Révész Sándor „A brüsszeli pávák haláltánca” című véleménycikkében megalapozottan állapította meg, milyen elszomorító módon befolyásolta és befolyásolja az európai pártpolitika az Európai Unió (EU) központi intézményeinek hozzáállását a korrupt illiberalizálódáshoz. Most mégis arról kívánok írni, hogy miért lesz ez jó nekünk, magyaroknak.

Révész írásának összes lényegi állításával egyetértek. Azzal tudnám csak árnyalni a leírtakat, hogy a mai EU tudatosan úgy lett megalkotva (sajnos), hogy nincsenek automatikus szankciók a liberális demokrácia kereteinek szétverése miatt a tagországokkal a szemben a klubba való bekerülés után, és az ilyen konfliktusok kezelésére döntően politikai eszközök állnak rendelkezésre. Olyan politikai eszközök, amelyekkel érdekhiány miatt valójában sem hazánk, sem Lengyelország esetében nem kívánnak élni az EU meghatározó tagállamainak vezetői. Beszédek ugyan szólnak erről, néha egy-egy keményebb twitter-bejegyzés is kiszalad egyesekből.

Az európai pártcsaládok érdekalapú szolidaritásán túl e válság mögött ott vannak az európai nagyvállalati érdekek, amelyek mindig is képesek voltak foglyul ejteni az európai demokrácia ügyét. De ennél azért nagyobb a baj, mert valójában az érdemi korrekcióra nincs semmi politikai szándék. Hiszen ha volna, akkor látszana valódi nyomásgyakorlás, és lennének érdemi eredmények az illiberális nacionalizálódásba sodródó Lengyelországgal vagy Magyarországgal szembeni fellépésben. Ilyen eredmények azonban a dolgok lényegét érintően nincsenek. Sőt, a tényleges jogi eszköztelenség és a politikai szándékhiány kombinációja inkább éppen legitimálja a a szabadságellenes tagállami törekvéseket.

A legnagyobb baj mindebben az, hogy az érintett nemzetállami kormányok saját passzivitásukat ráfogják az uniós keretekre. Miközben évtizedek óta megtapasztalható Európában, hogy gyávább tagállami kormányfők a jó híreket maguknak, a rossz híreket pedig mindig „Brüsszelnek” tudják be, addig az illiberalizálódás elleni küzdelem során a centrumállamok ugyanezt játsszák el. Kétoldalú partnerként cselekvőképtelenséget hazudnak, és üzleti érdekeik érvényesítése érdekében még ki is egyeznek, miközben teli szájjak követelik a jogilag valójában eszköztelen „Brüsszel” aktív lépéseit az illiberalizálódó tagállamokkal szemben. És a kör persze akkor zárul be végleg teljesen cinikusan, amikor ugyanezen uniós tagállamok a közös intézményekben éppen saját maguk lassítják, bürokratizálják és depolitizálják a közös uniós identitásunk alapjait érintő politikai konfliktusokat.

Naiv, aki felnőtt emberként ma azt hiszi, hogy EU ide vagy oda, a meghatározó uniós tagországoknak ne volna békés, tárgyalásos, kétoldalú politikai nyomásgyakorlási eszközük arra, hogy ha akarnák, akkor érvényesíthessék illiberalizmus-ellenes érdekeiket hazánkban, avagy Lengyelelországban. Egyes skandináv országok, továbbá Hollandia és – leginkább – az Amerikai Egyesült Államok ma sokkal többet látszanak érteni abból, mit jelent valójában térségünkre nézve az erősödő orosz befolyással vegyített, nacionalista-demagóg illiberalizáló.

Legfőbb uniós partnereink azért nem lépnek fel, mert jelenleg ez nem fontos nekik valójában. „Van elég bajunk” – gondolják. Sem Lengyelország, sem hazánk ügyében semmi érdemi nem fog történni az elkövetkező időszakban az illiberális előretöréssel szemben. Megy majd minden a tagállamokban hatalmon levők szándéka és érdeke szerint.

Miért adtam mégis olyan címet ezen írásnak, amely az örömöt találja meg ebben a helyzetben? Nagyon egyszerű. A szabadságteremtő rendszerváltások szempontjából minden örömre jó okunk van.

Hiszen bármikor is buknak ezen elnyomó rezsimek, szabad kezünk lesz. Az illiberális elnyomás elsöprése pont ugyanolyan kétoldalú és multilaterális passzivitással lesz övezve, mint annak kiépítése. Éppen azok fogják hagyni szemüket lesütve elsöporni a state capture-t, a maffiaállamot, a lopás legalizációjára épülő rendszert és a körmönfont szabadságkorlátozást, akik hagyták ugynezt kiépülni. Akik eltűrték, hogy e késői rendszerváltó válságba sodródó országok 2010 után illiberalizálódjanak, ugyanők fogják ünnepelve eltűrni a liberális demokrácia helyreállítását. Azért, mert vagy ez sem fogja őket érdekelni, vagy pedig ebben lesznek ténylegesen érdekeltek. Legfeljebb ismét el fognak fordulni pillanatokra szemlesütve az elegánsabb szalonokban egymással beszélgetve, ahogyan Paks II., az igazságszolgáltatás megtörése vagy a korrupció ügyében tették néhány évvel korábban.

Miért lesz mindez legitim nemzetközileg? Mert ha lesz mögötte itthon avagy Lengyelországban relatív többségi társadalmi támogatás, akkor csak az történik, hogy a magyar népszuverenitás felhatalmazását bírva egy legitim és liberális demokrata kormány helyreállítja a liberális demokrácia alkotmányos, politikai és társadalmi kereteit az illiberális elnyomás után. Mindaddig, amíg e folyamat során nem sérülnek bizonyos befektetői érdekek, és nem lesz nyílt erőszak, addig úgy fog ez menni előre, mint kés a vajon.

Liberális demokraták világszerte arról gondolkodnak mostanság, hogy az ilyen elnyomó rezsimeket miként lehet felszámolni. Meggyőződésem, hogy új eszközökkel, új módszerekkel, új szabályokkal. Téves az a korábban erkölcsi fölénnyel és normatív éllel megfogalmazott politikai közhely, amely szerint békés rendszerváltás csak jogfolytonosan és az elnyomó rendszer szabályainak jogpozitivista betartása révén mehet végbe.

Egy kétharmad nélküli, új kormány gond nélkül tételezheti politikai értelemben a rendszerváltás tényét, ha előtte erre kér felhatalmazást. Gond nélkül és büszkén léphet át a kollaboráns Alkotmánybíróságon nem létezőnek tekintve azt, és gond nélkül, ráadásul politikailag legitimen állíthatja félre akár a Legfőbb Ügyészség, akár a Nemzeti Bank vagy más intézmények vezetőit. Ennek politikai legitimitása mindaddig kitart, amíg az új kormány képes mértéket tartani, és nem homogén új intézményeket teremt, hanem szemben az illiberális elnyomókkal, olyan új, liberális demokrata rendszert épít ki, amelyben a fékek és egyensúlyok az önkénnyel szemben mindenkit védenek. Olyan új rendszert kell építeni, amely tiszteli és erősíti a politikai pluralizmust, nem pedig nacionalista érvekkel intézményesen kívánja elpusztítani, megszüntetni a legitim politikai ellenfeleket a nemzeti közösség keretein belül, ahogyan ezt most itthon és Lengyelországban történik.

Amíg ezen alkotmányos forradalom képes lesz mértéket tartani és sokszínűségre törekedni, az EU és a legfontosabb kétoldalú partnereink számára is legitim lesz. El lehet majd venni államosítással Mészáros Lőrinc és Orbán Viktor vagyonát, hiszen az új rendszer piacgazdaságának és tulajdontiszteletének alapja lesz az, hogy a tényleges teljesítményen alapul. Nem követhetjük el pár évtizeden belül még egyszer azt a hibát, hogy a tsz-melléküzemágakat hazalópó korai privatizátorok bűneinek álságos jogi legitimálásához hasonlatosan jogszerűen szerzett vagyonnak tekintjük a lopott földeket, trafikokat és mélyépítő vállalatokat.

Mivel a Fidesznek ma kisebbsége van a magyar társadalomban és ha egy-egy ellenzéki jelölt áll szemben a Fidesszel és a Jobbikkal szemben az egyéni választókerületekben, akkor le is válthatóak, így csak mindent ennek kell alárendelni, és gond nélkül megteremthető lesz egy új, liberális demokrata Magyarország. Az sajnálatos persze, hogy mindehhez vágyott fejlődési pályánk intézményi közösségének, az EU-nak a megismételt passzivitása szükségeltetik.

De ha így, akkor így. Olyan úgy sem lesz, hogy ők az illiberalizmust védjék jogpozitivista érvekkel a szabadsággal és a polgárosodással szemben. Illiberális elnyomást pedig nem liberális demokrata módszerekkel takarítunk el, éppen a szabadság rendjének legitimálása érdekében.

A szerző az Együtt választmányának elnöke