Schilling Árpád: Kult 2016

2016-ban újabb nagyszerű filmek és színházi előadások, kiállítások és koncertek valósulnak majd meg állami pénzből, az állami intézményi rendszer jóvoltából. Újabb tagokkal bővül a Magyar Művészeti Akadémia, a Magyar Nemzeti Filmalap a legjelentősebb fesztiválokra küldi ki méltán elismert alkotóit, és minden korábbinál sikeresebben zárul a Pécsi Országos Színházi Találkozó. A kulturális élet pezseg, bőven szórja elénk drága kincseit, és mi, műveltségünkre büszke polgárok, boldogan vetjük bele magunkat e színes kavalkádba. Budapest európai kulturális fővárosként funkcionál, az idelátogató temérdek turista és üzletember csak ámul és bámul a gazdag kínálat láttán. Lesznek neves művészeink, akik mind itthon, mind határainkon túl elkápráztatják majd a nagyérdeműt. Lesz megannyi díj és kitüntetés, és olyan is akad, aki átveszi a Szent István-rendet. A magyar művészet él és virul, ezt letagadni, vagy megkérdőjelezni dőreség.

De mi lesz a kultúrával? Azzal a kultúrával, amely ember és ember, ember és természet viszonyát jelenti. Azzal a kultúrával, amely az emberség gyakorlati megvalósulása, amely nem passzív szemlélődést, hanem aktív részvételt kíván. A kultúra mindaz, ahogy egymáshoz érünk, egymáshoz szólunk, ahogy a jövőnkről gondolkozunk, és amit megteszünk érte, ahogy politizálunk, ahogy rendet teszünk, ahogy vetünk és aratunk, ahogy nevelünk és gyógyítunk, ahogy vagyunk itt és most. Na, ezzel mi lesz?

A művészet léha szórakozás. Lehet alkotni szépet, jót, megrendítőt és tanulságosat akkor is, ha az alkotók és a befogadók egytől egyig kulturálatlanok, vagyis egymás közötti viszonyaikat nem a létrehozott produktumban megnevezett magas röptű értékek jellemzik. A művész, a mecénás és a műélvező lehet szar alak, becstelen briganti, az senkit sem zavar. A művészet produkciós vállalkozás, termékorientált verseny. Nem több, s persze nem is kevesebb.

A kultúra az más. A kultúra nem termék, nem lehet megvenni, és nem lehet támogatni sem. A kultúra lassan, nagyon lassan alakul ki, vagy át, leggyakrabban úgy, hogy észre sem vesszük. A kultúra hol olyan, mint a gyertya lángja, máskor meg olyan, mint a köd.

Magyarország (és nem általában a magyarok) kultúrája most olyan, mint egy nagy verem, amely egyre szélesedik, s mélyül. Zuhangatunk bele önként, s dalolva, mit sem törődve holmi erkölcsi megfontolásokkal, hiszen a veremben mire mennénk a morállal. Ott erős kezekre és lábakra van szükség, hogy távol tartsuk magunktól a sötétben tolongó tömeget. A verem kultúrája a túlélés ösztöne. Sem több, sem kevesebb, mint önigazolás.

A konszolidáció alapja a közös sors délibábjának felismerése, tehát nem beletörődés, hanem megvilágosodás. Egyszer csak arra leszünk figyelmesek, hogy mindenki ugyanabban és ugyanabból él. Nem lehet moslék, amit ennyi üdvözült zabál. Hát miért pont én lógnék ki a sorból? Miért pont nekem kellene ellentmondanom? Most, amikor életem teljében vagyok, kinek használnék elhullott mártírként? Rátermettségemet épphogy nem az ellenállás, hanem az önmegvalósítás bizonyítaná. Az állandó kesergők nem épp attól rettegnek, hogy lelepleződik a tehetségtelenségük? Aki nem tud azonosulni a Nemzeti Együttműködés Rendszerével, az nem forradalmár, hanem lúzer.

2016-ban sokszor hangzik majd el, először halkan, szégyenlősen, csak úgy a gallér mögé brummogva, majd egyre bátrabban, idővel eszelősen, hogy: ez jár nekem. Miért jár? Mert megszenvedtem érte. Mert eleget hallgattam, eleget tűrtem, most már nekem is kell a jó. Nem akármilyen jó: az állami jó. Nekem is jár a támogatás, nekem is jár a kedvező hitel, nekem is, nekem is, nekem is. Hát annyit loptak már, és senkit sem érdekel, senki sem tesz semmit. Nem érdekel, hogy Nyugaton máshogy, nem érdekel, hogy rajtam is múlik, nem érdekel, hogy csak össze kellene fogni. Nem, nem, nem. Én akarok most nyerni, én akarom most megmutatni magam. És ha kell, kezet fogok bárkivel, ha kell, olyan segget is kinyalok, amelyiknek a szagát már senki sem bírja elviselni. Nem érdekel semmi, győzni akarok. Én akarok győzni.

2016-ban lesz futball-Európa-bajnokság és lesz olimpia is. Versenyezni fog az egész ország, ettől lesz hangos a média. Mindenki küzdeni fog mindenki ellen. Mert a harc is jár. Igen, jogunk van pépesre verni egymás pofáját. A verem kultúrájában nagy pofonok csattannak majd el, és senki sem ússza meg, hogy eleredjen az orra vére. Egyre erőszakosabbak és egyre érzéketlenebbek leszünk. Tolongani fogunk a díjátadókon és a pénztárak előtt. Lassan körbeér a kerítés az ország körül. Lassan mindenki belátja, hogy ez jól van így. Lassan belakjuk a szabadságot, a testvériséget és egyenlőséget nélkülöző új világunkat, amelynek két alappillére: a gőg és a kétszínűség. Lassan nem lesz meglepő semmi sem.

A verem felett énekesmadarak helyett dögevők köröznek. A rothadó lelkiismeretünk szagára gyűlnek ide. Ez marad a kultúránkból. De nincs miért szégyenkeznünk. Lassan, de biztosan egész Európából csak egy verem marad: telis-tele rothadó lelkiismerettel meg pompás művészi alkotásokkal.

SCHILLING ÁRPÁD

rendező, a Krétakör alapítvány művészeti vezetője

A cikk a nyomtatott HVG-ben jelent meg 2015. december 30-án.