A sikertelen induló demokráciák tipikus velejárója a hideg polgárháborúig vitt táborelvű ütközés. A két világháború között az európai államok számottevő részét megkísértette a rombolóan heves politikai szembenállás. A közéleti kultúrájában élesen elkülönülő két politikai tömb kezdettől bizalmatlansággal terhes kölcsönös idegenkedését a válságról válságra bukdácsoló országban nálunk sem oldotta, hanem inkább reménytelenül felszította a tömegdemokrácia versengése. Kétharmados parlamenti többségével élve most a Fidesz a kormányzati váltógazdaság nélküli, korlátozott parlamentarizmus régi magyar gyakorlata felé fordulva próbál kilépni a hazai politika első két évtizedének gyorsuló háborús örvényléséből.

A Fidesz új államában a közéleti pluralizmus nem esik bántó korlátozások alá, szabály szerint csaknem hiánytalanul tovább működik a parlamentarizmus és a hatalommegosztás régi alapszerkezete. Az új Alaptörvénnyel és kapcsolódó törvényeivel újrarendezett hazai közjog szövege akár két-háromszáz helyen is romlott az 1989 utáni alkotmányos gyakorlathoz képest, ám döntő változás a formális rendben tulajdonképpen csak kevés ponton történt. Mégis az Orbán-kormány választói leválthatósága lényegesen nehezebb lett. A hatalom Nyugat-Európában elképzelhetetlen eszközök sorával igyekszik befolyásolni a választói akaratot.

Meggyengített jogállami garanciák

Leginkább még a joguralom 1989 után kiépített garanciarendszere sérült. Az intézményeiben megtartott nyugatos szerkezeteket állandóan felülírja a perszonális függőségek valóságos mechanizmusa. A miniszterelnök nem jogra és intézményre, hanem ügyre és akcióra alapozza kormányzását. Egyetlen hierarchikus „főkutya-alkutya” rendszerben törekszik egybefogni az alkotmányosan elkülönült hatalmi ágakat, ahol a főhatalmat ténylegesen kézben tartó kormányfő a közvélemény tartalmi igazságosság-igényeivel, és nem az alkotmányosság megtartásával igazolja mindenkori politikáját. Olykor tudatosan félelem keltésével kísérli meg terelgetni az embereket. Ideálja kétségkívül a társadalom egyetlen, ellenpontok nélküli központból történő irányítása.

MTI / Kovács Attila

A kormányfő valós állampolgári igényekre alapozva, azokat módszeresen felhasználva és erősítve építi az egyetlen „igazságra” alapozott államát. A tetterős kormányfő nem annyira a joguralom hiányosságait igyekszik orvosolni, hanem inkább a piaci érdekek önzésétől védtelen magyar jogállam rendetlenségén átlépve személyesen garantálja a nyilvánvalónak gondolt közérdeket. Az elmúlt negyedszázad megannyi csalódása után az emberek jelentékeny része pontosan ezt: az erős vezető gyors és magabiztos igazságtételét szeretné végre látni az ellentmondásosan ügyködő hazai jogállam és piaci verseny helyén. Csakhogy erre a kívánságra lehetetlen mindenkit egyformán mérő normarendszert, azaz valódi jogrendet felépíteni. A tényleges igazságot kereső állam szükségképpen állandóan napi céljaihoz igazítja jogszabályait, ami elkerülhetetlenül kiszámíthatatlanná és eszközjellegűvé teszi a jogrendszert. A társadalmi őrségváltást óhajtó, a régi közgazdasági igazságokat meghaladni kívánó kormányzat magától értetődő elszánással csorbítja a jogbiztonság ősi jogelveit.

A hazai plurális nyilvánosság darabjaira hullott, a közéleti tömbök közötti kommunikációs térből kevés maradt. A dolgokat magukat néző fórum néhány fontos internetes lap, rádióadó kivételével alig létezik. A kilencvenes évek legelején még a véleményformálás monopóliumát birtokló, erősen elkötelezett baloldali sajtó régóta folyamatosan visszaszorul, az emberek felülről irányított indoktrinációját célzó kormánypárti média mindjobban teret nyer. A politikai blokkon belüli nyilvánosság a barát-ellenség különbségtétel jegyében konstruált valóságértelmezés alapján törekszik mozgósítani táborát. De a közönség is sokszor nemigen kíván mást kedves fórumától, mint hogy az napról-napra erősítse meg eleve meglévő elfogultságának igazában.

Kivételes hatalomkoncentráció

Amíg a demokratikus fordulat meghatározó gyűjtőpártjai, az MDF és az SZDSZ sorra élték meg belső válságaikat és pártszakadásaikat, addig a Fidesz régóta őrzi tetterős belső kohézióját. A Fidesz mára módfelett sokrétegű közönséget vonzott magához, ám sosem lett belső felépítésében igazi polgári gyűjtőpárt. Orbán Viktor 1994-ben, 2002-ben és 2006-ban is nem várt, fájdalmas kudarcba vezette a Fideszt. A párt belső fórumain sokáig akadtak vezetők, akik rendszeresen kimondták politikájával kapcsolatos kétségeiket. Csakhogy a fiaskók után mindig egyre nagyobb siker következett. A cselekvés felelősségét egyedül is vállalni merő miniszterelnök elszánt választói lelkesedésétől is hajtva mind biztosabban kiemelkedett vezetőtársai közül. A többiek vagy kikoptak a Fidesz vezetéséből, vagy az újonnan jöttekkel együtt végrehajtói lettek az orbáni politikának. Az akciói megvalósításában idehaza egyedülállóan hatékony szervezetben idővel elsorvadt szinte minden hathatós visszacsatolás.

Orbán Viktor az alkotmányos magyar állam történetében kivételes hatalomkoncentrációt teremtett. Az irányított nemzeti kapitalizmus illetve a határolt parlamentarizmus új mechanizmusai jellegzetesen személyéhez kötődnek. A végletekig centralizált, vezetői megbízatások ezrei fölött rendelkező rendszer azonban felülről elvileg más irány követésére hamarjában átprogramozható. A módszeresen egybegyűjtött uralmi eszközöket a miniszterelnök már csak ezért sem adhatja könnyedén át egy másik politikai erőnek. Az új berendezkedés egésze a Fidesz maradandó hatalomgyakorlására van felépítve. Így viszont az Orbán-rendszer egyszerűen nem hagy kellő teret arra, hogy kormányzati gyakorlatának bírálói megtalálhassák benne a maguk tartós jövőjét. Ezért körülményei között bármilyen oppozíció jó eséllyel az egész rendszer ellenzéke lesz.

Az ellenzék radikalizálódása viszont a kormánytöbbséget is lépéskényszerbe hozza, a Fidesz a rendszertagadó oppozíciónak a hatalmat végképpen át nem adhatja, ezért újra és újra szűkítenie kell az ellenzék mozgásterét. A centrális helyzetű párt uralmának többszörös túlbiztosításába menekül, hiszen egyébként szerinte egyetlen választási vereségével visszatérhet az ország a múlt zavaros világába. De ezzel ismételten maga teremt okot a korábbinál is viharosabb, most már a közjogi alapszerkezetre is kiterjedő ütközésekre. Ami pedig demokratikus körülmények között a hatalom minden igyekezete ellenére csaknem lehetetlenné teszi a Fidesz-állam végső megszilárdítását és tartós konszolidációját.

A Fidesz kétharmados többsége ellenére egész négy évében minden rezdülésével a következő választásokra készülve politizált. Uralmi helyzetének törékenységét érzékelve elsődlegesen jobbára a hatalmi előnyszerzés és nem az ország hosszú távú érdekei alapján döntött. Olyan kihívóan részelteti a hozzá közelállókat a legkülönbözőbb előnyökben, hogy ezzel állandóan maga ellen fordítja a nálunk mindig is erős hatalomellenes érzéseket. Rendszerének ingatagsága annak összes közjogi biztosítéka ellenére megszüntethetetlenül fennmaradt. Egy súlyosabb nemzetközi gazdasági krízis bármikor kiszámíthatatlan folyamatokat indíthat el működésében.

A választási törvény kikényszerítette baloldali összefogás

Orbán Viktor egészen kivételesen megosztja a magyar közvéleményt. Miközben táborában hallatlan tisztelet veszi körül, milliónyi híve lelkesedik érte, és a jobboldali közönség jelentékeny részében művét szabályos új honfoglalásnak tartják, addig a kormányfő iránt érzett harag hatalmasra nőtt a társadalom más szegmenseiben. A „bárkit, csak nem a Fideszt” érzése sokat segített a kádári gyökerű baloldal talpra állásában.

MTI / Máthé Zoltán

Pedig a régi baloldal pártjai 2010 tavaszán, döntően önhibájukból, szabályosan összeomlottak. Az MSZP szavazói megfeleződtek, a pártot törzsközönségének jelentékeny hányada is odahagyta, a szervezet támogatottsága a legfiatalabb szavazók között kispártivá zsugorodott. De a kisebb szövetségesek még rútabbul jártak. A felülről kimódolt baloldali reformok mitikus hősét listája élére állító MDF megsemmisült. A doktriner polgári radikalizmusával újólag a szerves magyar polgárosodás ügyét hiteltelenítő SZDSZ ismét értelmiségi-akadémiai irányzattá vált. Közben azonban számos fiatalos csoportosulás indult az Orbán-rendszer ellenében, részben a hazai baloldal újraépítése szándékával. Ám az új kezdeményezések kellő számú eltökélt ember hiányában jobbára megragadtak kiinduló pontjukon, az MSZP szervezeti keretei, pénzei viszont jobbára megmaradtak.

A Fidesz legyőzésének célját változatlanul mindenek elé helyező régi baloldali véleményformálók kezdettől táborukba visszavezetni vagy paralizálni próbálták az újabb mozgásokat. Szétszakították a kéttömb-rendszer logikáját megtörni remélő Lehet Más a Politikát. Majd végül a nagy összefogás reményében, a lényeget tekintve csaknem hiánytalanul kikényszerítették a régi baloldali blokk felállását. Ám teremtményükre tekintve most mégsem lehetnek egy kicsit sem elégedettek. Az évszázados hazai sérelmi politikára építő kádári gyökerű baloldal eddig minden választását megnyerte ellenzékből. Csakhogy még sohasem volt olyan kevéssé felkészült az ország kormányzására, mint jelenleg.

A baloldalnak még a saját hívei között sincsen általánosan elfogadott vezetője, jórészt ismeretlenek lehetséges kormányzati frontemberei. Tisztázatlanok és az együttes indulás következtében jobbára azok is maradnak a szervezetei közötti valóságos erőviszonyok. A baloldal legszélesebb közönséghez eljutó mondanivalója alig több, mint a Fidesz-hatalom nem különösebben leleményes, monoton bombázása. Az adott helyzetben érthetően hiányoznak a korábbi szívet melengető nagyszabású jóléti ígéretek. Mégis, a régi kitartó törzsközönségnek kijár néhány kisebb jelentőségű javaslat, amelyek többsége kevéssé tekinthető másnak, mint a remélt győzteseknek a jól szavazók számára felajánlott választási ajándékai.

Összefogása megvalósult formájával a baloldal visszatért régi törzsközönségének világlátásához, ezzel azonban részben le is mondott a kultúrájához kevésbé kötődő újabb választók megnyeréséről. A közös választási indulás nem adott a baloldali blokknak további lendületet, nem tette hihetőbbé vezetői kormányzóképességét. Így pótlólagos szavazatszerző hozadéka csekély lehet. A régi baloldal fellépése csupán tovább szítja évtizedes riválisa, a Fidesz harci kedvét.

Az Orbán-kormány gazdaság- és társadalompolitikai örökségével szükséges reális szembenézés elmaradt. Az esetleges kormányzati irányváltás tényleges akadályát nem is annyira a számos kétharmados törvénybe foglalt megkötés, a jobboldal mindenfelé elhelyezett kinevezettjei jelenthetik, hanem még inkább a különböző Nyugat-, külföldi befektető-, bank- és miegyéb ellenes intézkedések, újonnan bevezetett kis- és különadók. A mindent átható centralizáció nehezen visszafordítható következményei, az átszervezések költségei egyformán tetemesek. A családtámogatás, szegényellátás, adójóváírás rendszerének újabb átalakítása jelentékeny érdeksérelmekkel és kiadásokkal járhat. Mindezek összegzett terhe meghaladhatja az ezermilliárd forintot. Erre fedezetet eddig egyedül a legnagyobb bejelentett adóalappal rendelkező kevesekre javasolt tetemes adóemelés ígér. A kis többségű, mindenfelől támadott esetleges baloldali kormány így könnyen mutatkozhat tehetetlennek vagy futhat ismét megugró túlköltekezésbe, végig nem gondolt változtatásokba. A baloldali egység nálunk is az olasz Olajfa-koalíciók vagy a szlovák Iveta Radičová vezette pártszövetség szomorú kormányzati kudarcába fordulhat.

Megváltozott az MSZP karaktere

Az MSZP a kiválások, szakadások és új pártalapítások után is megmaradt a magyar baloldal legerősebb szervezetének. Aktivistáinak többsége tartotta magát a szervezet történetének évszázados tapasztalatához: a Párton kívül nincs számára politikai élet. Minden látszat ellenére az MSZP szervezetileg inkább uralja a baloldali tömböt, mint korábban bármikor. A kisebb szövetségesek kizárólag a közös lista legelején meghatározóak, ám amennyiben jelöltjeik csupán alig jobban szerepelnek a választásokon, mint a közvélemény-kutatások mutatják, a kisebb tömörülések inkább csak jelképesen lesznek jelen az új parlamentben. Ezzel a hatalmi osztozkodásban Mesterházy Attila szinte teljes győzelmet aratott, miközben felelőssége az esetleges választási kudarcért ennél valamelyest kisebb lesz.

A régi felállásához végül jellegadó személyiségeivel látványosan visszatérő baloldal valójában nagymértékben igazodott megváltozott helyzetéhez. A szocialisták új elnöksége nem egyszerűen kiszorította a nyilvános közszereplésből a régi nagyokat, hanem pártja karakterét is jelentékenyen megváltoztatta. Az MSZP vezetői eddig régi hivatásos döntéshozók és kijáró emberek voltak, akiknek változékony érdekszövetségei megállíthatatlanul rivalizáltak egymással a számukra elérhető hatalmi posztokon és erőforrásokon. Most viszont Mesterházy Attila különböző vezetői kabinetekből előlépő fiatal csapatával próbálja a Fidesz-módjára keményen kézben tartott médiapárttá tenni a szocialistákat.

Az új emberek többnyire már a demokratikus fordulat utáni hazai közélet, a Fideszben is egyre gyakrabban feltűnő karakterének, a „politikai vállalkozónak” módjára gondolkodnak. Szeretnének jól élni, a nyilvánosság előtt szerepelni, hatalmat gyakorolni, ám különösebb elképzelésük az ország kívánatos jövőjéről már kevésbé létezik. A magyar társadalom iránt érzett felelősségérzetük messze kisebb, mint Nyers Rezső és Horn Gyula generációjáé volt. Lehetőség szerint mindenkor azt és úgy mondják, ahogy az ezzel foglalkozó szakértők maximalizálni remélik a számukra elérhető szavazók számát. Az idősebb nemzedéknél lényegesen természetesebben használják a tömegdemokrácia szokásos eszközeit. Általuk az MSZP arculatában a korábbinál frissebb, fiatalosabb és népközelibb lett. Hangvétele kevésbé bürokratikus és körülményeskedő. A szocialisták törzsközönségük indulataihoz igazodva olykor már a durvaságig élesen minősítik a kormány tevékenységét. A Fidesz szavazóinál több tekintetben egyenlőségorientáltabb és kapitalizmusellenesebb korosabb választói igényeinek megfelelően az MSZP újfent együttérzést és több állami pénzt ígér az embereknek.

Mesterházy Attila vezetése alatt az MSZP célközönségének kiválasztása is alapvetően átalakult. A régi állampárt lényegéhez tartozott a kisemberek vágyai és az elkerülhetetlennek érzett reformok közötti szakadatlan egyensúlyozás. Ennek centrumpolitikai metódusait még a magától Kádár Jánostól elleső Horn Gyula vitte tökélyre kormányzása alatt. Ám 2002 után az MSZP már elveszítette régi egyensúlyozó képességét, és inkább ide-oda ingadozott korábbi két politikája között. Előbb jóléti intézkedéseivel kivételes mértékű túlköltekezésbe kezdett, majd a párt tényleges szavazóiról megfeledkezve, 2006 után szavakban mindenre elszánt reformdühbe váltott. 2010 tapasztalataiból okulva most azonban az új-MSZP szinte kizárólag a kádári kisemberekhez szól. A nagyközönségnek szánt megszólalásaiban csaknem teljesen felhagyott a régi piaci reformerséggel. Még véletlenül sem száll versenybe a Fidesszel és a Jobbikkal a piaci kapitalizmus igényeit hangoztatva. Ezzel minden eddiginél jobban elmozdult a baloldali technokrata elitek világképétől. Amelynek képviseletét jobbára Bajnai Gordon kezdeményezésére hagyta.

Fülöp Máté

Bajnai Gordon kudarca

A volt miniszterelnök az egész magyar baloldal megújításának ambíciójával tért vissza a napi politikába. Minden jó szándéka ellenére, ehhez képest csaknem teljes a kudarca. Aligha pusztán politikai képességei hiányoztak nagyralátó céljai eléréséhez, hanem mélyebb okok is közrejátszottak fiaskójában. Ahelyett, hogy Bajnai Gordon egyszerűen bejelentkezett volna az MSZP miniszterelnök-jelölt címére, egy saját szövetségi rendszer megformálásának tervével kísérelte meg kívülről majorizálni a szocialistákat. Eltökélten igyekezett távol tartani kezdeményezésétől a hajdani baloldali hatalom legismertebb embereit, szavakban folytonosan elvi gesztusokat tett a mérsékelt jobbközép igényeinek, ám valójában sosem lépett ki a régi baloldali közeg falai közül. A Gyurcsány-adminisztráció többszörös tagjaként, a baromfifeldolgozó vállalat lármás csődjének részeseként eleve szerény esélyei voltak a tágabb nyitásra.

De egyébként is Csehországban, Lengyelországban és Szlovéniában a miénknél messze egységesebb a polgárosodást kívánó társadalmi közeg. Huszadik századi történelmünk tapasztalatai alapján nálunk csoportjaik egymással végletesen szembeállnak. A másik polgári réteg ellen bárkivel inkább szövetkeznek, csakhogy végre legyőzhessék ősi ellenfelüket. Élesen elkülönül egymástól a történelmi középosztályhoz kötődő magasabb státusú réteg, és az inkább polgári radikális, a hagyományos elitet a két világháborús vereségért, a holokausztért súlyosan felelősnek látó értelmiségi, vállalkozói csoport. Erősen mások a beállítódásai az államszocializmus alatt felemelkedetteknek. Végül sokban eltérő a világlátása a nyolcvanas évek után felnőtt fiatalabbaknak. A polgári rétegek, ahelyett hogy együttesen felépítenék a maguk intézményeit, inkább folytatják kompromisszum nélküli szembenállásukat a tőlük kulturálisan olyannyira különböző többi csoporttal. A nyugatos fejlődésben közvetlenül érdekelt, az aktív szavazók között akár negyven százalékot elérő választókat ezért csaknem lehetetlenség idehaza egyetlen politikai tömbben összefogni.

A magyar társadalom megszervezni sem képes magát. Elvárja, mint egyfajta szolgáltató vállalatoktól, hogy a pártok megfelelő kínálatot ajánljanak fel számára, ám tevékenységükbe már sem személyes részvétellel, sem kisebb anyagi támogatással nem kíván bekapcsolódni. Így Bajnai Gordon tömörülése néhány régi politikacsináló közéleti vállalkozásaként indult útjára, és már kezdettől nélkülözte érdemi tagsága demokratikus legitimációját. Inkább már létező szervezetekre próbált támaszkodni. Iparkodott a hatókörébe vonni a Fidesz hatalomgyakorlása ellen fellépő új civil kezdeményezéseket, majd rájuk támaszkodva remélt erőt mutatni a szocialisták felé. Ezzel azonban szakadásokat teremtett vagy erősített fel a legígéretesebb mozgásokban is. Azok hajtóerejét elkezdte visszavezetni a háborús blokkpolitika negyedszázados hatalmi logikájába.

Bajnai Gordon piacpárti polgári kezdeményezésének nyilvános arculatát ezzel részben az LMP globalizáció-kritikus zöld szakadárjai és egy radikális szakszervezet emberei kezdték meghatározni. A volt miniszterelnök viszont mind biztosabban beérte konfliktuskerülő általánosságokkal: a Fidesz baloldalon szokványos támadásával, a hazai politika sztereotip adóátrendező javaslataival és az úgynevezett „jó kormányzástól” önmagában remélhető javulás ígéretével. Nem igazán értve meg, hogy egy induló csoportosulás csupán komoly kockázatvállalással törhet az élre. Így aztán a hozzáértő kormányfő személyéhez fűződő képzete lassanként a politikában járatlan, gyenge vezető arculatába kezdett átfordulni. Tömörülése választói támogatottsága megállíthatatlanul csökkeni kezdett, egyre kétségesebbé vált, az Együtt-PM elérheti-e a kétpárti szövetségek számára előírt tízszázalékos parlamenti küszöböt. A választásokhoz közeledve a volt miniszterelnöknek fájdalmas kudarca beismerésénél könnyebbnek látszhatott az előre menekülés. Megannyi huzakodás után végül maga kezdeményezte a közös baloldali listaállítást. Ahonnét már nem volt megállás: Gyurcsány Ferenc elkerülhetetlen visszafogadásával, minden változás ellenére, a régi baloldal szimbolikusan visszatért 2010 előtti önmagához.

Gyurcsány Ferenc visszatérése

A szocialisták 2004 és 2009 közti hajdani miniszterelnöke mindenki másnál inkább érzi, mit kíván hallani a szenvedélyesen hívő baloldali szavazó. Valamennyi politikustársánál nagyobb hittel eleveníti fel a baloldali értelmiségi progresszió évszázados hívószavait, történelmi mítoszait. Vérbeli polgárháborús vezérként felülmúlhatatlan az ellentábor minősítésének fokozásában. Lángoló elszántsággal bélyegzi meg az Orbán-rendszer baloldalon evidenciának látott gaztetteit. Egyedül neki van lelkesítő víziója a baloldali blokk teendőiről. Olykor kifejezetten találékonyan fogalmazza meg a történések lényegét, ám ez annál rosszabb a valóságnak. Ami saját hívei előtt „szenvedélyes igazságbeszéd”, az kívülről nézve sokszor egy tehetséges kalandor felelősségérzet nélküli próbálkozása politikusi létezése megtartására.

1990 óta Gyurcsány Ferenc eddig mindenki másnál hosszabb ideig volt egyfolytában miniszterelnök. Az ellenzék kereszttűzében, de a baloldal mégis nyolc esztendőt kapott a demokratikus fordulat utáni Magyarország tartós berendezésére, ám nem tudott élni a lehetőséggel. A 2001-ben még elfogadható állapotban lévő hazai gazdaság, nem kis részben a baloldal gazdaságpolitikai hibái következtében, az utolsó negyven esztendő legkedvezőbb térségbeli konjunktúrája alatt, 2006-ra már nehéz helyzetbe került.

Sokak számára a magyar parlamentarizmus végső védelmezőjének már régóta az MSZP látszik. Csakhogy a baloldalnak jókora a felelőssége abban, hogy nálunk mindinkább negatív hozadékú politikai váltógazdaság rögzült. Ahol elsősorban nem az egyik vagy a másik oldal vétkei okozták a legfőbb bajokat, hanem kettejük engesztelhetetlen egymásnak feszülése. Számos veszélyes folyamat elindítója az MSZP volt, amit aztán a Fidesz kifejlettebb változatban rendszeresített. A baloldali véleményformálók elejétől fogva idegenkedtek a hajdani MDF-kormánytól. Minden gesztusukkal érzékeltették, hogy a szerencsétlenkedő jobboldallal szemben a baloldali progresszió az egyedül hivatott az ország kormányzására. Sokszor végletes türelmetlenséggel támadtak az akkor még a gondolatformálás monopóliumát birtokló sajtójukban minden, a sajátjuktól kicsit is eltérő elképzelést. Nem ritkán éppen a politikai közép kisszámú képviselőjét kezdték ki a legeltökéltebben. Még nem akadt olyan élő, valóságos hatalmat gyakorló jobboldali vezető, akit a baloldal kétségbevonhatatlan európai demokratának elfogadott volna.

A régi reformértelmiség álmodott magának egy nyugatos baloldalt, az örök magyar Hunniával szemben álló Pannóniát. Ám a polgárosultabb rétegek, a nyugat-dunántúli, budai zöldövezeti választók sosem szavaztak döntőarányban tudottan baloldali pártra. A Fidesz 1998 óta éppen ezekben a körzetekben a legerősebb. A szocialisták többségüket főként a piaci megoldásoktól idegenkedő, az ország valódi szegényeivel meglehetősen türelmetlen kádári kisemberek tömegeinek köszönhették.

1990 után Horn Gyula szocialistái egyesítették először a történelmi magyar sérelmi politikát a kádári jóléti ígéretekkel. 1994-ben az MSZP kezdte a legszegényebb szavazókat kisebb-nagyobb választási ajándékokkal a maga javára mozgósítani. A szocialisták jelentékeny része számára már a rendszerváltás idején természetessé vált, hogy politikai tőkéjüket valóságos vagyonra váltják. Kijárásuk eredményéért, a kívánt döntésekért pártjuknak, de olykor saját maguknak is ellentételezést fogadnak el. A politikusi vagyonszerzés kelet-európai modelljét a baloldal tette részben rendszerszerűvé nálunk. 1944 előtt a rokonok és ismerősök előnyben részesítése általános volt, ám a legfelső politikai vezetők mohó személyes gazdagodása már korántsem. A hajdani rendszerváltó pártoktól idegen keleties metódusokat először a régi biztos egzisztenciájukat veszni látó egykori MSZMP-vezetők kezdték alkalmazni, majd tőlük tanulva a Fidesz emelte azokat végképpen iparszerűvé.

A baloldali reformerek szilárdan hiszik, egyedül meglátásaik szerint lehetséges előrevinni a magyar kapitalizmus ügyét. A kommunizmus kádári változata élhetőbbé tette az emberek életét. Ám minden reform ellenére 1968 után a direkt tervirányítás helyére nem szocialista piacgazdaság, hanem csupán egy felemásan torz, a piaci viszonyokat mindössze szimuláló, folyamatos alkudozáson alapuló állami szabályozórendszer került. A hazai gazdaság általa nem mutatott nagyobb mérhető növekedést, mint a reformálatlan csehszlovák vagy kelet-német tervgazdaság. A reformok nem hoztak a valóságos világpiacon érdemileg versenyképesebb vállalatokat. Inkább csak az államadósság növekedett megállíthatatlanul. Mára világos, a szabálykerülésre alapozott kádári világból nehezebb a sikeres átlépés a globális kapitalizmusba, mint a térség legtöbb országában.

A demokratikus fordulat utáni hazai közvélemény egyre kevésbé bizonyult fogékonynak a felülről eltervezett, majd erővel végrehajtott piaci reformokra. Ezeknek nem csupán a jobboldali pártok szegültek ellene mind biztosabban, hanem a baloldal is ismételten felelőtlen osztogatással próbálta feledtetni emléküket. 2006 után pedig véglegesen káoszba fordult a régi reformmodell. A nagy elszánásból csak akaródzás és apró reformszilánkok származtak. A doktriner módon piacosító elképzelések elveszítették szinte minden választói támogatottságukat. Mégis máig akadnak, akik nosztalgiával emlékeznek rájuk. Ám aligha lehetséges a régi formában visszatérni hozzájuk.

Távolról sincsen akkora eltérés a két tömb között, mint lelkes híveik gondolják, vagy miként a közéleti blokkok megpróbálják elhitetni az országgal. Mindegyik a maga esendő módján ugyanazt a hazai válságköteget szeretné megoldani, az ismert eredménnyel. A Fidesz a háborús szembenállás végleges megnyerésének és ezzel lezárásának szándékával az elmúlt négy esztendőben azonban minden korábbinál több határt hágott át.

Jelen írás – melynek rövidített változata a HVG e heti számában jelent meg – részben a szerző „A Fidesz-rendszer természete” című hosszabb tanulmánya alapján készült. A sorozat "Nehezen jöhet megnyugvás" címet viselő, befejező részét holnap olvashatják.

A 2014-es választások lehetséges következményei I. rész: Magyar Nemzeti Öncélúság