„… az uszodát könnyű szeretni. Bent

fejeket nyomnak a víz alá. Nyel, kussol.”

(Szabó Marcell: Mányoki út, van ennek vége)

Nyugodjunk le, és próbáljunk emlékezni pár dologra – már amennyire ez Magyarországon lehetséges. Idézzük föl az augusztusi kazanyi vizes világbajnokságot, ahol Hosszú Katinka világcsúccsal kétszáz vegyesen világbajnok lett. A sportriporterek a magyar úszónővel együtt még az utolsó karcsapás utáni másodpercekben is kételkedtek abban, hogy sikerült-e megdönteni az amerikai Kukors 2009-es rekordját, ám kiderült: Katinka három századdal gyorsabban úszott.

A kamerák párhuzamosan mutatták az eredmény láttán a medencében örömkönnyekben kitörő úszónőt és a parton sírva fakadó edzőjét, Shane Tusupot, a bajnoknő férjét. Jaj, de szép, de romantikus! Ha nem lenne elég a világcsúcs ténye, Hosszú aranyát még fényesebbre szidolozza a tény, hogy a mezőny legidősebb úszójaként utasított maga mögé mindenkit, ráadásul az előző világcsúcs még a szuperdressz-forradalom idején született, amikor a mára már betiltott ruhákkal hekkelték a sportágat. Hosszú a vébén végül 400 vegyesen is nyert, és 200 háton is behúzott egy bronzot úgy, hogy már az elődöntőben megdöntötte Egerszegi Krisztina 1991-es országos csúcsát, amely 2008-ig világrekord is volt. Mindez összesen 84 ezer dollár (23,8 millió forint) pénzdíjat is jelentett az Iron Lady számára.

A vébé után csend és béke honol a vizek felett, Gyárfás Tamás, a Magyar Úszószövetség elnöke boldogan nyilatkozik: az immár ötszörös világbajnok Hosszú a Magyar Úszószövetség zászlóshajója, akinek egyetlen hibája, hogy túl sok mindenben jó. Az viszont egyértelmű, hogy Shane Tusup kezében kiváló helyen van, aki tudja, hogy a kiemelkedő teljesítményhez Katinkának mire van szüksége.

*

Aztán pár hónappal a kazanyi dicsőség után váratlanul kitör a botrány: december 22-én, Hosszú Katinka sajtótájékoztatót tart, ahol arról számol be, hogy az Egyesült Államokból való hazatérése óta őrlődik, mert azt tapasztalja, hogy az úszószövetség nem biztosít megfelelő feltételeket a felkészüléshez, mégis elvárja a világszínvonalú eredményeket. Az úszónő ezek szerint már 2012 óta harcolhat eredménytelenül a színfalak mögött, az időzítésből pedig úgy tűnik, végső elkeseredésében, más eszközök híján vonta be a nyilvánosságot a történetbe. Hiszen az olimpia előtt nyolc hónappal mégis mi más motiválhatta az aranyesélyes versenyzőt a koncentrált felkészülés idején?

Hosszú kifogásait és elkeseredését igazolja Kiss László szeptemberben minimális visszhangot kiváltó, ellentmondásos nyilatkozata is. Az úszók azóta lemondott, majd újból kinevezett szövetségi kapitánya lényegében ugyanazt mondta el, amit decemberben Katinka: uszodafronton a helyzet tarthatatlan. Az edző szerint a Komjádi felújítása drasztikusan csökkentette az eddig használt vízfelületet, de hiába kerestek más uszodát, nem találtak megfelelőt. Ugyan a Nemzeti Sportközpont felajánlotta az Istvánmezei úti sportlétesítményt, szeptemberre kiderült, hogy hat pályából csupán kettőt biztosítanak a magyar úszócsapat számára.

Persze Kiss László egyúttal azt is megemlítette, hogy "a kormány, a Magyar Olimpiai Bizottság valóban minden támogatást megad annak érdekében, hogy sportolóink helytálljanak a különböző világversenyeken, majd 2016-ban a riói olimpián". Ehhez képest már-már luxusigénynek tűnik a világ egyik legeredményesebb úszónőjének decemberi kérése: külön szoba a felkészüléshez a Komjádiban, külön masszőr, aki követi őt a versenyekre is, az amerikaiak által évek óta használt, a regenerálódást segítő jégkád és mozgást elemző szoftverek.

Cseh László, aki a mostani botrányban ugyan nem állt ki kollégája, Hosszú Katinka mellett, a kazanyi vébé utáni megszólalása mégis az úszónő felháborodásának jogosságát erősíti: elmondása szerint azért szerepelt sikertelenül a világversenyen, mert a hazai uszodákban nem lehet a rajtolást megfelelően gyakorolni: a magyar rajtkövek nem hasonlítanak azokra, amelyeket a nemzetközi világversenyeken, például Kazanyban használtak. Egyébként Kiss László is panaszkodott erről a riói vébé és a londoni olimpia előtt a sajtónak.

Hosszú Katinka pedig decemberben éppen ehhez kapcsolódó aggodalmát fogalmazta meg: lehet, hogy kifelé mi vagyunk a hősök, de a felszín alatt rohad minden. Lehet, hogy most egyértelmű, hogy folyamatosan fényes eredményeket produkálunk, miközben állandó szélmalomharcot vívunk egy korrupt, hibás rendszer ellen, de mi lesz az utánunk jövőkkel, a feltörekvő, fiatal generációval, akiknek mi vagyunk a példaképeik, akik miattunk akarnak sportolni, úszni, bajnokok lenni?

A legnagyobb baj mindezzel, hogy Hosszú Katinkának akkor is igaza van, ha nincs igaza, mert nyilatkozatában tökéletesen megfogalmazza a keményen dolgozó magyar kisember életérzését. Ki ne érezné nap mint nap, hogy a munkája nincs eléggé megbecsülve? Ki ne félne reálisan attól, hogy egyik napról a másikra közlik vele, hogy már nem tartanak igényt a képzettségére és a tudására? Ki ne gondolta volna hiábavalónak a tisztességes küzdelmet valami olyanért, ami mellett őszintén hitet tett? Ki ne tudná, hogy itt lassan semmi sem arany, ami fénylik?

*

Hosszú Katinka decemberben két hibát követett el: a tökéletesen megragadott lelkiállapot mellett nem tett fel konkrét kérdéseket, így azonnal találgatások és támadások alanya lett. A nyilatkozat sokak értelmezésében éppen ezért félrement, és úgy tűnt, Katinka kényes királylányként főként kényelmet, kütyüket és személyzetet rendel, nem pedig elsősorban átláthatóságot, nyugalmat és biztonságot adó szellemi, lelki, bizalmi, szakmai és emberi hátteret. Ha szeretné folytatni a küzdelmet és szeretne győztesen kijönni a helyzetből, bizonyos kérdésekre sürgősen válaszolnia kell.

Mi használná a magyar úszósport érdekét? Rövid és hosszú távon mi segítené elő a hazai fejlődést? Az amerikai modellből mi mindent mentene át a magyar rendszerbe? Kik azok a szakemberek, akik szerinte kellő tudással és elhivatottsággal szolgálhatnák az ügyet? Mitől lenne átláthatóbb a rendszer? Milyen lenne az ideális jutalomrendszer? Hogyan bizonyosodhatna meg egy sportoló arról, hogy eredményei alapján bekerülhet-e az olimpiai keretbe? Mi a véleménye a mai utánpótlásprogramokról? Mire költené a szövetségtől kapott 12 milliót?

Persze minderre még válaszolhat, az viszont sokkal nagyobb hiba volt, hogy a sajtótájékoztató után nem számolt azzal, hogy ő hiába kezdeményezte, a szövetség, az olimpiai bizottság és a kormány triumvirátus képtelen a párbeszédre. Pontosabban azzal, hogy ehelyett jól bevált módszerekkel megpróbálják megvenni, kollaboránssá tenni. Ugyan Katinka részben megkapta a szimbolikus tárgyi feltételeket: öltözőszekrényt és társait, és még 12 millió forintot is, joggal dühödött fel, hiszen ő nem ezt és nem ebben a formában kérte.

A szerződés eltépéséhez vezető indulatot és sajtótájékoztatót mindezen túl az is szülhette, hogy Hosszú a sikerekért joggal várt támogatás mellé újabb feltételeket kapott. Adunk ugyan, de kérünk is: add az arcodat, az idődet és ingyen szolgálatodat a Magyar Úszószövetségért, a 2017-es budapesti vébé népszerűsítéséért. Itt pedig szintén tetten érhető sokunk általános felháborodása, amit minden kifizetetlen túlóra, hirtelen, szívességből elvégzendő pluszfeladat miatt érzünk, miközben hajlamosak vagyunk bedőlni a munka mai hamis kultuszának: örülj, ha egyáltalán van munkád, és ha olyan szerencséd van, hogy még szereted is, a fizetség önmagában már az, hogy szereted.

Lehet az amerikai mentalitásra fogni, de inkább a józan ész és az emberi méltóság diktálja, hogy Hosszú Katinka végre nem hajlandó bedőlni ennek. Azonban a második sajtótájékoztató után Kiss László váratlan lemondása mindezt azonnal zárójelbe tette, és egy újabb fejezetet, egyben egy újabb frontot nyitott a történetben, amelynek Hosszú Katinka helyett ő lett a főszereplője. Bármi is legyen a lemondás oka, sértődés, lelkifurdalás vagy felsőbb utasítás, azonnal megszületett a tekintélyes, nagyszerű sportolókat felnevelő, kiváló, tisztességben megőszült szakember fejét vevő Bosszú Katinka mítosza, a nemezisé, aki nemcsak szerződés lapjait tépi szét, hanem tulajdonképpen bárkit, aki nem tetszik neki. Ezzel párhuzamosan a mélymagyar szexizmus megszülte a bűnös amerikai férj mítoszát is, aki idegen (amerikai!) érdekeket szolgálva, a háttérhatalom sötét lovagjaként mozgatja a szálakat. Shane Tusup parancsol és követelőzik, miközben Hosszú Katinka, a gyenge női princípium, elnyomott passzív szereplő a nagy honvédő háborúban, amit az Ördög maga a jó oldal, a szövetségi kapitány, a mesterek, a haza érdeke ellen indított.

Feszültség van itt bőven, de az egészen biztos, hogy olyanok között, akik félreértésből kerültek parttalan vitába egymással: a magyar úszótársadalom kötelességének érezte, hogy kérdés és gondolkodás nélkül, élen Egerszegi Krisztinával felsorakozzon az ősz mester mellett. Az már a határban sincs, hogy Hosszú Katinka és Kiss László milyen kritikát fogalmazott meg, arról pedig egy szó sem esik, hogy mit érezhet most Hosszú Katinka, akit az ország egy emberként ünnepelt még augusztusban, most pedig élete párjával együtt megvetett pária.

Itt nem két kontinens, hanem morálok, világrendek és különböző életfelfogások, de leginkább most már eltérő generációk feszülnek egymásnak. Hosszú Katinka 26 éves. Ezen a ponton pedig joggal merül fel a kérdés: mit is üzen a Hosszú Katinka-történet azoknak a szárnypróbálgató, ma Magyarországon boldogulni próbáló, a maguk szakmájában sikerre, a köz részéről megbecsülésre és támogatásra vágyó fiataloknak?

Legyünk őszinték, a helyzet enyhén szólva elkeserítő. De tulajdonképpen semmi okunk a meglepettségre, hiszen ezredszerre tér vissza a kegyetlen mondat: ha nem tetszik, el lehet menni. Most épp ezért, mert ékes példáját láthatjuk, hogy a szervilizmus, a következmények nélküliség, a retrográd és kérdőjeleket nem tűrő tekintélytisztelet, nőknek grátisz szexizmus benne él minden elvetélt szavunkban és összetépett levelünkben. Az egész elhibázott magyar életünkben.