Amikor 1971. április 8-án, a London melletti Opringtonban roma értelmiségiek megalakították a Romani Uniont – a Cigányok Világszervezetét – kiragadták a cigány témát a megszokott diskurzusból. Egészen addig – a világ keleti és nyugati felén egyaránt – a cigány egy életmódot, egy deprivált, szegénységgel és előítéletekkel körbevett társadalmi csoportot, vagy jobb esetben egy városok-falvak szélén tengődő különc társaságot jelentett, amelynek tagjait a romantikusan gondolkodók saját kispolgári kötöttségeik ellentéteként szabadnak hittek.

Ott, Opringtonban Európa különböző országaiból jött roma értelmiségiek jelentették ki: mi egy nép vagyunk.

Egy nép vagyunk, legyen bár a csoportjaink neve különböző, hívjanak bennünket a saját nyelvünkön romnak, szintinek, beásnak, vagy éppen legyünk gurvárók, másárók, travellerek, kálók vagy mánusok, nevezzenek bár bennüneket a többségiek: gitanonak, bohemiennek, cigánynak, gipsynek, vagy akárhogyan.

Egy néphez tartozunk, melynek neve: rom, s amely romani nyelven férfiembert jelent. 

Egy nép, amelynek ekkor fogadták el szimbólumait. A zászlót, amelyen a mezők zöldjét és az ég kékjét szimbolizáló kettős mezőben középen tizenhat küllős vörös csakrakerék van, mely kerék egyaránt jelképezi a vándorutat, amelyet megtettünk, a napot, amely ragyogásával minden nép éltetője, és az önmaga farkába harapó kígyót, amely a végtelenség jelképe; és a himnuszt: Jarko Jovanovic Jagdino szöveg- és dallamfeldolgozásában a „Gelem, gelem...” („Mentem, mentem…”) kezdetű népdalt; és jelmondatnak választották az öntudatosodásra biztató „opre roma!” („fel romák!”) kifejezést.

Emlékezzünk meg legalább néhány alapítóról. Jan Cibula a ’68-as prágai forradalom résztvevője, és az első csehszlovák roma szervezet elnöke, aki a megtorlások elől menekült Svájcba. Az ifjú orvos első elnöke volt a Romani Unionnak, míg az alelnök – igen fiatalon – a német szintik részéről Romani Rose lett. Az első főtitkár Grattan Puxon, történész, aki Donald Kenrick társaságában a roma holocaust egyik első kutatója, és aki az angliai travellerek egyik vezetőjeként máig szervezi a civil mozgalmat. De ott volt Slobodan Berberski, aki korábban partizánként harcolt a nácik ellen, vagy a nemzetközi hírű, magyar író, aki a másik alelnöki tisztet töltötte be, Lakatos Menyhért. És részt vett még Rishi professzor Indiából, aki később a Chandigarhi Roma Múzeum alapító igazgatója lett, Vanja de Gilja Kochanovski, Franciaországba menekült lengyel roma költő és nyelvész, Ian Hankock professzor, nyelvész, a Texasi Egyetem tanára Hustonból, és Jul Brinner, a Hollyvoodi színész, a hét mesterlövész egyike.

Április 8, a Nemzetközi Romanap ünneplése újrateremteni igyekszik az ősrégi roma hagyományt, hiszen – amikor még nem volt ennyire felborulva a természet rendje, és nem volt ekkora veszélyben a Föld – április elejére már felszáradtak az utak, és a százezerféle tevékenységet űző roma csoportok útra kelhettek. Mi, késői leszármazottak az egykori útraindulás helyett ünnepségeket rendezünk. A tavasz első virágaival hintjük meg a vizeket, ahogyan teszik a Gangeszhez vándorlók Indiában, és a Földközi tenger partján a Szent Sára napján odasereglők – a virágokkal üzenve, hogy egy nép vagyunk, és el ne feledjük, testvérek vagyunk. Ahogy a régi mondás tartja: „Drom dromesa chi rakhadjol – ba paji pajesa, Roma Romesa zhi kaj avla luma-cara rakhadjola! - Út az úttal tán nem találkozik, de víz a vízzel, roma  a romával igen, amíg Föld lesz és amíg víz lesz!”.

Szükségünk van az ünnepekre. A meghittségre és a körültekintésre. Ugyan mivel tudnánk jobban emelni az ünnepek fényét, mint a kultúránkkal: hogy nem feledkezünk meg az őseinkről, az előttünk járókról, hogy az élők egymásnak erőt, egészséget és szerencsét kívánnak, hogy a testvérség, az összetartozás hangsúlyozására együtt mulatunk, dalolunk és táncolunk, és a modern időkben is százezer módját találjuk annak, hogy a romani nyelv szépségét, szokásaink nagyszerű, megtartó erejét felmutassuk. Ünnepeinkkel fejezzük ki az évszázadok viszontagságai és sikerei között egyformán fontos szolidaritást, az öregek megbecsülését és a gyermekszeretetet, a család fontosságába vetett mély meggyőződésünket, a világ igazságosságában gyökerező reményünket, és a Mindenható Isten hatalmába vetett mélységes hitünket, amely független attól, hogy mely egyháznak vagyunk, vagy nem vagyunk hívei.

Ezek a megmutatkozások és megvallások azok, amelyek megerősítenek bennünket emberi méltóságunkban. Ilyenkor érezzük át, hogy romának lenni jó, hogy vannak értékeink, amelyekre büszkék lehetünk, s hogy megalázottnak, kitaszítottnak lenni – nem az elődeink, vagy a mi személyes képességeink hiányából fakad. Éppen ezért nem kell menekülnünk identitásunktól, éppen ellenkezőleg, a minket elítélőkkel szembe kell fordulnunk, büszkén és bátran kell kijelentenünk: romák vagyunk, egy nép vagyunk Isten népeiből.

Napjainkban, amikor a különböző kormányok a romák felzárkóztatásáról beszélnek ugyanúgy csak szociális kérdésként kezelik a problémákat, mint a Romani Union előtti időkben. Talán néhány kormány hajlamos emberi jogi kérdésként is foglalkozni az esélyegyenlőség kérdésével, de kerülik, hogy méltó körülményeket teremtsenek az identitásunk vállalásához, hogy több évszázados közös történelmünket kutassák és tanítsák, hogy bevigyék ezt a tudást az iskolarendszerbe. Magyarországon például sokan nemzeti büszkeségük sérelmeként fogják föl, ha a magyar történelem cigány hőseiről beszélünk, ha fennen hangoztatjuk, ide tartozunk! – ez az ország a mi hazánk is, és nem engedjük elvitatni, kisajátítani, elvenni.

Amikor szóvá tesszük a 80-90 %-os roma munkanélküliséget, és munkát-kenyeret követelünk, arra  figyelmeztetünk, hogy egy fiatal életerős nép a maga erejével akar hozzájárulni a családja kenyerének megkereséséhez, hogy az idősödő nemzedékek nyugodt öregségét ez a kihasználatlan kapacitás képes lenne megteremteni. Amikor az iskolai elkülönítés ellen és a minőségi oktatásért emelünk szót – nem nacionalisták vagyunk,  és nem csak a nemzetiségünk jogait védjük, de a többség érdekében is szólunk. Hogy ne tűrjék a bőrszín alapján való különbségtételt, hogy ne hagyják elrabolni a következő nemzedékek jövőjét.

S ha szólunk, a békesség érdekében tesszük, a társadalmi béke nem alapulhat nemzetiségi elnyomásra. Mi csupán szabadságot, egyenlőséget és testvériséget követelünk mindenkinek – vagyis emancipációt a romáknak is.

(A szerző a a Romano Instituto alapítvány vezetője)