Innen már nagyon nehéz lesz feltápászkodni.

Lassan úgy néz ennek az országnak a lakóira a külföld, annak sajtója, értelmisége és a közügyek iránt érdeklődő polgárai, mint Móricz Zsigmond vizsgálóbírója Bodri juhász gyilkosára. Ide zülleszti hazája s polgárai hírét-nevét a magyar miniszterelnök.

Ha valaki netán még mindig azzal áltatja magát, hogy a kanonizálódott nemzetközi megvetés kizárólag a kormányfőnek szól, és abból nem jut ki bárkinek, aki a kontinensen H jelű személygépkocsival autózik, magyar nyelven vagy magyar akcentussal szólal meg, az téved. Az újságírók a megmondhatói, hogy ha nyugati kollégáikkal érintkeznek – és a Nyugat ebben az esetben Londontól Szófiáig, Párizstól Tallinnig értendő, vagy még tovább –, akkor az első kérdés arra vonatkozik: mi folyik nálatok? Részletesebben pedig: hogyan bírjátok? Hasonlóképpen, a magyar tudósok, mérnökök, bankárok, kőfaragók és balettművészek is magyarázkodni kényszerülnek külföldi partnereiknek. A kormányfő katasztrofális megítélését az is megsínyli, aki Nyugaton dolgozik, nyugati egyetemre, kollégiumba jelentkezik, vagy ott pályáz meg ösztöndíjas, gyakornoki állást. Lassan úgy járunk közvetlen környezetünkben is, mint a nyolcvanas években a súlyos hiányoktól szenvedő lengyelek, bolgárok, románok, csehek és keletnémetek, akiket a gulyáskommunizmus büszkeségével felvértezett honfitársaink öntudatosan lesajnáltak saját nyomoruk miatt. Már aki, már akit. De sokan, sokakat.

Minden általánosítás hamis, de ez a cikk éppen az általánosításról szól. És annak áráról. Mert fizetünk, mint egy katonatiszt. Más helyett.

Az elmúlt héten a magyar miniszterelnök megint feltűnően sokat tett, hogy hazáját barbárok földjeként láttassa. Elébb azt nyilatkozta, el kell gondolkodni a halálbüntetés bevezetésén, majd Európa egybehangzó felcsattanására visszakozott. De ez csak pillanatnyi erőgyűjtő szünet volt ahhoz, hogy egy nappal később egy rádióműsorban kifejtse: arra törekszik, hogy a halálbüntetés bevezetése vagy be nem vezetése kerüljön vissza nemzetállami jogkörbe.

Sikerült ötvöznie a pávatáncot és a haláltáncot.

Semmi empátiát nem mutatnak a nyugati politikusok a bevándorlással kapcsolatos nemzeti konzultáció kérdései iránt sem. Nem úgy értékelik, hogy a magyarok legalább bátran és szókimondóan beszélnek róla, míg másutt folyik a mismásolós, konfliktuskerülő, nyafogós politizálás, hanem manipulációt, félrevezetést, hamisságot, populista demagógiát, sőt uszítást látnak azokban. Szemernyit sem tévednek, mert azok valóban manipulatívak, félrevezetők, hamisak, és átüt rajtuk a populista demagógia, olyannyira, hogy ezt le se kell vezetni, mint egy könnyű matekképletet. Magáért beszél. Civilizált társaságban védhetetlen.

Némi kitérővel a héten a miniszterelnök tett egy gyatra kísérletet tett a német vállalatvezetők megbékítésére. Legutóbbi jelentésében a Német-Magyar Ipari és Kereskedelmi Kamara ugyanis hevesen bírálta a magyar kormány kiszámíthatatlan politikáját, a jogbiztonság hiányát, a közbeszerzések átláthatatlanságát és a korrupciót. A felmérésből kiviláglik, hogy a magyarországi német cégvezetők többsége rossznak tartja a kormány politikáját, amire legutóbb a recessziót hozó 2012-ben volt példa. Most viszont dicséretes tempó mellett is rontott saját minősítésén, ami igazi bravúr. A miniszterelnök először a németek és a magyarok közti kulturális különbséggel magyarázta az eltérő megítélést, holott ez a kulturális különbség, sajnálatos módon, legfőképpen a kormányzás módjában mutatkozik meg, és nem a javunkra; a magyar polgárok (nép, munkavállalók, bérrabszolgák, nem kívánt törlendő) szemében Németország vonzereje erősebb, mint valaha. Majd eldicsekedett azzal, hogy Magyarország legalább nem a németek pénzén akar sikeres lenni. Ez jól hangzik, de nem igaz: az elmúlt két évben a hazai össztermék 13 százaléka körüli uniós forrás érkezett Magyarországra, az idei évben pedig a tavalyi, 2200 milliárd forintnál is többet vár a költségvetés, és ennek a pénznek a legnagyobb részét a német adófizetők adták össze. Mint ahogy a Magyarországra települt német autóipari cégek is itt fizetnek adót, nem a hazájukban. Az uniós források és a német autóipari fejlesztések nélkül Magyarországon már kitört volna az éhséglázadás.

Ha akad, aki mer még lázadni.

Ezen felül kiszámíthatóságot is ígért a magyar kormányfő, hogy szinte ugyanabban az órában Lázár János erre is rácáfoljon: bejelentette ugyanis, hogy a dohányipari cégek árbevételére ideiglenesen, az idei évre kivetett egészségügyi hozzájárulás tartós eleme lesz az adórendszernek. Épp úgy, mint az egykor három évre meghirdetett különadók.

Mintha csak Lázár égetni akarná saját főnökét. De aligha tartunk itt.

Mindez azonban csak kitérő volt, pihentető közjáték. A Magyarország Barátai Alapítvány „világtalálkozóján” a magyar kormányfő már megint azon elmélkedett, hogy manapság a nem demokratikus rendszerek sikeresek, szemben Európával, amely a „vudu és a tabu világába” réved.

Ilyenkor valóban felrémlik, hogy szisztematikusan s előre megfontolt szándékkal kivezeti Magyarországot az EU-ból. Mert bár a kilépés ellen nagyon is anyagias érv szól – több mint 8000 milliárd forint uniós pénz, főleg a németeké –, de ezt a hangot és szemléletet a finanszírozóink egyre kevésbé tűrik. Márpedig afféle köznapi illemszabálynak tekinthető, hogy nem lehet egyszerre kérni és kioktatni. Ez azonban kormányzati körökben teljességgel ismeretlen. Így aztán nincs mit csodálkozni azon, ha kintről úgy látnak minket, mint a vizsgálóbíró Móricz barbárjait. Csak mi aligha ússzuk meg huszonöt botütéssel.