A minapi Zsidó Közösségi Kerekasztal után, újságírói kérdésre válaszolva beszélt Latorcai Csaba helyettes államtitkár Hóman Bálint Székesfehérvárra tervezett szobráról. Hangsúlyozta, hogy a szoborállítást civilek kezdeményezték, az Igazságügyi Minisztérium adott ugyan rá támogatást, de kormányzati döntés nem volt mögötte – adta hírül az MTI.

A helyettes államtitkár szólt arról is, hogy a megbeszélésen mind Lázár János, mind Balog Zoltán miniszterek – tolmácsolva a kormány valamennyi tagjának az álláspontját – kijelentették, hogy nem tekintik Hóman Bálintot olyan példaképnek, akinek emlékművet kellene állítani. Ugyanakkor azt is jelezték, hogy Hóman Bálint személyének megítélése nem politikai, hanem történettudományi kérdés, így a kormány fontosnak tartaná, hogy a Magyar Tudományos Akadémia állást foglaljon Hóman Bálint történelmi és közéleti tevékenységével kapcsolatban.

Heisler András, a Magyarországi Zsidó Hitközségek Szövetségének elnöke Latorcai fenti szavaira reagálva úgy fogalmazott: „megértettük, amit a két miniszter mondott, és azt is megértjük, hogy nem a kormány kezdeményezte ezt a szobrot, mégis úgy gondoljuk, hogy a kormánynak valamilyen módon, ha nem is formálisan, de felelőssége, hogy Magyarországon egy ilyen embernek ne legyen szobra”. Hozzátette: változatlanul ezt kérik a kormánytól.

Trócsányi László igazságügyi miniszter is több ízben szót emelt a szobor ellen.

Kérdés mármost, hogy a kormány képviselőinek józan és határozott szava felülírja-e a székesfehérvári „civilekét”.

Kérdés, vajon miért nem látják át – vagy miért nem akarják átlátni – hogy Hóman helyi érdemeire való hivatkozás ugyanolyan, mintha valaki, mondjuk, Gerő Ernőnek akarna Budapesten szobrot állítani, akinek „kétes politikai nézetei és szerepe” ellenére, közlekedési miniszterként érdemei vannak Budapest háború utáni gyors helyreállításában (hogy Hitler kétségkívül maradandó kezdeményezéséről, a német autópályák építéséről ne is beszéljünk).

Kérdés, hogy miért van szükség egyáltalán az akadémiai huzavonára, amikor is nem Hóman történettudományi munkássága, hanem politika szerepe a kérdés, és a kormány tisztségviselőit elég értelmesnek ismerjük ahhoz, hogy meg tudják állapítani: ha valaki a német megszállás után is aktív tagja maradt a – nyilas – parlamentnek, akkor a mai Alaptörvény értelmében is hazaárulást követett el.

Kérdés, az Akadémia milyen gyorsan ad határozott, tudományos és erkölcsi megalapozottságú választ a felhívásra.

Kérdés, hogy mi, illetve ki áll a „civil” szándék hátterében?

Kérdés, vajon tudatlanság húzódik-e a Hóman vállalhatatlan politikai szerepe ellenére kezdeményezett szoborállítás mögött, vagy vállalhatatlan politikai szándék, Hóman kirekesztő szellemiségének és a Horthy korszak emblematikus és szimbolikus figurájának legitimációja lapul ott, mely Hóman helyi érdemeire, a várossal kapcsolatos politikai tetteire helyezi a hangsúlyt, de összekacsint a zsidótörvények, a kirekesztés helyeslőivel.

Kérdés, vajon tükröz-e ez mélyebb hasadást a kormánypárton belül a Horthy-korszak megítélésével és annak mai eszközként való felhasználhatóságával kapcsolatban, vagy inkább helyi politikai alkut, számítást kell sejtenünk mögötte.

Egy dolog biztos az ügyben.

A kirekesztést, a megbélyegzést elutasító, és a vészkorszak tragikus tapasztalatát megemésztő Magyarországon nincs helye Hóman Bálint köztéri szobrának.