Újfent nekifut a kormány, hogy rendezze kapcsolatait Washingtonnal. Trump megválasztása óta nem először, talán nem is utoljára. Nyilván úgy érzi, csupán a véletlenen múlhatott, hogy Trump még nem ölelte Orbán Viktort a keblére.

Azt már tudjuk, hogy nem ölelte, de mielőtt ennek lehetséges okairól szólnánk, ne leplezzük vigyorunkat azon, hogy a magyar miniszterelnök, miközben úgy tesz, mint aki magasról tesz a nagyvilágra, mint aki élvezetét leli abban, hogy kis országoktól a nagyhatalmakig bárkivel ujjat húzzon, e közben szenved attól, hogy az Amerikai Egyesült Államokat, mint szövetségest, sőt mint barátot nem tudja mutatni.

Pedig milyen jól indult minden! Emlékezzünk csak vissza, talán Orbán Viktor volt az egyedüli európai vezető, aki nyíltan szurkolt Donald Trumpnak az elnökválasztáson, és ne fukarkodjunk a dicsérettel: a maga szempontjából ezt okosan tette. Orbán tudta, hogy ha Clinton nyer, semmi esélye nem lesz. Így semmit sem vesztett azon, hogy nyíltan kiállt Trump mellett. Ha Clinton nyer, ettől nem romlik a helyzete, de ha Trump nyer, akkor… akkor… nos, akkor az USA elnöke csak felfigyel arra, hogy egy bátor európai miniszterelnök egyes-egyedül rá tette a voksát! És ha felfigyel rá, egészen biztosan meg is hálálja, nem igaz?

Vajon miért nem sikerül a kormánynak a Trump-vezette Amerikát maga mellé állítani, miért nem sikerül Trumpot Budapestre hozni, vagy legalább egy Blair-house-os fehér házi látogatást kiharcolni? Hiszen Trump és Orbán vállvetve bevándorlásellenesek, kerítésépítők, a politikai korrektség megrögzött ellenségei, és lehetne sorolni a hasonlatosságokat. Trumpnak valóban kevés híve van Európában, illenék megbecsülnie ezt az egyet, vélhetnénk.

2017-ben még sokáig lehetett azt hinni (és mondani), hogy az adminisztráció, így a State Department is tele van Obama embereivel, akik viszik tovább a korábbi évek rutinját, de majd ha bejönnek az újak, Trump emberei, akkor lassan változni fog a széljárás Washingtonban is. Ez persze csacsiság volt, a State Departmentet a politikai kinevezettek már régen elhagyták, a korábbi elnökválasztások hagyományaitól eltérően rengeteg karrierdiplomata is vette kalapját, a State Department problémája így nem az volt, hogy Obama emberei irányítják, hanem az, hogy senki sem irányítja. Tillerson alatt hosszú hónapokig nem volt egyetlen assistant state secretary sem, így nem volt, aki az ügyeket politikailag előkészítse.

Ezzel együtt próbáljuk megérteni, hogy most, amikor a republikánus Wess Mitchell átvette a térségért felelős államtitkári posztot a Külügyminisztériumban, Budapesten úgy vélik, eljött az ideje annak, hogy ismét felhívjuk az amerikai adminisztráció figyelmét legfontosabb európai szövetségesére, Orbán Viktorra. Na már most, mivel el sem tudom képzelni, hogy nincs senki a Bem rakparton, aki értené, hogy ez a helyzetértékelés mekkora tévedésen alapul, azt kell feltételeznem, hogy a politikai döntéshozók nem kíváncsiak a szakma véleményére, vagy nincs már senki, aki meg merné mondani a döntéshozóknak, mi is a helyzet Washingtonban.

Több elemzésben lehetett olvasni azt a véleményt, hogy Orbán hiába udvarol Trumpnak, Trump és környezete észre sem veszi Orbánt, Magyarország annyira csekély erőt képvisel a nemzetközi porondon. Túl azon, hogy személyesen nem szeretném, ha a magyar külpolitika Orbán után visszaesne a „kicsikék vagyunk, jelentéktelenek vagyunk” önképbe, ez a magyarázat nem is igazolható. Hosszasan lehetne sorolni, hogy Trump Zeman cseh, Iohannis román, Niinistö finn elnök mellett még ki mindenkit fogadott, akik nem nagyobbak, nem súlyosabbak Magyarországnál. Orbán mégsem jutott el a Fehér Házba. Az okokat nem Magyarország méreteiben kell keresnünk, hanem a magyar kormány politikájában.

Kezdjük ott, hogy Orbán szerint a két vezető azonos politikát visz, amikor Trump azt mondja: „America first”, Orbán pedig azt, hogy „Magyarország az első”. Igaz ugyan, hogy mindketten ezt mondják, a valóság azonban az, hogy Trump azt is gondolja, hogy Amerika az első. Vele szemben Orbán azt mondja, hogy Magyarország az első, miközben azt gondolja, hogy „a Fidesz, illetve az oligarcháim az elsők”. Orbán feltehetőleg úgy vélte, ezzel Trump is éppen így van, az „Amerika első” csupán retorika számára, míg a valóságban ő is csak pártpolitikai szempontokra figyel.

Ezért gondolhatta Orbán Viktor, hogy ha nekimegy a CEU-nak, ezzel jó pontokat fog szerezni Trumpnál, aki szintén nem kedveli Soros Györgyöt. Orbán talán máig nem értette meg, hogy az „America first” valós tétel. Soros György egy amerikai üzletember, a CEU egy amerikai alapítású egyetem, így aki annak nekitámad, az Amerikának támad neki. És még ha okkal feltételezzük is, hogy Donald Trumpot személyesen nem érdekli a CEU, egy ilyen látogatás előkészítésében igen sokan működnek közre, akik egytől egyig Trump sikerét akarják előmozdítani, akik számára tehát az „America first” zsinórmérték, így miért is ártanának Trumpnak egy amerikai alapítású egyetem bezárásával fenyegető miniszterelnök fogadásával? A CEU elleni támadás Orbán Viktort az USA ellenségévé tette, és esély sincs a kétoldalú viszony helyreállítására, amíg a CEU helyzete nem stabilizálódik.

Az már a magyar kormány pechje, hogy a Freedom House éppen Szijjártó külügyminiszter látogatásának napján tette közzé éves jelentését, amely szerint Magyarország az EU legkevésbé demokratikus állama. Harsoghatja ezerrel az itthoni lakájmédia, hogy a Freedom House is Soros György ördögi tervének egyik végrehajtója, a valóság az, hogy a Freedom House költségvetésének a legnagyobb része éppen a State Departmenttől származik, így ha valakit, hát a State Department vezetőit a magyarországi retorika aligha hatja meg. Ha átvették a republikánusok a State Department vezetését, az annál nagyobb baj Orbánékra, a republikánusok, kivált a „héják” ugyanis hagyományosan érzékenyebbek a diktatórikus törekvésekre, mint a demokraták, így Amerika tökéletes nem értéséből fakad, ha a magyar kormány azt hiszi, a Freedom House értékelését lesöpörheti az asztalról.

Térjünk át Wess Mitchellre, a State Department Eurázsiáért felelős új államtitkárára, akinek a hivatalba lépésétől az Orbán-kormány azt várja, hogy a hivatalos Amerika végre megértő politikát fog irányába folytatni. Én pedig alig hiszem, hogy van bárki is Orbán körül vagy a Külügyminisztériumban, aki ezt komolyan el is hiszi.

Wess Mitchell, mielőtt a State Departmentbe ment volna, a CEPA (Center for European Policy Analyses) társalapítója és elnöke volt, és mint hagyományos republikánus, rendkívül kritikus a putyini vezetéssel szemben. Amikor európai vezetők és közéleti személyek – közöttük Magyarországról Gyarmati István mellett e sorok szerzője – nyílt levelet írt Donald Trump megválasztott elnöknek, a szerzők azzal érveltek, hogy az orosz elnök nem az USA nagyságában érdekelt, a Putyinnal való kiegyezés nem békét fog hozni, hanem tovább fogja táplálni Putyin expanziós törekvéseit. Nos, ennek a levélnek a születésénél a CEPA és személyesen Wess Mitchell bábáskodott. Elég rámenni a CEPA honlapjára, és azonnal meg lehet érteni, hogyan értékeli a CEPA Oroszország expanziós politikáját. Orbán Viktor tényleg azt hiszi, hogy Wess Mitchell a State Department vezetőjeként hirtelen szemet huny Putyin legjobb európai barátja és elvtelen kiszolgálója felett?

Vajon senki se vette észre Budapesten, hogy Washington DC-ben már hónapok óta a legingoványosabbak és legveszélyesebbek az orosz kapcsolatok? Nem vették észre, hogy Trump elnök legközelebbi bizalmasai vesztették el magas állásaikat az orosz kapcsolataik miatt? Hogy néhányukkal szemben nyomozás folyik súlyos bűncselekmények gyanúja miatt? Lehetséges, hogy Budapesten nem vették volna észre, hogy az USA kongresszusának Trump orosz kapcsolatairól szóló jelentése magyar szálat is felfedett? Tényleg nem tudnak Budapesten arról, hogy a Kongresszus külügyi bizottságának demokrata tagjai által jegyzett jelentés szerint az európai befolyását titkos eszközökkel növelő Putyin legnagyobb támogatója az EU-ban és a NATO-ban egy bizonyos Orbán Viktor?

Lehetséges lenne, hogy Magyarország urai azt gondolják, az USA vezetői csak és kizárólag ideológiákban és pártszimpátiákban gondolkodnak és e szerint hozzák meg döntéseiket? Azt hiszik, Wess Mitchell republikánussága csak annyit jelent, hogy minden jobboldalit a keblére ölel, és minden, amiben hitt, semmivé foszlik és jelentéktelenné válik?

Vajon nem árulkodó-e ez a hozzáállás, hogy amit naponta látunk és tapasztalunk, csak oly nehéz elhinnünk, nevezetesen, hogy Magyarország vezetői éppen így működnek? Első a párt, első az ideológia és a pártszimpátia és az ég egy világon semmi más nem számít? A fegyvertársamért bármit, az ellenkező oldalon állóért soha semmit? Bármit is képviseljen az egyik és bármit a másik? Nyilván úgy vélik, mindenki más is hasonlóan működik. Néhány napon belül kiderül, hogy tévednek: Amíg az Orbán-kormány nem változtat politikáján alapvetően, esélye sincs a magyar-amerikai kapcsolatokon érdemben változtatni. De ez a kisebbik baj.

A nagyobbik baj, ami igazán fájdalmas, ez a végtelen cinizmus és nihilizmus, ahol nem léteznek értékek, nincsenek gondolatok, nincs tisztesség. Amit a magyar kormány az amerikai adminisztrációnak tulajdonít, az valójában önmaga.