Nézze, kedves uram, itt ülök a világegyetem köldökén, a mindenség epicentrumában, mert tetszik tudni, annyi gipszből öntött fogsor sorakozik itt egymás hegyén-hátán, gondosan felcédulázva, hogy azt még elképzelni is felér egy agyi izomlázzal. Ötven év termése, Uram, nyolcvan leszek idén, mégis a lehető legjobb testi-lelki kondícióban, aktívan praktizálok, és mintha csak lenne egy gyümölcsösöm, melynek minden ágán remekbe szabott fogsorok csüngenének, én meg leszüretelném és örökké tartó befőttnek tenném el azokat. Tudósok fogsora, sportolók fogsora, hivatalnokok fogsora, művészek fogsora, egészen magas állású, fontos emberek és jelentéktelen kis hangyák fogsora, munkás-paraszt fogsorok is, kérnem szépen. A fogász nem válogat, ez a szolgáltatás megilleti demokratikus társadalmunk legkevésbé tehetős tagját is, nem olcsó mulatság persze, de a magam részéről, drága uram, a minimumot kérem el, amiből éppen kijönnek az anyagok, a költségek, a villanyszámla, egyebek, ez nem szabadrablás, hanem küldetés. Olyan fogsorok is hevernek itt bizony, amelyeknek az eredetije már fűbe harapott, Hádész birodalmának sötétjét őrli, hogy görögös műveltségemet is megcsillantsam, minden különösebb hátsó szándék nélkül, pusztán a remekbe szabott gondolatok élvezeti értéke miatt. Szerény véleményem szerint ettől több az ember az oktalan állatnál, a kultúra teszi, mely aztán úgy hull le némelyekről, mint boldog szerelemben a ruha, ahogy azt más is mondta. Nem dobunk ki semmit, még mindig jöhet egy exhumálás, egy azonosítási kérelem, és akkor a fogak itt vannak, várják az igazság mégoly kései pillanatát. És ha nem jön senki soha értük, akkor is itt időznek, várják az apokalipszis lovait, azoknak patája fogja csak összetörni talán ezt a sok gipszmintát.

És tudja mit, mutasd meg a fogad, megmondom, ki vagy, ahogy azt Lombroso, a betörők és anyagyilkosok szenvedélyes gyűjtője és rendszerezője is tartotta, az ő birodalmában ugyanúgy ott sorakoztak gombostűre tűzve, latin névvel ellátva a delikvensek, mint itt, az én szalonomban meg még két szobában a fogsoröntvények. Mert kérném tisztelettel, a fogsor az nem egy furcsán összetákolt csontdarab csupán, amint némelyek tévesen vélelmezik, korántsem holt anyag, sokkal inkább tanúbizonyság életünk keserűségeiről és édességeiről, porcogóiról és mócsingjairól, amalgámmal kipótolt barlangrendszer, melyen nyomot hagynak a gyakori fogcsikorgatások és vigyorgások, de még a beszédhangok is, amelyek valaha átszökdöstek a zománcozott palánkok között. Mi már rég nem leszünk a föld felszínén, kérném alázattal, úgyis mint se maga, sem én, réges rég elpucolnak minket a fekete föld méhébe, hogy ilyen fennkölten fogalmazzak, de hisz fennkölt tárgyról fennkölten, ugye, vagy sehogy, szép gondolataink meg még szebb érzéseink rég szerteporladnak már az őket közvetítő idegrendszerrel együtt, mikor a fogaink még mindig beszélnek majd tökéletes némaságukkal.

Madarat tolláról, embert fogsoráról, kérném esdekelve, az egyszerű, tőről metszett népi bölcsesség nem hazudik. Vagy tessék csak elgondolni, kérném leborulva, opp, ez fájni fog, úgyse hagyom abba, mert aminek meg kell történnie, annak meg kell történnie, ez a történelmi szükségszerűség, Napóleonnak muszáj volt nyernie Marengónál és veszítenie Borogyinónál, vagy fordítva, illetve először vesztett vagy veszteni látszott Marengónál, aztán mégis győzött, mert megjött az erősítés, és addigra az osztrákok hadrendje felbomlott, és persze győzni ment Oroszországba, de Kutuzov tábornok visszavonulásával kifagylalta a lelket a franciákból, kifogta a szelet a vitorlákból. Mindennek muszáj volt így esnie, többek között azért, hogy Bonaparte tábornok szakácsa örömében kiejthesse kezéből a paradicsomszószos tálat, éppen bele a ropogósra sült csirkével teli serpenyőbe, és létrejöhessen az azóta is töretlen, egyszersmind szakadatlan népszerűségnek örvendező marengói csirke, amely talán akkor is létrejött volna, ha Napóleon szakácsa a vereség felett érzett ijedelmében ejti ki kezéből a paradicsomszószos tálat, ám ezt már sose tudjuk meg biztosan. Ugye, milyen jó a fájdalom, mikor már túl vagyunk rajta? A magam részéről nem hiszek az érzéstelenítésben, méltóságos uram, manapság az emberek szeretnének mindent megúszni érzések nélkül. Megnyertem a marengói csatát? Puff egy rekesz sör, egy marék chips, egy szippantás marihuána, máris feloldottam örömömet, elillant, szétesett, elnyelte a fekete lyuk. Vesztettem Waterloonál? Non che problema! Egy húzás whisky, egy csipet szintetikus drog, egy tálca ischler, és már megint kellemesen zsibbadok. Én ezt nem pártolom, a fájdalom fájjon, az öröm terjedjen szét a tagjainkban, az orgazmus robbantsa fel a világot, ne tablettákkal csalogassuk elő magunkból. Én ezt már mondhatom a legteljesebb lelki nyugalommal, innen, az élet túlsó partjáról, bár még nem tervezem, hogy feldobjam a bakancsot, pedig csikófogaimat elhullattam régen.

Aproposz, javasolnám az uraságnak, hogy méltóztassék elképzelni, miszerint a fogorvosnak is van fogorvosa, sőt a fogorvost orvosló fogorvosnak is. Hogy az micsoda tisztesség, már megbocsásson, amikor egy kolléga kinyitja a száját, betekintést enged, hagyja a másikat odabenn, hogy úgy mondjam, saját felségterületén matatni. Kiszolgáltatott helyzet, minden bizonnyal, hiszen éppenséggel hiába mindentudó az ember, míg a szája felpeckelve. Én magam, megvallom töredelemmel, mindezidáig sosem vetettem alá magamat efféle külső beavatkozásnak, jóllehet átsuhant már a fejemen a gondolat, vajon melyik derék tanítványomat szemelném ki erre a kétes tisztességre, mert azért higgye el, bármilyen kiváló szakember legyen valaki, a professzora állkapcsával bíbelődve visszavedlik ám hátulgombolós óvódássá, úgy érzi magát, mint aki annyi év felnőtt élet után ismét vizsgázik. Az elmúlt ötven évben úgy higgye meg, tekintetes uram, magam csinálom a fogaimat magamnak, tömés, fúrás, csiszolás, korona, hidak, minden, két tükör segítségével dolgozom, ez a professzionalitás apoteózisa, ha szabad szerényen megjegyeznem, mikor magamat is munkadarabnak tekintem, egy darab sajgó csontnak, és tovább reszelgetem azt a fogat, nehogy kárba vesszen bármily kevéske élő rész, nehogy benne hagyjak egy morzsányi elrohadt foghúst, akkor is tovább pucolgatom, mikor a könnyeimtől már alig látom, mit csinálok, hiszen a fogorvos ugyanúgy érző ember, egy a hétmilliárdból, akkor is, ha érti a dolgát. Olyan ez, kérném leborulva, mintha Krisztus maga mászna fel a keresztre, foga közt a szögekkel, a kalapáccsal, és szépen felerősítené magát, mert a kontármunkát, mint ácsmester, bizony nem állhatja.

Aki szakmája megszállottja, az olyan, kérném porig omolva, mintha egy kis hörcsögöt rejtett volna valamikor a mellényzsebébe, csakhogy ez egy húsevő, vérivó hörcsög, szép alattomban kirágja a bensőnket, akkurátusan lecsupasztja a csontjainkat, mindenestől felzabál bennünket, és hatalmas gólemmé növekszik. Végül már nem ő lapul a kirágott mellzsebünkben, hanem mi az övében, fordul a szereposztás. Ezért kezdtem gyűjteni, kérném hasmánt csúszva, a különleges fogmintázatokat, csatlakozva egy olyan, világszerte kiterjedt koneszőr-körhöz, mely csakis a legeslegnagyobbb anonimitás és exkluzivitás mellett létezhet. Merem állítani, hogy ilyen, mint az öné, talán ha egy tucatnyi lehet az egész világon, legfeljebb kettő-három a mindnyájunknak hozzáférhető, civilizált térségekben, úgyhogy a raritásnak kijáró figyelemmel és elismeréssel ámulok a gumós zápfogak ilyetén, speciális pártázatán meg a bölcsességfogak redőzetén. Úgyhogy lesz szíves egy cseppet sem neheztelni, amiért leszíjaztam ide, a fogorvosi székbe, dőljön hátra a lehető legkényelmesebben, lazuljon el, nincs más hátra. Nekem a maga fogsora ugyanis olyan, mint az ékszerésznek a különleges Koh-i-noor gyémánt, nem mehetek el mellette úgy, hogy meg ne szerezném, máskülönben vonyítva verném a fejem a falba egész hátralévő életemben, vagyis teljes tíz vagy akár még húsz éven keresztül is, hiszen minden felmenőm szép kort ért meg, a kilátások a lehető legjobbak. Úgyhogy ne mocorogjon és ne aggódjék, most szép sorban kiveszem a fogait, de miután körülbelül a harmadik zápfog után ön a fájdalomtól elájul, a továbbiakat már nemigen fogja érzékelni. És vigasztalja a tudat, hogy már réges rég a föld alatt vagy egy plaza betonjában fog pihenni, mikor a foga még mindig sugárzóan konzervált állapotban ragyog majd, és egy pazar sakk-készlet bábuiba mesterien beillesztve szolgálja majd a művelt emberiséget túl az Óceánon.