„Nagyon mulatságosnak tartottam, ha lehet ezt a szót használni, a sértődöttséget, amivel a kormányoldalon az erőszakra reagáltak. Egyáltalán nem helyeslem, hogy a Fidesz-székház ablakait beverték, de azért kíváncsi vagyok, hogy például Pesty László – aki készített egy filmet a 2006-os eseményekről, amely arról szólt, hogy a gyurcsányista rendőrség megtámadta a békés tüntetőket – most mit mondana. Úgy vélem, és a Helsinki Bizottság ebben az ügyben többször nyilatkozott, hogy 2006-ban a rendőrség minősíthetetlenül viselkedett. De hogy a tüntetések mindenhol békések voltak – aki járta az utcákat, vagy nézte a híradókat, az tudja –, arról szó sincs. Az más kérdés, hogy amikor őrizetbe vesznek egy tüntetőt, akkor nem kell összeverni a rendőrségen. De amnesztiát adni, sőt visszamenőleges hatállyal megsemmisíteni a bírósági ítéleteket, az abszurdum. Mintha a most őrizetbe vettekre egy év múlva azt mondanánk, hogy nemzeti hősök, mert beverték a Fidesz-székház ablakát.”

Ezt nyilatkozta Kőszeg Ferenc, a Magyar Helsinki Bizottság alapító elnöke a Népszavának 2014 őszén, utalván arra, hogy az internetadó elleni tömeges és sikeres fellépés kísérőjelenségeként némelyek törtek-zúztak a Lendvay utcában.

Abból az alkalomból kértek interjút a magyar jogállamiság élharcosától, hogy megkapta az „Értelem prizmáját”, a kasseli polgárok díját, a legrangosabb németországi civil díjat (Joachim Gauck, Pavel Kohout, Yehudi Menuhin, Ai Weiwei és más kiváló személyiségek után). A díjhoz gratulált és a díjazott további, hasonlóképp üdvös tevékenységéhez erőt és egészséget kívánt Orbán Viktor.

Sosem kedveltem azokat, akik napi célszerűség okán és szükség szerinti gyakorisággal újraírják saját élettörténetüket. Ez nemcsak hajlékony jellemre és rossz ízlésre vall, de személyiségzavarhoz is vezet.

Ezt írta levelében Soros György hálás ösztöndíjasa, a Soroshoz legközelebb álló párt első embere, a Liberális Internacionálé alelnöke, a gyors privatizáció és a szabad földpiac lelkes híve, az egyházak kárpótlásának ellenfele és a 2013-as migránsbarát kormányprogram gazdája. Kőszeg udvarias válaszlevelében tájékoztatta a kormányfőt arról, hogy „a díj nem csupán a józanság és a tolerancia értékeit ismerte el, de a civil kiállást is az emberi jogok, az alapvető szabadságjogok mellett. Azok mellett az értékek mellett, amelyeket a Magyar Helsinki Bizottság és a bizottság alapítójaként magam is a legfontosabbaknak tartunk, és amelyeket az ’illiberális’ politika ismét veszélyeztet”.

Ebben a 2014-es interjúban Kőszeg megerősítette, mennyire helyes volt, hogy az akkori kormánytábor (és a mai ellenzék) jelentős részének haragját magára vonva, a Helsinki Bizottság vállalta azoknak a sértetti képviseletét, akiket a rendőrségen bántalmaztak. Akkor, amikor már nem randalíroztak, viszont védtelenek voltak. A Helsinki Bizottság ezeket a pereket meg is nyerte. Részben azoknak nyerte meg, akik, mielőtt a rendőrség megakadályozta volna őket a további rendbontásban, törtek, zúztak, gyújtogattak. Azoknak nyerte meg, akiknek a hálás Fidesz utóbb büntetlenséget biztosított.

Minden tüntetés, melyhez garázdák kapcsolódnak, vizsga. Ha mindenki bukik, akkor a gyülekezési jog bukik el.

A tüntetés, a tiltakozás veszti el erejét és hitelét mint politikai eszköz. Ez a hitel, ez az ez erő azáltal vész el, hogy a tüntető erők módot adnak rá, hogy a garázdákkal azonosítsák őket.

A fizikai és verbális garázdaság minősítése különböző. A egyik büntetendő, a másik (amennyiben nem uszít közvetlenül tettlegességre) nem büntetendő. De amit írtunk, mindkettőre igaz.

A fent idézett interjú szerzője, Simon Zoltán megállapította, „hogy a Helsinki Bizottság nem mérlegelt pártpolitikai szempontokat”. „Ez természetes”, reagált Kőszeg, „az a civil szervezet lényege, hogy a pártpolitika nem befolyásolja”. Én pedig azt állítom, hogy még „a pártpolitikai szempontok” is azt diktálják, hogy a garázdák és a rendőrök tevékenységét is szigorúan attól függetlenül ítéljék meg, hogy mellettük vagy ellenük rombolnak-e, püfölnek-e. A védés és támadás váltakozó szerepjátékában előbb-utóbb mindenki elveszti hitelét a keményen elkötelezettek körén kívül, és ezt a hitelt az tarthatja meg vagy nyerheti vissza, aki ebből a játékból kilép.

A kilépésnek pedig az a feltétele, hogy a garázdaság elítélésében és az ellene való fellépésben ne legyen érzékelhető különbség aszerint, hogy mellettünk vagy ellenünk garázdálkodnak-e. Ez a különbség azonban nem tűnhet el, ha a garázdaságot azzal ítéljük el, hogy a sajnálatos dühkitöréshez a dühöt ellenfeleink gerjesztették. Emlékszünk még, amikor 2006-ban Sólyom László államfő nem igazán hangsúlyosan ítélte el a rendbontást, de rendkívül hangsúlyosan ismételgette, hogy a kormányfő nevezetes őszödi hazugsága táplálta azt az erkölcsi felháborodást, amely az utcára kergette a jónépet. Most meg azt hallom, hogy „beérett a gyűlölet vetése”.

Ezek hamis magyarázatok. Akik 2006 őszén az utcán fejezték ki mérhetetlen gyűlöletüket az akkor még demokratikus rendszer iránt, az ellentábor legradikálisabb részéhez tartoztak, nem az őszödi beszéd miatt ábrándultak ki Gyurcsányból, hanem eleve gyűlölték őt, nem az őszödi beszéd, hanem a választási vereség miatt voltak dühösek. Most sem azok garázdálkodnak (persze sokkal kisebb számban és mértékben, de ez tárgyunk szempontjából lényegtelen), akik a kormány gyűlöletkampányától kaptak kedvet a randalírozáshoz.

Sok mindent lehet és kell mondani arról, hogy egy társadalomban miként alakul az utcai erőszakra való hajlam mértéke, kiket fog át és miért, de az igazság az, hogy annyi garázda, amennyi ezekhez a tüntetésekhez kapcsolódó rendbontásokhoz kell, annyi indulat, amennyi a nemtelen szövegek ordibálásához kell, mindig és mindenhol, mindenki ellen és mindenki mellett akad. A legjobb helyeken (országokban) is. Arra ne számítson senki, hogy ha nem provokál, nem bátorít, akkor megússza. Nem ússza meg. Sem a tüntetések gazdájaként, sem a célpontjaként.