A rezsiköltség visszavág

Olcsóbb lesz januártól a gáz és a villany, és ezzel minden szempontból új korszakba lépett a nemzeti unortodoxia, ez tényleg a dél-amerikai tempó: az erőskezű vezető a következmények legcsekélyebb végiggondolása nélkül azt mondja valamire: legyen, és akkor az úgy lesz. Az indok természetesen az, hogy a nyugdíjasoknak legyen jobb, hogy az energiaszolgáltatók eddig hatalmas profitot termeltek, és amúgy sem csináltak semmit.

Az érvelésnek persze mindhárom pontjával van baj bőven. Az egyik, hogy természetesen már a retorika szintjén sincs szó piacról, versenyről, öngondoskodásról, ez már a „lassan mondom, nem lesz gázáremelés” politikája, és pontosan tudjuk, abból mi lett. Ugyanaz, ami most: lényegében bárki és bármi feláldozható, hogy a kormány által preferált fogyasztói csoport (vagyis lényegében kizárólag az állami transzferekből élő, de nem mélyszegény, fehér réteg, ami tulajdonképpen nyugdíjasokból és az állami alkalmazásba vett klientúrából áll) fogyasztási szintje, elégedettsége megmaradjon. Hogy eközben minden, ami a jövő szempontjából fontos lehet a beruházásoktól az oktatásig, összedől, már rég nem érdekel senkit, vagy inkább soha nem is érdekelt. Ennél még a kádári ár- és tervhivatalok is igyekeztek körültekintőbbek lenni.

A másik érv, hogy az energiaszolgáltatók horribilis hasznot hajtottak, szintén vicces, leginkább azért, mert szinte biztos, hogy az egész kormányzati apparátusban (beleértve a minisztériumok minden háttérintézményét és kapcsolt szervét) nincs senki, akinek rendelkezésére állna az összes adat arról, pontosan mennyit költöttek, mennyit ruháztak be, és mennyit kerestek az energiaszolgáltatók. Még ha meg is lennének ezek az adatok, akkor sem tudná senki kiszámolni, mert olyan ember már rég nincs a társulatban, aki erre alkalmas volna. Ez egyébként nyilván nemcsak az energiapolitikára igaz. Az energiaszolgáltatók lakosságtól származó profitját továbbá eddig is jelentős mértékben befolyásolhatta az a tény, hogy Magyarországon a lakossági energiapiac például úgy liberalizált, hogy lényegében mindenki ugyanannyiért adhatja az áramot, a tényleges ár alatt, és a különbözetet kénytelen a vállalati ügyfelekre terhelni.

A harmadik érv az, hogy az energiaszolgáltatók tulajdonképp nem csinálnak semmit. Ez meg nyilván nem igaz, mert nyilván az áram meg a gáz nem magától terem a fogyasztónál, nem magától számlázódik, és így tovább. Az energiaszolgáltatók kivéreztetése azt fogja eredményezni, hogy ezek az infrastruktúrák nem fognak sem bővülni, sem a jelenlegi szinten maradni, hanem leépülnek. Vagyis büszkén elérhetjük a fejlődő országok vágyva vágyott szintjét, csak épp nem GDP-növekedésben, hanem az energiaszolgáltatás ellátásbiztonságában, és készülhetünk a napi pár órás, véletlenszerű áramkimaradásokra. Miközben nemcsak itt, hanem az energiatermelésben is jelentős befektetésekre volna szükség, a következő 10-15 évben 6-7 gigawattnyi áramtermelő kapacitást kellene beépíteni az elavult erőművek helyett, és a növekvő fogyasztási igény kielégítésére.

Eközben érdemes körbenézni, mi történik azokban az országokban, ahol az állam (vagy az állambarát oligarchia) szociális vagy politikai okokból minden nem állami szereplőt kiszorít az energetikai piacról, és nem piaci, hatékonyságbeli szempontok alapján kezdi működtetni a cégeket. Kiváló példa erre Irán, amely jelentős szénhidrogén-lelőhelyei ellenére feldolgozott kőolajtermékekből importra szorul, mivel nincs megfelelő saját feldolgozó, finomító kapacitása.

A nyugati olajtársaságokkal elbánó Venezuelában ugyanez a helyzet, megfelelő finomítók híján bizonyos olajtermékekből importra szorulnak. Ott a helyzetet és a hiányt tovább súlyosbítja, hogy a kormányzat azt mondta: legyen nagyon olcsó a benzin, és az lett, következésképp kokain helyett jobban megéri benzint csempészni a szomszédos országokba, ahol az árak piaciak.

Meg érdemes belegondolni abba is, vajon miért mindig akkor támad Oroszországnak elszámolási vitája valamelyik szomszéddal, amikor egész Európában tartós, nagy hideg van. Politikai okokból, vagy esetleg azért, mert ott sem az infrastruktúra fejlesztése volt az elsődleges szempont, és elképzelhető, hogy adott terhelésen túl már problémákkal szembesülnek ők is…

Persze a kormányzatnak nem kell mindezt előre látnia, egyelőre az unortodoxia jegyében úgy tűnik, tényleg elhiszik, hogy elég kivéreztetni a szolgáltatókat, és megszerezni ezt a szektort is, és akkor majd abból mindent meg lehet oldani, amit eddig profitként kivittek a szolgáltatók. Mindenki más meg belegondolhat, milyen lesz, ha az az állam akar majd energiát szolgáltatni, amelyik saját pályán, saját szabályozókkal képtelen volt egy mobiltelefon-társaságot létrehozni. Meg abba is bele lehet gondolni, mi lesz, amikor szembesülnek azzal, hogy az állítólag óriási profit valójában milyen kevés a beruházási igényekhez képest. De akkor már késő lesz.