szerző:
Németh Róbert

Egyszerre zsidózunk-cigányozunk, és csinálunk világhírű holokausztfilmet.

A Nemzeti Együttműködés Rendszerének számos jellegzetessége akad, ezek közül az egyik az elmúlt években sokat emlegetett pávatánc, a folyamatos kettős beszéd – melybe a rendszer gyakran kavarodik, tekeredik bele, mint macska a házi cérnába –, és ezek legközelebbi lelki-ideológiai rokona, a kétlelkűség. A rendszer nagy garral hangoztatott bizonyos ideológiai alapvetései, az ezekből következő értékválasztások, valamint az azokból következő praktikus döntések minden egyes esetben – legyen szó külpolitikáról vagy könnyűkultúráról – mutatnak egy irányba, kijelölnek egyfajta értelmezési mezőt, és adott esetben ráirányítják a reflektort bizonyos fajta aktorokra, miközben – másfelől – a rendszer képes akár ugyanabban az időpillanatban ezeknek a teljes ellenkezőjét is mondani és cselekedni. Vagy legalábbis ezektől a maszlagoktól, ha úgy szolgálja gusztusa, eltekinteni.

Ez az igazi magyar skizó. Persze megvan ennek a gondolati, szellemi rokonsága, előképe a Kádár-kor tiltott, tűrt, támogatott kulturális mátrixában, kis kompromisszumaiban, kis játszmáiban – persze már mondom is, mielőtt emlékeztetnének: ez nem az a kor, amikor kísérleti színházakat adminisztratív eszközökkel oszlatnak fel, írókat külföldre kényszerítenek, vagy zenészeket gumibotoznak meg fellépés helyett. Más kor, más helyzet, más kontextus, egy sokkal kifinomultabb, egyben sokkal banálisabb szituáció ez.

Nos, tehát, így fordulhatik elő, hogy miközben a magyar kormány a megrendeléséből készített plakátokon egy zsidó származású üzletembert pakol ki nagy mennyiségben közterületre, azzal, hogy az illető a magyar haza vesztére tör, és ezzel – még ha tagadja is – megnyomja a megfelelő helyeken a megfelelő gombokat, és hogy miközben a rendszer ideológiai csahosai klasszul háttérhatalmazgathatnak, meg bankározgathatnak a gebinbe kiadott különféle médiafelületeken, tévén innen, hetedhét országon is túl, eközben a magyar kultúra két éve éppenséggel egy holokauszt témájú filmmel húzta be az ország elmúlt sok évének egyik legnagyobb sikerét, egyébként a kifejezetten hatékonyan működő Vajna-féle filmmenedzsment nagyobb dicsőségére.

És az is így történhet meg, hogy a rendszer egyik (bár valójában már semmilyen értelemben nem túl jelentős) alapembere a Facebookon rúgjon bele az elmúlt harminc év egyik legfontosabb, idén Oscar-jelölt magyar filmrendezőjébe, azzal, hogy az ne járassa a száját, örüljön, hogy dolgozhat a rendszer kegyelméből. (Az pedig már az alkotó nagyvonalúságát jelzi, hogy ő maga az Oscar-jelölésekor megköszönte a magyar filmmenedzsment támogatását, és azt, hogy hagyták békén dolgozni.)

De az is csak ebben a magyar skizóban történhet meg, hogy a magyar filmes szakma vértolulásos nagyembere az általa producerelt filmet, melyre százmilliókat szánt a közpénzből működő állami filmes irányítás, máig is tisztázatlan módon, miután azt gyaníthatóan már a bemutatás fázisában elvéreztették, csak úgy ukk-mukk-fukk visszatartja a magyar mozi éves ünnepéről. Majd megosztja a legnézettebb, ingyenes mozgókép-megosztó felületen. Majd hisztériázik és fenyegetőzik, miután mindebből ügy lesz.

Azon már meg sem lepődünk, hogy miközben a NER egyik kezével üveghangon tolja a popkulturális (na jó, ezt az előbbi szót itt most erős iróniával használom) giccset a levitézlett blues- és hard rockerek nemzeti rockjától a sírva vigadó népiesch mulatósig, miközben táncoltunk már körbe barackfát, és megtanulhattuk, hogy Magyarország halszagú (zárójel: azóta sem tudjuk mitől került annyiba az a szerencsétlen pop-rockhminusz), aközben viszonylag vállalhatóan működő állami zenei programok segítségével még az is megtörténhet, hogy normális fiatal zenekarok bújhatnak ki a földből, készíthetnek hangfelvételeket, majd képviselhetik a magyar kultúrát izgalmas külföldi felületeken.

No, és az tízes skálán mennyire mulatságos, hogy miközben lassan az EU és az ENSZ után a Tejútnak vagy a gravitációnak üzenünk hadat (hiszen, ugye, nem a gravitáció dönt, hanem Magyarország), éppen gőzerővel készül a magyar turisztika nagy reformja, melynek ideológiai tartópillére persze az volna, hogy „itt még megtalálható a klasszikus európai értékek tisztelete: a család, a biztonság és a hagyományok a fontosak”, s melynek egyik arca, a design terminálos Andy Vajná-s Rogán Tóni-s sürgölődésben, ki más, mint Orbán Viktor legidősebb lánya, Elios István felesége, a svájci luxusiskolában szakképzett Orbán Ráhel volna.

De hát egy turista mit tehet: örül neki, hogy itt lehet.

Érdekesnek találta cikkünket?
Legyen HVG pártoló tag!

A HVG Pártoló Tagság programja az első olyan kezdeményezés, aminek keretében az olvasóink közelebb kerülhetnek szerkesztőségünkhöz és támogatásukkal segíthetik, hogy újságírói munkánkat továbbra is az eddig megszokott magas színvonalon végezhessük. Tagjainknak heti exkluzív hírlevelet küldünk, rendezvényeket kínálunk, a könyveinkre és egyéb termékeinkre pedig komoly kedvezményt adunk. Támogatóként már heti egy kávé árával is hozzájárulhat a minőségi újságíráshoz! „Amikor annyira eluralkodik a mindennapi életünkön a virtualitás, üdítő igazi emberi kapcsolatokat építeni.”
K. Erna – Pártoló tag


„Régóta olvasom a HVG-t és cikkei között mindennap találok érdekfeszítőt!”
H. Szabolcs - Támogató
Csatlakozzon programunkhoz, támogassa munkánkat egyszeri hozzájárulással vagy fizessen elő a hetilapra!
A HVG Pártoló Tagság programja az első olyan kezdeményezés, aminek keretében az olvasóink közelebb kerülhetnek szerkesztőségünkhöz, és támogatásukkal segíthetik, hogy újságírói munkánkat továbbra is az eddig megszokott magas színvonalon végezhessük. Támogatóként már heti egy kávé árával is hozzájárulhat a minőségi újságíráshoz! Csatlakozzon programunkhoz, támogassa munkánkat egyszeri hozzájárulással vagy fizessen elő a hetilapra!