szerző:
Lőrinc László

Például azok, akik történelmi hazugságokat ismételgetnek. Életveszélyesen.

Az unortodox politikusok gyakran hivatkoznak a történelemre. Vesztükre, mert míg a jövőorientált politika kudarcossága előre nehezen mutatható ki, addig a lezárt múlttal való veszélyes sarlatánkodás annál könnyebben. Nézzük.

*

A Nemzeti Bank elnöke, Matolcsy György egy minapi könyvbemutatón sokadszorra mondta el, hogy támadják Magyarországot, de szerencsére van nekünk három testőrünk, köztük Lentner Csaba, a gazdaságelmélet szakembere, aki megvéd. Négy nappal korábban, május 29-én a francia három testőr hazai kortársát, Bethlen Gábor erdélyi fejedelmet kapta elő mint önmaga merkantilista elődjét. Ugyanazon a rendezvényen Boross Péter volt miniszterelnök kifejtette, „az elmúlt 150 évben Magyarország akkor fejlődött”, amikor „az erős patriotizmus” jellemezte.

Végül Orbán Viktor miniszterelnök vette át tőlük a szót, leleplezve a kormány kritikusait, akik „talán félreértik a magyar történelmet… Az igaz, hogy valóban van egy közös szenvedélyünk, talán rabjai is vagyunk. Ezt a szenvedélyünket úgy hívják, hogy Magyarország.” Márpedig „a hétköznapi patriotizmus világa” „mindig is a magyar nemzet legnagyobb megtartó ereje volt”. Mindezzel Orbán csak folytatta saját márciusi monológját a magyarokat körbevevő ellenségekről és a nemzet magányáról.

*

Sok szó esett már arról, hogy ez a folyamatosan visszaköszönő paranoid történelemszemlélet miért alapvetően hazug. Hogy az észt „rabul ejtő” nemzeti szenvedély, az ún. „erős patriotizmus” nemcsak megtartó, de önpusztító erő is volt a magyar történelemben, míg a racionális kompromisszumok és a békés együttélés korszakai gyümölcsöztek nekünk is, más népeknek is. Egy miniszterelnöknek vagy bankelnöknek persze nem kell értenie a történelemhez, erre valók a szakértők. A baj ott kezdődik, ha ők sem konyítanak ahhoz, amiről szakértenek.

A merkantilista Bethlent mint Matolcsy történelmi előképét megtalálhatjuk már a könyvbemutatón említett „testőr”, Lentner Csaba tanulmányában, a Kik támadják Magyarországot és miért? című 2012-es kötetben. Lentner, aki korábban a MIÉP képviselője volt, Matolcsy György csapatának tagjaként részt vett a második Orbán kormány gazdaságpolitikájának 2008-as kidolgozásában. Ő úgy értesült, hogy „gazdaságunk, államiságunk hanyatlása öt évszázada folyamatos”, folyvást „szabadulni akarunk, de mindig letámadnak bennünket”. A kormány szabadságharca így egy „évszázadok óta tartó permanens küzdelem legújabb epizódja a megmaradásért”. „Az ellenünk alkalmazott módszerek és célok (sic!), lényegüket tekintve évszázadok óta változatlanok.”

Lentnerék csapata három felzárkózási kísérletet talált a magyar múltban: Erdélyét a 17. században – itt bukkan fel Bethlen –, a Monarchiáét és a szovjet korszakot. Kudarcuk tanulsága, „hogy függetlenség nélkül nincs politikai felemelkedés”. Lentner talán az 1950-es évek iskolai tankönyveiből szedte ezt. Mert ha ismerné a történeti kutatásokat, akkor nem felejtette volna el azt a folyamatos békés fejlődést, mely éppen a Rákóczi szabadságharc lezárulta után, 1711-ben kezdődött, és másfél évszázadra terjedt ki. (Vagyis nemcsak tizenhat évre, mint Bethlen Gábor korszaka.) És tudná, hogy állításával ellentétben a magyar felzárkózási korszakok sikerei nincsenek szoros kapcsolatban az állami függetlenség mértékével: az egyik legelevenebb fejlődési szakasz például épp a Bach-korszakra esett, és sokat használt a már akkor is meglévő közös birodalmi vámterület. Lentner meghökkentő történeti tudatlansággal levont tanulsága az, hogy Magyarország akkor lesz sikeres, ha konokul harcol a környezetével.

*

Ezt sugallja a kötet másik két tanulmánya is, hasonló megalapozottsággal. Az egyik szerzője Tóth Gy. László, aki 1995-től 2002-ig Orbán főtanácsadója volt. Szerinte a múltban „a maihoz leginkább hasonló helyzet” 1918 és 1925 között figyelhető meg. Akkor az emigránsok támadták „Magyarországot” (valójában persze a Horthy-rendszert). Hogy közöttük a zsidók és szabadkőművesek játszottak döntő szerepet, és hogy ez a támadás milyen kíméletlen volt, azt szélsőséges politikusoktól vett idézetekkel is alátámasztja. Például Polónyi Gézáéval, akinek „zavaros statisztikáival” szemben még Tisza István miniszterelnök védte meg a zsidókat. De Tóth hosszú oldalakon keresztül idézi Mályusz Elemér 1931-ben, kormányzati felkérésre írt propagandaanyagát is, amelyet úgy tűntet fel, mintha egy 2006-os elfogulatlan történeti munka lenne. Pedig a valóban korszerű Horthy-életrajzot író Turbucz Dávid bogbejegyzése szerint Mályusz e művében „egyoldalúságok, megalapozatlan állítások, ferdítések csapdájába esik”.

Amennyire szívesen állítja Tóth Gy. párhuzamba a „szabadkőműves” és „zsidó” emigrációval a mai „hazaárulókat”, olyannyira hallgat néhány „Magyarországot” jóval merészebben támadó régi emigránsról. Például II. Rákóczi Ferencről, aki – mint Szekfű Gyulától tudjuk – nemcsak hogy egy kártyabarlang jövedelméből élt Franciaországban (hányszor olvashattuk volna ezt, ha történetesen Jászi Oszkárra lenne igaz!), de török hadsereggel készült Magyarországra visszatérni. Pedig a magyarok akkor éppúgy nem kértek már a háborúból és törökből, mint a húszas években az újabb forradalomból. Kossuth Lajos is francia, szerb és román uralkodókkal tárgyalt egy hazairányuló szövetséges támadásról, és éles hangon írt külföldön az ellen a kiegyezés ellen, melyet a legitim magyar országgyűlés elfogadott, többek között a nemzetiségiekkel szemben kötött alkuval vádolva Deákot. E logika szerint ő is Magyarországot támadta, rosszhírét keltve.

Tóth Gy. persze minderről nem beszél, viszont újra felpanaszolja sorban az ismert eseteket, mikor értelmiségiek „támadták a magyarokat”, például Landeszman György budapesti főrabbi egy 1993-as félmondatát, azt állítva, hogy ezeknek semmi következménye nem lett. Ami nem igaz: a Wikipédián még külön szócikket is szenteltek a kijelentésnek, a főrabbinak pedig tisztségéről lemondva el kellett menekülnie az országból. Pszichológus után kiált az a paranoia, amivel Tóth feltételezi, hogy egy 19 évvel ezelőtti, keményen megtorolt félmondat (néhány hasonlóval együtt) árthat a mai magyarságnak. A szerző eközben mélyen hallgat arról a tucatnyi kemény kritikáról, melyet ellenzéki jobboldali politikusok, köztük Orbán Viktor fogalmazott meg a múltban külföldön az aktuális magyar kormánnyal szemben. Világos: a külföldön mondott kormánykritika csak akkor támadás Magyarország ellen, ha 20. századi baloldali vagy zsidó a nyilatkozó.

*

A tényekkel való ilyetén trükközés a tudományos mezben jelentkező igénytelen propaganda megszokott eszköze minden politikai oldalon. Tipikus esete az is, amikor egy szereplő életének csak azt a mozzanatát említik, ami agitprop szempontból fontos. Így például a kötet orákulumként idézi Pozsgay Imrét, akiről, mivel mára a Fidesz oszlopává vált, elhallgatja, hogy a kommunista pártállamnak évtizedekig volt különböző posztokon fontos, és Gorbacsov fellépéséig lojális vezetője.

Ennél még tovább megy Zárug Péter Farkas, a kötet harmadik szerzője. Írása elején kijelenti: az Orbán-kormány konfliktushálójának „feltárására törekszek” (sic!). Ám a jó patrióta nemcsak az ikes ragozást hagyja meg a hanyatló nyugat ópiumának, de a tényeket is. Zárug egyrészt Gyurcsány Ferencet visszamenőlegesen a „Kommunista Ifjúsági Szövetség utolsó elnökévé” nevezi ki (aki köztudottan sem utolsó, sem korábbi első embere nem volt a KISZ-nek, és persze ezred annyi szerepe nem volt az előző rendszerben, mint Pozsgaynak).

Másrészt szemrebbenés nélkül hazudja azt is, hogy 1989-ben az „ellenzéki kerekasztal-tárgyalások torz konszenzuális rendszerét összefoglaló nyilatkozatot a nagyszámú tárgyalófél közül egyetlen rendszerváltó párt, a Fidesz elnöke nem írta alá: Orbán Viktor.” A tanulmány a későbbiekben arról szól, hogy mennyivel és miért jobb a „hazug konszenzuális” rendszernél Orbán 2010-ben bevezetett (relatív) többségi szisztémája.

Nos, Orbán már azért sem lehetett 1989-ben elnöke a Fidesznek, mert akkor még ilyenje nem volt a szervezetnek, ahogy más néven nevezett első számú vezetője sem, egészen 1993-ig. Az aláírás megtagadását pedig nem a Fidesz, hanem a rendszerváltók tablóiról újabban rendre kiretusált SZDSZ kezdeményezte, és delegáltjuk, Tölgyessy Péter jelentette be. További pártok és szervezetek (köztük a Fidesz) csak csatlakoztak hozzá. Mint az interneten is olvasható jegyzőkönyvből kiderül, Orbán az SZDSZ bejelentésekor konkrétan ott sem volt az Ellenzéki Kerekasztal ülésén; Áder János, Kövér László, Fodor Gábor és Szelényi Zsuzsa képviselte a Fideszt, álláspontjukat utóbbi tolmácsolta..

Az egészben az a legszebb, hogy az akkori aláírás-megtagadásnak az égvilágon semmi köze nem volt ahhoz a konszenzuális rendszerhez, amit Zárug üt-vág: csak arról szólt, hogy az MSZMP adja-e a köztársasági elnököt (in concreto Lentner imádott Pozsgay Imréje személyében) avagy ne. Tölgyessy és Szelényi, illetve a megtagadást akkor indokoló Mécs Imre (SZDSZ) ma az orbáni „nem-hazug” többségi rendszer szenvedélyes kritikusa.

Zárugnak mindez nem elég. Ő még Orbán 2010-es győzelmét is a miniszterelnöknek „az ellenzéki kerekasztal-tárgyalásokon demokrataként protestáló” magatartására vezeti vissza. Vagyis –megjátszott kritikai attitűdje ellenére – az orbános hazugsággubanccal (akárcsak, inverz módon a gyurcsányossal), azt sugallja: ma olyan vezető áll az ország élén, aki mindig és egyedüliként konszenzusellenes volt, és a jövő őt igazolta. Ezért bármennyire konfrontatív ma kifelé minden irányban, jól teszi.

Hároméves tanulmányról beszélünk – aktuális ez még? Nos Zárug írása változtatás nélkül újra megjelenhetett most a könyvhéten a szerző új kötetében

*

Számos olyan történelmi szereplőt ismerünk, köztük „országmentő keménykezű katonákat

akik meggyőzetve az ilyen történelemhazugságoktól, a totális katonai és morális pusztulásba „védelmezték” hazájukat a zsidókkal, a szabadkőművesekkel, a kommunistákkal, az idegenekkel és a nyugati demokráciákkal szemben.

Mi más hát mindez, mint összehangolt támadás Magyarország ellen?

Érdekesnek találta cikkünket?
Legyen HVG pártoló tag!

A HVG Pártoló Tagság programja az első olyan kezdeményezés, aminek keretében az olvasóink közelebb kerülhetnek szerkesztőségünkhöz és támogatásukkal segíthetik, hogy újságírói munkánkat továbbra is az eddig megszokott magas színvonalon végezhessük. Tagjainknak heti exkluzív hírlevelet küldünk, rendezvényeket kínálunk, a könyveinkre és egyéb termékeinkre pedig komoly kedvezményt adunk. Támogatóként már heti egy kávé árával is hozzájárulhat a minőségi újságíráshoz! „Amikor annyira eluralkodik a mindennapi életünkön a virtualitás, üdítő igazi emberi kapcsolatokat építeni.”
K. Erna – Pártoló tag


„Régóta olvasom a HVG-t és cikkei között mindennap találok érdekfeszítőt!”
H. Szabolcs - Támogató
Csatlakozzon programunkhoz, támogassa munkánkat egyszeri hozzájárulással vagy fizessen elő a hetilapra!
A HVG Pártoló Tagság programja az első olyan kezdeményezés, aminek keretében az olvasóink közelebb kerülhetnek szerkesztőségünkhöz, és támogatásukkal segíthetik, hogy újságírói munkánkat továbbra is az eddig megszokott magas színvonalon végezhessük. Támogatóként már heti egy kávé árával is hozzájárulhat a minőségi újságíráshoz! Csatlakozzon programunkhoz, támogassa munkánkat egyszeri hozzájárulással vagy fizessen elő a hetilapra!
A választások előtt még tagadta az érdi polgármester, hogy stadionja lesz a városnak

A választások előtt még tagadta az érdi polgármester, hogy stadionja lesz a városnak

Nem engedik be a tb-kártyás betegeket Mészáros Lőrinc gyógyfürdőjébe

Nem engedik be a tb-kártyás betegeket Mészáros Lőrinc gyógyfürdőjébe

Párizsban megnyitják a középületeket a hajléktalanok előtt

Párizsban megnyitják a középületeket a hajléktalanok előtt

Kovács Patrícia: „Nagyon érdekel, hogy mi van az ajtó mögött”

Kovács Patrícia: „Nagyon érdekel, hogy mi van az ajtó mögött”

Megnézte az Aranyélet utolsó évadát? És tud már levegőt venni?

Megnézte az Aranyélet utolsó évadát? És tud már levegőt venni?

Egy év elmúlt, Katalónia függetlenség helyett fejetlenséget kapott

Egy év elmúlt, Katalónia függetlenség helyett fejetlenséget kapott