyidejűleg lezárják. Az van, tisztelt honfitársaim, hogy az elmúlt években majd félmillió ember hagyta itt az országot. Helytelen megfejtés azt gondolni, hogy a kormány miatt, bár a kormány jelentősen gyorsította ezt a folyamatot.

Akik elmentek, nem azért döntöttek így, mert nem kaptak elég támogatást, hanem mert nem láttak maguk előtt perspektívát, és nem csak a magasan kvalifikáltak, nem csak a fiatalok, hanem most már szinte az összes korosztályt és társadalmi csoportot érinti az elvándorlás. Azok távoztak, akik éreztek magukban elég tetterőt, akiknek volt hasznosítható szaktudásuk, ötletük, fizikai erejük, és itthon egyre nagyobb arányban maradnak az eltartásra szorulók.

A koraszülött kompromisszumok, az elhúzódó bozótharc, az öldöklő, ám hiábavaló küzdelemmel együtt járó agresszivitás és igénytelenség tovább szűkíti a lehetőségeket. Aki teheti, menekül, aki pedig már elment, nemhogy visszajönni, de visszanézni sem fog.

Állj mellénk!

Tegyünk közösen azért, hogy a propaganda mellett továbbra is megjelenjenek a tények!

Ha neked is fontos a minőségi újságírás, kérjük, hogy támogasd a munkánkat.

Állj mellénk!

Tegyünk közösen azért, hogy a propaganda mellett továbbra is megjelenjenek a tények!

Ha neked is fontos a minőségi újságírás, kérjük, hogy támogasd a munkánkat.
Az egyik vuhani magyar elmesélte, milyen a koronavírus-katasztrófában élni

Az egyik vuhani magyar elmesélte, milyen a koronavírus-katasztrófában élni

Koronavírus: nem járt Kínában a Németországban azonosított beteg

Koronavírus: nem járt Kínában a Németországban azonosított beteg

Halálos áldozata lett egy kókuszkockaevő versenynek

Halálos áldozata lett egy kókuszkockaevő versenynek

Tíz szavazattal nyert az egyik polgármester-jelölt Pötrétén

Tíz szavazattal nyert az egyik polgármester-jelölt Pötrétén

Gázolt a vonat Gárdonynál, késések vannak Székesfehérvár és Budapest között

Gázolt a vonat Gárdonynál, késések vannak Székesfehérvár és Budapest között

Vandálbiztos és időjárásálló automatákat vesz a MÁV

Vandálbiztos és időjárásálló automatákat vesz a MÁV