“Konformista voltam, ifjú és bohó. Mára mindenesetre megbántam, hogy annak idején igennel voksoltam az EU-népszavazáson” – véste ki ezt a minap egyik ismerősöm a Facebook-oldalára, majd bizonyítandó, hogy egyáltalán nem hirtelen felindulásból cselekedett, több olyan üzenet következett, amely a brüsszeli “kettős mércét”, a nagy európai államok és az EU Magyarországgal szembeni igazságtalan eljárását, európai politikusok és publicisták hazánkkal kapcsolatos tájékozatlanságát villantotta föl. És akkor persze a zsidókról még nem is beszéltünk. Vagyis szerinte tán jobb lett volna mindezen kívül maradni 2004-ben.

Közben ugyancsak a múlt héten a Fidesz elnöksége az észak-koreai rezsim közleményszótárában használatos szóvirágokkal szapulta az Európai Uniót, amely szerintük visszaél a hatalmával, amikor Magyarországot a nyilvánvaló erőfeszítései és gazdasági eredményei ellenére a túlzottdeficit-eljárással a markában tartja, amikor az európai értékek és normák sorozatos megsértése miatt a hetes cikkely, tehát az uniós szavazati jogunk felfüggesztésének életbeléptetésével fenyeget.

Egy mindenki ellen, mindenki egy ellen. Szegény kis Magyarország. Justice for Hungary.

Most, hogy túl vagyunk egy újabb Európa-napon, és most, hogy a fent leírtak alapján a magyar történelemben és szellemtörténetben oly’ ismerős, babonákból, félelmekből, hiedelmekből és tény-nyomelemekből összerázott tünetegyüttes lesz ismét úrrá a magyarság egy részén, érdemes egy pillanatra megállni és szétszálazni pár dolgot európaiságunkkal kapcsolatban.

Egy. Koppány pár éve meghalt. Nagyjából ezer évvel ezelőtt, egy István (későbbi római katolikus szent) nevű magyar és a mögötte álló kissé toprongyos csapat eldöntötte azt a kérdést, hogy hova is tartozunk. Az utánuk következő zavaros évezred persze a dilemmát nagyon sokszor, sokféle formában, újra és újra felvetette, de Magyarország egyértelműen nem a bizánci-orosz-tatár irányban indult el akkor, majd különböző, itt nem részletezett történelmi döntései alapján, minden kulcsfontosságú pillanatban megerősítette ezt az elhatározását. Mindennek a tetejébe ott volt még az egyre szorosabbra fűződő családi kötelék is. Mindez pedig lényegében determinálta azt is, hogy 2004-ben hova szavazzon a többség. Ehhez akkor nem kellett sem ifjúnak, sem bohónak lenni, elég volt csupán csak végigsenyvedni az orosz-tatár hagyományra alapozott kommunizmust, és egy friss történelmi élményre alapozva voksolni. A mostani kétségkívül fennálló problémák alapján megkérdőjelezni vagy relativizálni az akkori, fontos történelmi döntést persze lehet, de egyrészt bővebb vagy/és viccesebb kifejtésre szorulna, miért is nem kellett volna akkor az uniós csatlakozásra szavazni, másrészt ezt a műsorszámot talán érdemes lenne meghagyni a szélsőjobbnak. Abban a hordozható cirkuszban az antiszemitizmus és a rasszizmus közé pont beleillik, és gyakorlatilag más mutatvány nincs is ezen kívül.

Kettő. Nagyjából érdemes lenne elfogadni, hogy házon belül vagyunk, és ezt a magyar választók többsége, (jaj milyen meglepő), pont kétharmada továbbra is támogatja. Elfogadás-elengedés. Miután pedig házon belül vagyunk, Brüsszellel, valamint Németországgal és egyéb szövetségeseinkkel szemben teljesen felesleges kimdzsonguni értelemben fejletlen kommunikációs technikákkal hadakozni, annál is inkább mert, nem győzöm elégszer hangsúlyozni, nekünk nincsen rakétánk szavaink nyomatékosítására. A hadakozás, továbbá sértődöttség helyett, lassan tíz év tagság után, inkább el kellene sajátítani a játékszabályokat, okosan élni a lehetőségeinkkel, szövetségeseket keresni és használni. Alijev-emlékbélyeg kibocsátása valamint egyéb tatár diktárorokkal való jópofizás helyett jó lenne észrevenni, és elgondolkodni azon is, hogy miért maradtunk egyedül Európában, mint Horn Gyula a pusztazámori lakossági fórumon, hogy régiós versenytársaink Lengyelországtól Csehországig, miért voltak képesek megtanulni és kihasználni ugyanezeket a szabályokat (úgy is, mint nemzeti érdek, ha már itt tartunk). Gyerekként is mindig könnyebbnek tűnt persze sértetten otthagyni a többieket játék közben, ha vesztésre álltunk, de ugye, milyen szar volt egyedül ülni a fa alatt, miközben a csapat a Balatonban labdázott?

Három. Persze tájékozatlanok, sokszor buták az európai politikusok, publicisták, keveset tudnak Magyarországról, nem értik a nyelvet, a sajátos kultúránkat, történelmet, hagyományainkat, de milyen szerencse, hogy mi viszont mennyire pengék vagyunk intellektuálisan, mi aztán mennyire jól értjük az európai folyamatokat, és milyen jól hozzá is tudunk szólni mindenhez. Tudom, persze, a tudatlanság bátorrá tesz, de kis szerénység, tehát nem ártana legelőször is, másodszor pedig egy röpke pillanatra magunkba kellene nézni, mielőtt megszólalunk. Neonácik vannak Németországban is, rasszisták Franciaországban is, Spanyolországban magasabb a költségvetés hiánya és biztos rettenetes a médiaszabályozás Belgiumban – a lényeg viszont annak a kiindulópontnak az elfogadása lenne, hogy egy hajóban evezünk, és ezekről a létező problémákról csak úgy lehetne értelmesen beszélni, ha nem tagadjuk el a saját hiányosságainkat sem. Németek és franciák tapasztatataim szerint szívesen beszélgetnek a saját problémáikról vadidegenekkel is, nem kérik a franciaságunk bizonyítását úton-útfélen.

És végül. Hiába hirdeti Orbán Viktor immár három éve székelyföldi pásztortüzek mellett, hogy csak órák kérdése és mindjárt szétesik Európa, és hamarosan pont azt a víziót fogja mindenki nézni, amit ő vetít, az EU-nak csak nem akarózik szétesni, sőt a válság eddigi eseményei mintha éppen azt bizonyították volna, hogy az összetartó erő mindig nagyobb volt, mint a vele ellentétes. Az uniós polgárok nagy többsége pedig továbbra is támogatja az európai projekt kulcselemeit, a szabad munkavállalást, az utazást, a kereskedelmet, a közös pénzt.

A régi Kádár-kori viccel élve a kapitalizmus továbbra is a szakadék szélén. Mi pedig egy lépéssel előtte.