Huszonöt éve, 1990-ben volt az első szabad országgyűlési választás. Körkérdésünkre az MDF, az SZDSZ, az MSZP, a Fidesz és a kisgazdák egykori politikusa válaszolt.

Debreczeni József 1989-ben, időközi választáson került a parlamentbe, 1990-ben MDF-es jelöltként az első fordulóban győzött Kecskeméten.

A rendszerváltozás euforikus élményét nem a ’90-es szabad választások révén éltem át. Hanem fél évvel korábban, ’89 augusztusában, amikor a megnyert kecskeméti időközi választás után egy ismeretlen külsejű ember csöngetett be hozzám, hogy interjút szeretne készíteni velem. A hangját azonnal megismertem, hisz ezerszer hallottam az éteren át, s persze be is mutatkozott: Kasza László vagyok a Szabad Európa Rádiótól… Na, akkor és ott vált számomra bizonyossággá, hogy rendszerváltozás van: itt az új világ.

’90 tavaszán már nem ez volt a tét – az utódpárt rég padlót fogott –, hanem, hogy az MDF vagy az SZDSZ alakíthat-e kormányt. A kampány felszínét az antikommunista licit képezte, s a szabaddemokraták túllőttek a célon, jórészt emiatt nyert a „nyugodt erő”. (A későbbi választások már a szociális ígéretdömping jegyében folytak, és mindig az nyert, aki többet ígért – nagyobbat hazudott –, kivéve 2006-ot, mikor a Fidesz messze túlment a hihetőség határán.) ’90-ben a személyes tét se az volt számomra, hogy elnyerem-e újra a mandátumot, hanem hogy ez már az első fordulóban vagy csak a másodikban sikerül. Meglett az elsőben, ötünknek az országban. (Egy ideig csak a független jelöltként induló Németh Miklóséról s az enyémről adott hírt a média, tréfálkoztam is: jelenleg ketten vagyunk képviselők Magyarországon: én meg a miniszterelnök.)

Komolyra fordítva a szót, semmi kétségem sincs, hogy – történjék velem bármi – az életem tőkesúlyát az a pár esztendő adja (a nyolcvanas évek végétől a kilencvenes évek elejéig), amikor cselekvő részese lehettem a magyar történelem egyik legnagyobb, legjobb és legszerencsésebb fordulatának, a rendszerváltozásnak. Amikor meglepő könnyedséggel és gyorsasággal jutottunk át a diktatúrából a demokráciába, a nagyhatalmi elnyomatás hosszú korszaka után egyszerre ölünkbe hullt a nemzeti önrendelkezés lehetősége, amikor Ady „Kompországa” véglegesen és visszavonhatatlanul kikötni látszott a nyugati parton.

S amikor legrosszabb rémálmainkban se hittük volna, hogy két évtized-negyedszázad múltán eljuthatunk abba a gyászos, gyalázatos állapotba, amelyben vagyunk. Ráadásul nem külső hatalmi erőszak eredményeképpen (mint korábban többször), hanem magunknak köszönhetően. Mindenekelőtt azoknak, akik a múlt század eminens magyar demokratájának, Bibó Istvánnak a nevét vették föl egykoron. (Az ifjabb Bibónak szokták volt mondogatni a rendszerváltozás éveiben: milyen kár, hogy szegény apád ezt már nem érhette meg. Most ezt mondhatjuk: milyen jó, hogy ezt se érte meg.)

Ama gyalázatos állapotról, amelybe jutottunk, most nem írok; írtam már róla – s még időben – épp eleget. Csupán Jászi Oszkár egy 1910-es mondatát iktatom ide: „Ma Magyarországon csakis a Tisza István politikai hulláján át vezet előre a demokrácia útja!” A mondat ma is perfekt. (Gondolom, mindenki be tudja helyettesíteni az egykori helyébe a mai kormányfő nevét.) Mert Orbánt sem elég legyőzni. A teljes és végleges bukása nélkül – míg ő politikai tényező marad – az ország nem lesz demokratikusan kormányozható. Ám arra sincs garancia, hogy a bukása után igen. Hisz annak idején is előállt a szükséges feltétel: Tiszából 1918-ban nemcsak politikai, de valóságos hulla lett. (Orbánt óvja meg az Isten az utóbbitól!) És mi jött utána? Pár hónapnyi demokratikus vergődés, majd a totális baloldali diktatúra, aztán egy jobbos autoriter parlamentarizmus, ami végül a szélsőjobb rémuralomba torkollt...

Hogy mi vár még ránk, mai magyarokra, nem tudom. Aki sikeres szereplője lehettem demokratikus rendszerváltozásnak, majd sikertelenül próbáltam gátolni az antidemokratikus rendszer-visszaváltoztatást, már nemigen izgatom magam. Mostanában szegény Balaskó Jenő mondata jár a fejemben, aki a halála előtt ezt mondogatta: „Tudod, hű vagyok én a hazámhoz – de már nem szeretem.”

Pető Iván, 1990-ben az SZDSZ ügyvivője és egyik kampányarca, 1992–96 között a párt elnöke, 2010-ig országgyűlési képviselő

25 éves a 90-es választás

Ha már 25 év: az 1989 előtti 25 évben, 18-tól 43 éves koromig nem hittem, hogy valaha szabad, demokratikus Magyarországon élhetek. (Persze 18 évesen, a hatvanas évek közepén még nem ilyen kategóriákban gondolkodtam, 1968-tól már inkább.) De még egy évvel a választások előtt, 1989 márciusában sem reméltem, hogy mindaz, amit szocializmusnak neveztek eltűnhet, olyan gyorsan bekövetkezhet a rendszerváltás, mint ahogy végül is megtörtént.

25 év elmúltával ugyan nem felejtettem el, milyen boldogságot jelentett, hogy megélhettem a fordulatot, de jó ideje ritkán jut eszembe, illetve leginkább úgy, hogy milyen messzire jutottunk akkori reményeimtől.

Ha fel kell idéznem, hogyan is éreztem akkor, furcsa, ambivalens emlékek jönnek elő. Részben, éppen mert nem hittem volna, hogy bekövetkezhet, a fordulat jelentőségét átérezve, ha tetszik közel euforikusan éltem meg azt az időszakot, amiben közrejátszott az is, hogy a történések sebessége nem nagyon hagyott időt a merengésre. Mivel viszonylag korán bekapcsolódtam az események formálásába, az 1990-es választásokat közbeeső állomásnak tekintettem, igaz, szimbolikus jelentőségét felfogtam.

Persze felejthetetlen, hogy milyen jó volt akkor politikával foglakozni. Az SZDSZ által meghirdetett, részben általam tartott választási gyűléseken, politikai fórumokon nem egyszer kicsinek bizonyultak egyetemi előadó méretű termek, annyian voltak kíváncsiak arra, hogy mit mondunk. Nem tagadom, én, aki korábbi életemben inkább visszahúzódó ember voltam, élveztem, hogy népgyűléseken, rádióban, televízióban beszélhetek arról hogyan képzelem, képzeljük a közeli jövőt, hihettem, hogy esély van sok minden megvalósítására. Azt sem titkolom, illúzióim voltak a szavak, magyarázatok megvilágosító erejét illetően.

Élve a lehetőséggel, csináltam, amit helyesnek tartottam. Soha nem terveztem, hogy ismert ember leszek. A választások felé közeledve röhögnöm kellett azon, hogy saját arcom köszön vissza plakátokról, és alig fél év alatt az ország egyik legismertebb és talán egyik legnépszerűbb politikusa lettem. Felismertek az utcán, sokszor mintha csak a képernyőről néznék ki, ujjal mutogattak rám, nagyon ritkán tettek bántó megjegyzéseket, inkább barátságosan szóltak hozzám. Ugyanakkor tudatosítanom kellett a mindezzel járó felelősséget is, hogy triviális példát mondjak: nem tolakodhatok a villamoson, metrón, mert adott esetben nem én, hanem az SZDSZ lökdösődne, kevésbé triviálisan: a nyilvánosan kimondott szavainknak súlya, következménye volt.

De mindezzel együtt is: nem csak utólag idézem föl, hanem egykor is számon tartottam mindazt, amire azt mondom: ami ma van, még gyengébben, keveredve a sokszor megalapozatlan reményekkel, már akkor is jól érzékelhetően jelen volt. Világosan látszott: a többség a rendszerváltást legfeljebb szemléli, nem feltétlen érzi saját ügyének. Sokan remélték, a rendszerváltás szocializmus kommunisták nélkül, hamarosan minimum osztrák szinten gondoskodik mindenkiről az állam. Látható volt: a politikai vitát a közönség számottevő része utálja, azt szeretné, ha a pártok kéz a kézben, napi jócselekedetekkel ajándékoznák meg a népet. Kitűnt: a kommunista rendszer működésképtelenségének, összeomlása gazdasági okainak következményeit igen sokan a változások számlájára írják. És persze a választásokra megjelentek a mocskos rágalmak, a Horthy-korszak nosztalgikus felidézése, az 56-os forradalom meghamisítása, az antiszemita beszéd, a kommunista rendszer illúzió helyett igen sokan egyes, nekik nem tetsző kommunistákkal számoltak volna le.

Engem a választási eredményeknél nem az MDF győzelme zavart, erre azért jó esély volt, sokkal inkább az, hogy a jogosultak egyharmada nem élt a választójogával, ami az 1989-es népszavazás után már nem számított meglepetésnek, csak jelezte: még mielőtt az érdemi csalódások elkezdődtek volna, meglehetősen sokan nem tekintették a maguk ügyének a politikába beleszólást.

Nem voltam felhőtlenül optimista, voltak aggodalmaim, mert tudtam, hogy a gazdaság rendbetétele, hatékony működtetése nagyon keserves következményekkel jár, de hogy a békés rendszerváltás nem társadalmi vágy Magyarországon, hogy mi minden 40 évig elfojtott hagyomány, frusztráció lappang a társadalom mélyén, ennek milyen messze ható következményei lesznek, azzal alig számoltam. Ami lett felülírta, és egyben mélyen alulmúlja az akkori aggodalmaimat.

Kovács László az MSZP listájáról jutott a parlamentbe, 1990-től 2004-ig és 2010 és ’14 között országgyűlési képviselő, közben kétszer is külügyminiszter, 1998 és 2004 között az MSZP elnöke, 2004-től 2009-ig az Európai Bizottság tagja

Számomra a rendszerváltás és ennek keretében az első szabad választás egyértelműen pozitív esemény volt, tizenöt évi munkám kiteljesedését jelentette. 1975 tavaszától. amikor az akkori pártközpont külügyi osztályára kerültem, az volt a feladatom, hogy készítsem elő az MSZMP és a nyugati szociáldemokrata pártok közötti kapcsolatok kiépítését. E munka során jöttem rá, hogy a parlamentáris demokrácia, a többpártrendszer sokkal inkább megfelel az ország, az emberek érdekeinek, mint a szovjet modell, az egypártrendszer. A pártközpontban, majd 1986-tól a külügyminisztériumban Horn Gyulával együtt dolgoztam a magyar külpolitika nyugati nyitásán. 1989 októberében együtt vettünk részt az MSZP megalakításában, és szerepünk volt abban is, hogy az új párt a Szocialista Internacionálé irányvonalát fogadta el. A választási kampányban az MSZP Vas megyei listájának vezetőjeként vettem részt. Örültem annak, hogy a párt országos listájáról bekerültem az első, szabadon választott parlamentbe. A rendszerváltásban lehetőséget láttam a demokratikus és modern Magyarország megteremtésére és arra is, hogy kiteljesedjen a nyugati nyitás, Magyarország az euroatlanti közösség tagja legyen, harmonikusan illeszkedjen be a fejlett demokráciák családjába.

A többpártrendszerrel kapcsolatos egyik első tapasztalatom volt, hogy más pártokban is vannak olyan okos és tisztességes demokraták, akikkel szívesen lennék egy pártban, a saját pártomban pedig vannak olyanok is, akikkel sok kérdésben nem értek egyet. Csalódással tapasztaltam viszont, hogy a többpártrendszer, az ezzel járó verseny sem zárja ki a kontraszelekciót, az alkalmasságnál, a teljesítménynél azóta is gyakran többet számítanak a személyes szempontok, az elvtelen megállapodások. A rendszerváltás után a korábbi évtizedek miatt érthetőnek tartottam a szocialista politikusok állampárti múltjával kapcsolatos előítéleteket. Bíztam abban, hogy ez idővel mérséklődni fog. Csalódottan tapasztaltam ennek ellenkezőjét. Növekvő rossz érzéssel látom azt is, hogy egyre többen kerülnek politikai pályára olyanok, akik számára a célt nem az ország, az itt élők sorsának jobbítása, hanem a hatalom és a pénz jelentette és jelenti. Visszatekintve a huszonöt ével ezelőtti reményekre, a legnagyobb csalódást az jelenti számomra, hogy négymillió ember él nehéz körülmények között, hogy gyermekek százezrei mennek éhesen az iskolába, és hogy Orbán Viktor 2009 őszén elmondott kötcsei beszédében célul tűzött és kormányra kerülése után meg is valósított „centrális politikai előtér” nem a fejlett demokráciák sorába illesztette be hazánkat, hanem a korábbi egypártrendszerhez teszi egyre inkább hasonlóvá.

Tirts Tamás, a Fidesz első kampányfőnöke, 1990. és 2006. között országgyűlési képviselő

Kitartó unszolásomra 1989 nyarán bízott meg a Fidesz Választmánya az akkori kampányfőnöki teendők ellátásával. Innentől részt kellett venni külföldi és hazai felkészítőkön, heti rendszerességgel beszámolni a Választmánynak. Amikor engem felkértek, akkor a Városligetben, a ligeti sörsátorban volt az ülés, máskor inkább a Bibó kollégiumban, annak földszinti társalgójában, vagy amikor már jó idő volt, az udvaron tartottuk az üléseket. Csak később lett irodánk a Haller utcában, majd a Molnár utcában, legvégül a Kosztolányi Dezső téren.

Az első fénymásolót a Soros alapítványi pénzen vettük, nagyon nagy kapacitású gép volt, folyamatosan ment a Molnár utcában. Egy irodavezető volt ekkoriban, a Haller utcában Bárány Anzelm, a Molnár utcában Dudás Tamás, a Kosztolányi Dezső téren Herter Róbert. Az első olyan akció, ahol teszteltük az országos szervezettségünket, 1989 októberében a „Gyújts egy gyertyát a brassói felkelés első évfordulóján” címmel, mintegy 25 vidéki helyszínen bonyolítottuk le egyszerre az akciót, és ez már jelezte, hogy képesek leszünk vidéken is megmozdulni, ha majd indul a cédulagyűjtés. Az 1989 novemberi „4 igenes” kampány egyértelműen a Fidesz és az akkori SZDSZ sikerét hozta, ezzel tovább erősödött a radikális hang a kampányban. November végén behívtak katonai szolgálatra, így a kampányügyeket Áder Jánosnak adtam át.

A kampány során kaptunk a City Banktól egy autót,  egy 2 éves Volkswagen Golfot, valamint sok remek ötletet és segítséget önkéntesektől. A Roxette „Listen to your heart” című száma úgy tudom, Herter Róbert révén lett kampányszlogen, aki akkor Fodor Gábor kampányfőnöke is volt. Innen már kipattant: „hallgass a szívedre, szavazz a Fideszre!”

A három „központi arc” a következő „ideológiai üzenetet” hordozta: Orbán Viktor a radikális, Fodor Gábor a liberális, Deutsch Tamás az alternatív. A kampány során alakult ki a Fidesz narancsszíne, ami hajazott a Magyar Narancs című Fidesz holdudvarból induló lap nevére, ugyanakkor elkülönült a mindenki által használt nemzeti trikolóros kampányszínektől.

Március 21-én este tartottunk egy Rendszerzáró Házibulit Budapesten, a Nemzeti Sportcsarnokban, ahol  fellépett Vincze Lilla, a Hobo Blues Band, a Bikini zárta a bulit. A választás végeredményét a Molnár utcában az akkor még működő kultúrházban vártuk, és örültünk a megyei és egyéni jelöltek sikereinek, de különösen Szájer Józsi győzelmét ünnepeltük.

Ómolnár Miklós 1990-ben kisgazdaszínekben lett országgyűlési képviselő, a ciklus végén visszatért az újságíráshoz

A rendszerváltás naiv bájára emlékszem. Az MDF-esekre, amint tágra nyílt szemekkel bolyonganak a minisztériumok folyosóin, s hinni sem akarják, hogy éppen államtitkár lett belőlük. A tekintetükre, ahogy rácsodálkoznak Antal József kivételesen elegáns zakójára. Für Lajos döbbent arcára, amikor a fülébe súgom, hogy rengeteg olajat szőkítenek a laktanyák hátsó udvarán…

A sértődött SZDSZ-esekre, akik nem értik, hogy miért nem ők győztek, amikor annyira tudják, mernék, tennék. Amint (azóta is) frusztráltan kérdezik, hogy meddig tart ez a képtelenség, meddig irányítják még az országot ezek a ki tudja honnan szalajtottak…

A kisgazdákra, nyolcvanéves aggastyánok megható küzdelmére a kilencvenes évekkel. Vörös Vince bácsira, akinek senki sem meri megmondani, hogy a bajor Keresztényszociális Unió rövidítését nem „csu”-nak kell ejteni. Torgyán Jóska lila névjegyére, amelyen ezüst betűkkel már ott virít: Elnöki Főtanácsadó…

A szocialistákra, akik behúzott nyakkal, megfogyatkozva ülnek a bal szélen, miközben csendben, profin matatnak a pártvagyon romjai között…

Meg persze a fideszesekre, akik hol vállig érő hajjal, hol tarkopaszra vágva, néha bőröndnyi mobiltelefonokat cipelve, néha meg rövidnadrágban, kicsit mintha lesajnálnák ezt a díszes társaságot… Süt róluk a huszonévesek magabiztossága: „Úgyis miénk a jövő…”