Megállapíthatatlan, hogy a hét tízes vonatról szállt-e le, vagy csak most keveredett ide valahonnan, a Nyugati elé, mert látta, hogy itt kap enni, inni, és ha szüksége van rá, akkor ruhát, cipőt, pokrócot is elvehet innen. Ruha most nem kell, nadrágja, cipője rendben. Mégiscsak ma jöhetett, mert láthatóan frissen nyírták a haját. A szegedi pályaudvarnál a migszolosok megoldották, hogy állandóan legyen ott fodrász – a muzulmán férfiaknál létkérdés, hogy mindennap rendezzék a hajukat és az arcszőrzetüket. Nála ezzel most nincs gond.

MigSzol

Épp a kezemben a telefonom, rábök az ujjával, majd a tenyerét a füléhez emeli. Bólintok, hogy várjon egy kicsit, és elmutogatom, hogy ezt sajnos nem tudom odaadni neki, de keresek mindjárt egy más megoldást.

– A pastu tolmács kéne, itt van?

– Most nincs, sim-kártyáért mentek azzal a magas fiúval, de jönnek mindjárt.

Biztatóan nézek rá, ő is néz rám, de a tekintetében nincsen semmi. Se bánat, se félelem, se reménykedő kapaszkodás. Rezzenéstelen rajta minden, olyan, mintha egy kétszáz évessel néznék farkasszemet.

– Afganisztán?

– Igen, Afganisztán.

Mutogatom tovább, hogy itt biztonság van, várj egy kicsit, és keresd ki közben a papírodat, hogy lássuk, hová kell menned.

Kiveszi a hátitáskájából a papírt, és bár addigra többen is körülálljuk, egyikünk sem érti, ami ott áll. Ez nemcsak azért van így, mert a jogi bikkfanyelven készült szövegek este kilenckor, nyílt utcán, gyenge fényben és erős zajban nehezen érthetőek, hanem mert nincsenek ott a megszokott helyeken a megszokott kiegészítések. Például egy vázlatos térkép, amely azt mutatja, hogy melyik menekülttáborba kéne eljutnia a fővárosból. Viszont ott van a neve és a születési éve: tizennégy éves. Ijedtemben átkarolom a vállát. De mintha ez nem is érintené: se nem tiltakozik, se nem örül, csak remélni tudom, hogy valamit mégis belé tudtam injekciózni ezzel, ami elérte a szorongásai falát.

– Gyerekek, jogász kéne! Van itt jogász? – süvölti mellettem J., hogy valószínűleg még a vámosszabadi átszállásnál is meghallották. J. két hete, akár egy tank, kifogyhatatlan energiával és ötletességgel jön-megy a segítők csoportjában. Eddig csak azt nem oldotta meg, hogy valaki buktassa már meg végre az Orbánt, de minden egyebet igen. Most eltűnik néhány másodpercre, de szempillantásnyi idő sem kell hozzá, és máris visszajön két jogásszal. Mire azok megértik, ami a papíron áll, a pastu nyelven beszélő valaki férje is megérkezett. Az arab nyelvű tolmácsaink többsége a terepen dolgozó, kilencven százalékában női önkéntesek házastársa: itt már letelepedett, egykori bevándorló. Kiderül, hogy a fiúnál még nem kezdték meg a BÁH-os eljárást, ezért is hiányzik a befogadó állomás megjelölése. Akkor most az a helyzet, magyarázzák, hogy mivel kiskorú, Fótra kéne őt elirányítani, a gyerektáborba.

Hogy végre az anyanyelvén beszélhet, valamennyire megnyílik a fiú, és elmondja, hogy otthon maradt még egy rokona, élve, aki tudja, hogy hol lehet elérni azt a nagybátyját, aki viszont közben már Pesten menedékjogot kapott. Hívjuk a megadott számot, J. saját, külön erre a célra rendszeresített, kártyás telefonján. Mert bár a szervezetnek mára, amikor épp ezt írom, több mint kilencszázezer forintja gyűlt össze az adományokra megnyitott számláján, a számlát kezelő vállalkozó ebből a mai napig nem szervezte meg, hogy minden állomásnál legyen egy kártyával feltölthető készülék, amelyről a menekült telefonálhat. Akár haza, akár a rá Németországban vagy másutt váró rokonainak, barátainak: megvagyok, életben maradtam, táborba megyek, vagy indulok tovább.

Tehát J. a saját pénzén hívja a megadott számot, ám csak az ottani központ hadarós hangját halljuk arról, hogy a szám elérhetetlen. Később is megpróbálja, de változatlan a helyzet. Nem tudhatjuk, hogy ez csak átmeneti állapot, vagy immár az a rokon is örökre elérhetetlenné vált, itt a Föld univerzális térerejében.

Valaki tegnap épp arról írt a társaság fészes lapján, hogy több száz, főként Afganisztánból menekült fiú ül és bámul maga elé a fóti táborban: néhány hete vagy hónapja a szemük előtt fejezték le a szüleiket. A beíró úgy tudja: nem dolgozik ott semennyi pszichológus sem, aki segítené őket ennek feldolgozásában, nemhogy elég. Egy másik beíró szerint ez nem igaz, rajta vannak és segítenek. Sosem fogjuk megtudni, mi az igazság ebben, ahogyan azt sem, hogy végül mi is lett a mi fiúnkkal. Mert ugyan éjfélre megszületett annak pontos terve, hogy ki és hánykor kíséri őt el reggel a Budafoki úti Bevándorlási Hivatalba, a terv egyszerre okafogyottá vált. Megérkezett egy afgán férfi, mondta, hogy ő ennek a fiúnak a rokona, az is mondta, hogy ez így van, és megköszönve nekünk a segítséget, valahová elindultak az éjszakában.

A menekülteket segítő fővárosi csoport június végén alakult meg a fészen, és mára több ezer önkéntes taggal rendelkezik. Ezek az emberek reggeltől estig azon dolgoznak, hogy korrigálják a magyar állam ellenséges hozzáállását a menekültekhez. És persze hogy pótolják a Vöröskereszt, a máltaiak kiépített hálózatainak feltűnő kívülmaradását, az ellenzéki pártok egyértelmű fellépésének hiányával együtt. Szegeden, ahonnan útnak indítják a már regisztrált menekülteket, a MigSzol biztosítja azokat a minimális higiénés és civilizációs feltételeket, amelyek birtokában a csoportok jól átvészelhetik a fővárosig tartó utat, amelynek végén ennek a fészes csoportnak a tagjai fogadják őket, a pályaudvarokon. A fővárosba a BÁH azokat is felküldi, akiket pedig egyszerűbb lenne bérelt buszokkal közvetlenül átvinni például Debrecenbe. Az ügyre eddig folyósított uniós pénzből – jelenleg ez több mint két és fél milliárd forint, és még csak július van – bőven telne erre, sőt, a további táborokig vezető utakra is. De nem ezt teszik, hanem a kormány pályázatokat ír ki a különböző migrációs feladatok megoldására, hadd jusson pénz megint az embereinek. A BÁH pedig eközben szépen teljesíti Orbán elvárásait. Megéri neki kifizetni azt a plusz 174 km-es utat a MÁV-nak (egy külön kocsi leghátul, minden szerelvényre), amivel ez a kerülő jár, csak hogy közvetítse az orbáni üzenetet: „menekültek inváziója veszélyezteti az egész országot, ez már népvándorlás!” És hogy megmutassa a bűnös Budapestnek: bizony ez a veszély őt is fenyegeti. A migránsok kibírhatatlan, izzadságtól bűzlő fenevadak, akik éjszakánként még a fővárosban is ellepnek minden pályaudvar előtti részt, és arrébb is, minden füves területet.

A BÁH sem egy többnyelvű tájékoztatót (ehhez maximum három-négy embernek kellett volna egyszer honoráriumot fizetni a szöveg fordításáért), sem egy vasúti menetrendet és egy vázlatos várostérképet nem ad a menekülteknek arról, hogy milyen utat kell bejárniuk Szegedtől a kijelölt táborokig. Hogy hol és mivel kell átszelniük a várost, egyik pályaudvartól a másikig. Ilyeneket a BKV-jegyekkel együtt majd a fővárosi önkéntesek adnak a kezükbe, de közülük is csak azok, akiknek van pénzük és idejük erre. (Nem mellesleg a BÁH a törvény szerint kérhetné, hogy a migránsok a BKV járatain is utazhassanak ingyenesen, de nem kéri.) A civil szervezet elindítója és vezetője eddig ugyanúgy viselkedett, ahogy a magyar állam. A térképeket ugyanúgy nem biztosította, ahogyan a telefont, a pultot, a raktárhelyiséget és az összes többi szükséges dolgot sem, az utaztatás körülményeinek megoldásához. A saját, vállalkozói számlájára begyűjtött pénz kezelője nem áll kapcsolatban az önkéntesekkel, azoknak vásárlási és elszámolási lehetőségük abból a pénzből nincsen. Így azután nem elég, hogy a MigSzollal való kapcsolatot is önerőből kell megoldani (központi diszpécserszolgálat sincs, ahová minden információ befuthatna Szegedről, és ahonnan a pályaudvaroknál várakozók megtudhatnák, mikor hány emberre kell számítaniuk), azzal is az éppen terepen lévőknek kell szembenézniük, hogy egyszer csak a váci vonatról száll le huszonhárom, űzött ember. Akinek a bolyongásait most a poraiból feltámadó Wagner sem tudná megmagyarázni.

És persze hadd repüljenek rá azután erre a helyzetre a nácik. Üvöltözzenek a Baross téren, hogy takarodjon innen minden más színű ember. De legalább most végre egyértelműen kimondták: „Fehér Magyarországot akarunk!” Így mindenki hallhatta: fajelméletekben, emberhierarchiában gondolkodnak. Nem kell tovább szépelegni, hogy így „hazafias érzelműek” meg úgy „szélsőjobbosok”: a fajelmélet, emberhierarchia náci specifikum, tehát bármikor lehet őket így nevezni. Ők írták le, hogy a fekete, aki „tegnap még majmokkal üzekedett és emberhúst evett” (Nemzeti Arcvonal, a tüntetések felhívásában), állati szinten áll és élősködő, látszik, ahogy itt lebzsel a pályaudvarokon – tehát egyértelműen nácik. És elég hatékonyak: a tanulékony taxis mondja is már a másfél éves, amúgy rendesen bepelenkázott kisgyerekre mutogatva: „Ezek a földre szarnak!”. És aztán jöhet az állam rendőrsége, amely úgy nyilatkozik a nácik első támadása után a Baross térről, mintha bármit is megoldott volna: „Intézkedtünk, igazoltattuk a migránsokat, akik közül többeket is a befogadó állomásokra küldtünk”.

Mintha nem az állam intézte volna úgy, hogy a menekülteknek átmeneti szállás nélkül, a pályaudvarok környékén kelljen megvárniuk a hajnali vonatokat, amelyekkel eljuthatnak a menekülttáborokba. És mintha attól, hogy a rendőrök igazoltatták őket, hamarabb indultak volna el a vonatok Győrbe vagy Bicskére a Keletiből, vagy került volna a fejük fölé fedél. De hát jól tudjuk, nem az a lényeg, hogy ki miért van ott, ahol van, hanem hogy ezek nem tudnak viselkedni. Ülve alszanak és a bokorba pisilnek, ahelyett, hogy férfi módra megküzdenének az őket már a pultjukig sem engedő szállodásokkal. Mert az kevés, hogy többeknek van pénzük, mert otthon még módjukban állt eladni minden vagyonukat és a szerb rendőröket is sikerült elkerülniük (azok agresszívebb része ugyanis rendszeresen megveri a migránsokat és elveszi azok pénzét), lesznek szívesek fehérbőrűekké is válni, vagy ha ez nem megy, mi mossuk kezeinket.

A „keresztény” Európa fehérbőrű és minden körülmények között angolvécébe pisil. Aki meg úgy látja, hogy nem ez a lényeg, hanem az emberek szenvedése, az vagy ne csodálkozzon, vagy menjen maga is emigránsnak – szabad pálya, és pont az ilyenek nem fognak nekünk hiányozni.