Hont András
Hont András

Aggasztó méretekben terjed Magyarországon egy végletekig leegyszerűsítő, egyben mélyen embertelen jelenség, a közéleti fiatalozás.

„Divat lett ma Magyarországon az, ami egy egészséges társadalomban és közéletben nehezen elképzelhető: a társadalmi, politikai konfliktusokat generációs kérdéssé egyszerűsítik le többnyire olyan ifjak vagy félifjak, akiknek nem sok fogalmuk lehet arról, miben áll ezeknek a konfliktusoknak a lényege, sem arról, hogyan működik a nem forradalmi, hanem evolúciós fejlődés, de talán arról sincs sok elképzelésük, hogy a forradalmak, háborúk okozta mesterséges generációcserék, amelyeket ők hiányolnak, egyébként miféle társadalmi megrázkódtatásokkal járnak együtt”. Nem más konferálja föl ezzel a szép, hosszú mondattal múlt heti műsorát, mint maga Friderikusz Sándor, aki a kérdésre mint a legégetőbb társadalmi-politikai problémára másik adásban is visszatér.

Meglepő és mulatságos, ahogy a volt tévés fenegyerek arról faggatja vendégeit, hogy mit szólnak a „magyar közéletnek a sajátos bűnbakkeresési és értelmezési fordulatához”, azaz az öregezéshez. A későbbiek során valószínűleg előkerül majd az ápolatlan külső, meg hogy nem adják át a helyüket a villamoson, különben is, csak merengnek a romkocsmák mélyén, az erkölcseiket meg inkább hagyjuk. Állandó jellegű interjúalanyként készenlétben áll Hoffmann Rózsa.

A baj csak az, hogy Sanyi bácsi egy nálunk megjelent írást használt föl illusztrációként, amellyel bőven lehet vitatkozni, aki akar vele, csak éppen nem az volt a témája, amit neki tulajdonítanak. Ahogy a többi választás utáni megszólaló többsége sem „lenézi, lekezeli, megveti az öregeket, a nyuggereket”, vagy, hogy a komolyan vehetők közül bárki „ki akarja űzni az aktív színtérről, az aktív életből az idős korosztályt”. Kutya nem küldte el nyugdíjba például az egyik interjúvoltat, Vekerdy Tamást, akinek igaza van abban, hogy a hanyatló társadalmak élnek a fiatalság kultuszában, az emelkedőek tisztelik az öregeket. Csakhogy ez legalább kettőn áll, a tisztelethez az is kell, hogy egy társulatból tiszteletreméltó legyen, ami látszik belőle.

Márpedig a kritizált kör, amelyik önkéntes vének tanácsaként tolakodik az előtérbe, ítéleteket és szerepeket osztogat, közéleti tevékenységét illetően legkevésbé sem tisztelhető. Róluk volt szó ugyanis, az ún. „neves közéleti személyiségekről”, és nem általában az idősekről. Azokról, akik kísérletet sem tettek arra, hogy megértsék a kétezres évek Magyarországának vágyait és fájdalmait, de ’72-ben látták elsuhanni Jancsó Miklós ballonkabátjának csücskét egy lépcsőfordulóban, és azóta szentül hiszik, hogy ők az Értékek őrzői és egyetlen hiteles kinyilvánítói. Azokról, akik erre alapozva igényt tartanak arra, hogy a politika igazodjon intelmeikhez, noha a politikai aktvitás módjairól és irányáról nincs igazán mondanivalójuk, és a pártoktól elvonatkoztatott folyamatokról is alig, csak valamiféle személyzeti tanácsadóként abba kérnek beleszólást, hogy „saját oldaluk” kiket preferáljon. Azokról, akiknek még így is volt erejük keresztülvinni akaratukat, és most a beégés után sem kell számot adniuk arról, hogy miféle marhaságokat követeltek éveken keresztül, mert a baráti médiamunkások ezzel elfelejtik szembesíteni őket, viszont nekiesnek a bírálóknak.

Nem csoda, hogy a Valódi Értékek Fölkent Őrei, az Intelligencia Kizárólagos Birtokosai el sem bizonytalanodtak, meg sem inogtak hitükben, hanem hozzáfogtak minden demokrata ősi tevékenységéhez: a nép eszement gyalázásához azon az alapon, hogy az képtelen volt fölismerni az ő nagyszerűségüket. Hetek óta angyali nyugalommal várom, hogy a baloldal az általa becsült személyekkel szemben is gyakorolni kezdje kedvenc sportját, az elhatárolódást. Egészen elképesztő, amit néhány gyűlöletiparos megengedett magának. „Győzött a cselédmentalitás”, „én szégyellem magam amiatt, ami vasárnap történt. Szégyellem ezt az országot, amelyben élek”, „a legrosszabb lehetőség vált valóra. Kellemes elrothadást, Magyarország” – hogy csak a jobbakat idézzem, meg annak a megfejtését, hogy mire föl állítják ezeket ilyen magabiztosan: „mi a másik Magyarország vagyunk. Az európai, a modern, a művelt”.

Ez nem veri ki a biztosítékot? A népet korra, fajra, nemre, nemi irányultságra, vallásra tekintet nélkül lehet birkázni, szolgázni, fasisztázni, de a feladatukat szemlátomást ellátni képtelen megmondóknak nem lehet azt tanácsolni, hogy akkor inkább élvezzék a hétköznapi örömöket a biturbó panelprolizás helyett? Azt hiszem, hogy ezek a népgyűlölő, lenéző és teljességgel vállalhatatlan szólamok is megérnének egy-két tévéműsort.

Ám még Friderikusz is mást tart botrányosnak hasonlóan a most álszent módon fölháborodókhoz: az interneten eluralkodó hangnemet és megközelítési módot. „A cinizmus iszonyú mértékben terjed ma Magyarországon, amelyben leginkább élen jár az az újságíró garnitúra, amelyik az internetes világ megerősödésével átvette ezt az alternatív nyilvánosság irányítását” – fejtegeti Bogár Lászlóba ojtott Csontos Jánosként megannyi showműsor kiszolgált obsitosa, egy csapásra fölzárkózva a Médiatanácshoz, amelyik éppen a mértéktartás és tisztelet jelszavával igyekszik megzabolázni az egyetlen médiafelületet, amelyre a Nemzeti Együttműködés nem tette még rá szőrös mancsát. Ennek fényében nem hiszem, hogy van csodálkozni való azon, hogy százezrek nem látnak különbséget jobb- és baloldali kioktatók között.

És hogy ez mennyire nem csupán generációs törésvonalak szerint alakul így, azt éppen Friderikusznál szemléltette Spiró György, aki úgy vélekedett, hogy a választókat egy teljesen programtalan ellenzéktől való félelem is mozgatta. „Most az ellenzék ellen szavaztak, azok, akik szavaztak, aminek meg van a maga oka. Igazuk volt. Erre az ellenzékre nem lehetett rászavazni”. Nem lennék Spiró helyében, majd jól megdorgálja a Nénikefront valamelyik tagja; ha nem vigyáz, még a végén náci lesz, vagy ami ennél is rosszabb: elempés.

A hangadókban ugyanis föl sem merül, hogy teljesen legitim érvek támaszthatják alá azt, ha valaki más utat követ (máshogy szavaz), mint ahogy ők javallják. Az föl sem merül, hogy valakinek úgy van elege a hatalomból, hogy belőlük sem kér. Az föl sem merül, hogy sokan éppen az ellen tiltakoznak, hogy folyton olyan választási lehetőséget állítanak elő, amelyikben muszáj olyan alakokat is elfogadni, akiket semmilyen körülmények között nem támogatnának. A vallásháborúban nincs mérlegelés, nincsenek érvek. A vallásháborúban csak a jó és a rossz oldalra lehet állni. Vallásháborúban nincs verseny, vallásháborúban nincs demokrácia. Ott csak kötelesség van, összeszorított fogak, mosolytalan hit és szenvedés.

A vallásháború remekül megfelel a politikusoknak, nem véletlen, hogy válságos időkben Orbán Viktor is saját szklerotikus szektájához menekül vissza. Amikor megrendült a pozíciója, akkor az ő aláírói siettek a segítségére, nagyjából ugyanazzal az indoklással. Önfeláldozó államférfi, bamba tömeg, manipulatív média. A „média [amelynek jelzője náluk a „kommunista gyökerű”, a „nemzetellenes”] Orbán Viktor ellen hangolta a televíziók által könnyedén kiszolgáltatottá, tússzá silányított, befolyásolható magyar polgárok nem elhanyagolható részét”. Itt az észnek nincs szerepe, csak a hitnek; hibázni nem lehet, csak alulmaradni az ármánnyal, a Gonosz erőivel vívott harcban. Viszont kiváló menekülő útvonal, amelyen el lehet futni a felelősségvállalás, a megújulás elől. Igaz, ott és akkor az sem lett volna elég, ha nincs Őszöd és Gyurcsány (most meg lehet reménykedni Matolcsyban), a Fidesz és Jobbik szavazóinak csak egy része ideológiailag vezérelt, a wassalbertes-műnótás-szabadságharcos retorikának nincs többsége, ahogy a felvilágosultak népellenes pufogása is csak egy szűk kör belügye. Ám mégsem periférikus a jelenség, nem elhanyagolható az ebben résztvevők szerepe. Ők gondozzák a táborok lelkét, nélkülük a vallásháborúban nem lehet hadakat toborozni. Magyarországot két agresszív kisebbség ejtette foglyul, és úgy néz ki, nincs menekvés a Professzorok Butuló Köre és a Szárszói Veterántalálkozó véget nem érő háborújából.

Adott ugyanis mindennek az ellentételezése is. Réz Anna próbálta szelíden elmagyarázni, hogy a nyugdíjazásra vonatkozó jámbor szándékok egy hatalmi vetélkedés részei.  Illetve lennének részei, ha lenne foganatjuk. A hatalmat valóban nem az öregek gyakorolják, hanem hideg és elvtelen középkorúak, de nem lehet eltekinteni attól, hogy részben kiknek az érdekében. A politika rá van szorulva a szektaszervező aggastyánokra, cserébe nem borítja föl természetes élőhelyüket. Az akadémiai világot, a professzorközpontú felsőoktatást, a kulturális intézményrendszer nagy részét, az állami minősítő és engedélyező intézetek és testületek többségét, a dotált nyomtatott lapkiadást – szóval mindazon szférákat, ahol nem történt rendszerváltás. És nem is történik ilyesmi, legföljebb a rendszeren belüli súlyponteltolódás, lévén a magyar közélet teljesen kiszolgáltatott a gerontokráciának. Akadnak ennek egyéb jele is.

Friderikusz is éles szemmel vette észre, hogy – idézem – „jó ideje szinte minden tudósítás megemlíti, hogy egy-egy politikai összejövetelen, nagygyűlésen milyen korosztályi összetétel volt jelen, azaz legtöbbször az adott nagygyűlésen csak nyugdíjasok vannak”. Ám merőben téves következtetést von le ebből: „a nyugdíjas itt egyértelműen a csökkent értékűvel azonosítható, tehát ódivatú, fejlődésellenes, retrográd, és így tovább, akiknek el kellene már húzni a közéletből, körülbelül ez a konnotációja a dolognak”. Konkrétan nem ez a konnotációja a dolognak. Hanem annak regisztrálása, hogy kiknek a hangján szól a magyar politika, kiknek ígér és micsodát. Rezsicsökkentés? Rémlik? 13. havi nyugdíj bevezetése, 14. havi nyugdíj kilátásba helyezése, és így tovább a végtelenségig, ha nem jön az unió megismertetni a magyar vezetést a naptárral mint olyannal? Gyógyszerár-támogatás? Vizitdíj eltörlése? Nyugdíjcsökkentéssel való riogatás? Ezek megvannak? A magyar politika régóta visszamenőlegesen akar elégtételt adni, akár szimbólumokban, akár pénzben. A jövőt képtelen befogadni, nem véletlen, hogy a fiatalok menekülnek.

És akkor még valamit tisztázzunk, drága Sanyi bá’: nem magamról beszélek, hanem a nálam tíz-húsz évvel fiatalabbakról. Jókat szoktam mulatni, amikor különféle rendezvényekre úgy invitálnak, hogy én képviseljem az ifjúságot, aminek persze eleget szoktam tenni, csak viszek magammal Cavintont, hogy ne felejtsem ott a járókeretemet. Nekünk, negyvenfelé araszolóknak már mindegy: már teleszívtuk magunkat méreggel, már egymás közt is lejátszottuk nagyszüleink és szüleink összes meccsét, már mi is fertőzöttek vagyunk; örülünk, ha nem kapunk rákot, és látjuk fölnőni a gyermekeinket. Őket viszont szeretnénk megkímélni az előttünk lépdelők keserű küzdelmeitől. Ahogy a kipécézett blogger fogalmazott: ,,apáink vesztes csatáit vívjuk. Mi lenne, ha megengednék nekünk, hogy a saját értelmes csatáinkat nyerjük meg?” Tényleg, mi lenne, ha megengednénk nekik?

Állj mellénk!

Köszönjük a több mint 4000 tagnak és támogatónak, akik idáig
45 millió forinttal segítették munkánkat.
Ha neked is fontos a minőségi újságírás, csatlakozz!
Brexit? Fidesz-ügy? Nem, az EU-csúcs legnagyobb dobása a luxemburgi kormányfő Lázár János-zekéje volt

Brexit? Fidesz-ügy? Nem, az EU-csúcs legnagyobb dobása a luxemburgi kormányfő Lázár János-zekéje volt

Végleg otthagyja a parlamentet a volt jobbikos Hegedűs Lórántné

Végleg otthagyja a parlamentet a volt jobbikos Hegedűs Lórántné

Az Iszlám Állam magas rangú vezetője volt a Magyarországon elfogott szír terrorista

Az Iszlám Állam magas rangú vezetője volt a Magyarországon elfogott szír terrorista

Drámai részletek derültek ki az egyik lezuhant Boeing tragédiájáról

Drámai részletek derültek ki az egyik lezuhant Boeing tragédiájáról

Nem is tudja, mit kockáztat, ha nem mossa rendesen a fogát

Nem is tudja, mit kockáztat, ha nem mossa rendesen a fogát

A nemzetbiztonsági bizottság is foglalkozik az új-zélandi terrorista támadással

A nemzetbiztonsági bizottság is foglalkozik az új-zélandi terrorista támadással