Péter kamaszkora óta 10-14 éves lányokhoz vonzódik. Egyik öngyilkossági kísérlete után egy orvosnak elmondta a problémáját, aki aztán az engedélye nélkül belemászott a számítógépébe, és kihívta a rendőröket. Péter számítógépén voltak pornográf felvételek kiskorúakról. Ezek birtoklásáért felfüggesztett börtönbüntetésre ítélték a második eset után. A körzeti pszichológushoz is segítségért fordult. Ő undorodva elzavarta azzal, hogy neki ehhez nincs gyomra. Az erre specializálódott magánterapeuta óránként húszezer  forintot kér. Péternek erre nincs pénze. Péter soha gyerekhez nem ért. Reméljük, nem is fog. De ebben senki segítségére nem számíthat. Nem ártatlan, mert gyerekek pornográf megörökítését fogyasztóként támogatni is bűn, nem is bocsánatos bűn, de mégsem akkora, mint a gyerekekkel szemben elkövetett közvetlen szexuális erőszak.

A Magyar Narancsban, Pálos Máté rendkívül alapos cikkében olvashatjuk Péter történetét.

És ezt is: „számos pszichiáter, kriminológus, szociológus és agykutató szerint érdemes lenne a társadalomnak, a közvéleménynek, nekünk is egy kísérletet tenni arra, hogy túllépjünk a megbélyegző szörnyülködésen, és odafigyeljünk arra, amit a Péterhez hasonló emberek mondanak, hiszen közös érdekünk, hogy a lehető legkevesebb gyerek legyen szexuális visszaélés áldozata.”

Nos, ez a „számos” szakember a magyarországi nyilvánosságban nem látható, nem hallható, pedig az lenne, ha nálunk valóban a gyerek lenne az első.

A cikk szerzője összesen két csoportot talált az országban, amely ilyesmivel foglalkozik. Az egyik a büntetésvégrehajtás keretében működik azok számára, akiket már elítéltek gyerekek elleni szexuális erőszak miatt. Akik nincsenek börtönben, azok csak egy intézményi háttér nélküli, senki által nem támogatott csoportba járhatnak, ameddig még járhatnak.

Az egyetlen börtönterápiás csoport, mely öt éve működik, a kiskorúak elleni szexuális bántalmazásért elítélt rabok elenyésző töredékét éri el, eddig összesen hetven főt. Ezzel a 60-80%-os visszaesési arányt aligha lehet leszorítani.

A másik terápiás csoport 2009-ben alakult. Eredetileg börtönből szabadult elkövetőkkel. 2010-ig kaptak állami támogatást, azóta semmit. Havonta egyszer jönnek össze pár órára, öt-hat állandó résztvevővel. A csoportot felerészben olyanok alkotják, akiknek még semmilyen gyermekbántalmazáshoz nem volt közük.

Röviden: a saját vágyaival küszködő nem kevés embertársunk közül szinte senki, csupán néhány fő kap valamilyen segítséget egy folyamatosan a megszűnés határán billegő csoportban, mely az összejöveteleihez helyszínt is alig talál, mert sehol sem fogadják őket szívesen.

A pedofilia nem büntetendő cselekmény! Nem is szabad annak lennie! Sehol sem büntetik, mert nem is lehet. Mivel nem cselekmény. Hanem vágy. Gyerekekre irányuló szexuális vágy. Akarattól függetlenül kialakul és meg nem változtatható szexuális beállítottság. El tudja képzelni a heteroszexuális olvasó, hogyan az ő szexuális irányultságát valamilyen terápiával a saját nemére, avagy gyerekekre lehetne  irányítani? Ne gondolja, hogy ez fordított irányban inkább lehetséges.

Nyilván nem lehet büntetni a pedofilt, aki a vágyait leküzdve soha gyerekhez nem nyúlt, nem mutogatta senkinek semmijét, nem készített, terjesztett, birtokolt, vásárolt eleven gyerekkel készített pornográf anyagokat. Nyilván büntetni kell a gyerekek ellen irányuló szexuális abúzust akkor is, ha – miként az esetek többségében! - nem pedofil irányultságú ember követte el.

Ha büntetnék valamennyi szexuális irányultságot, amelytől hajtva bűncselekményeket lehet elkövetni, akkor a társadalom túlnyomó részének börtönben lenne a helye, hiszen a leghétköznapibb szexuális bűncselekmény mégiscsak az ellenkező nemű, a beleegyezési korhatárt elért emberre irányuló erőszak, amelyre a heteroszexuális késztetés hajtja az elkövetőt.

Öt évvel ezelőtt vihart arattam a megboldogult Népszabadságban megjelent A pedofil is ember című cikkemmel.

Ez arról szólt, mennyire helyesen döntött hozott a japán törvényhozás, nemcsak azzal, hogy a fejlett világban utolsóként végre ott is betiltották a gyermekpornográfiát, de azzal is, hogy ezt a tiltást az eredeti törvényjavaslattal ellentétben nem terjesztették ki a gyermekpornográfiát tartalmazó japán képregényekre és rajzfilmekere, mangákra és animékra. Ha ugyanis az állam szigorú büntetés terhe mellett megköveteli pedofil polgáraitól, hogy a vágyaikat semmilyen formában ne éljék ki valóságos gyerekeken, akkor mindent meg is kell tennie azért, hogy ezt a pedofilek számára megkönnyítse. Legalább attól a kiélési lehetőségtől ne fosszák meg őket, amely valóságos gyermekeket semmilyen formában nem érint. „A gyerek nincs abban a fizikai és szellemi állapotban, hogy szexuális akciókról, kapcsolatokról döntsön. Azért gyerek. A legelemibb kötelességünk megvédeni őket.” Ezt írtam én. „A Népszabadság megadta az alaphangot ahhoz, hogy a pedofil is ember és a pedofilok cselekedeteit ne tartsuk bűnnek. /.../ Hajrá, pedofil bácsikák! Aztán mi követezik? A nekrofflia vagy a szodómia? Jelentkező azokra is lesz bőven.” Így értelmezte ezt a cikket a Magyar Nemzet publicistája, aztán hasonlóképp a társai...

Ahol a hajlam egyenlő a tettel, a hajlamos a bűnössel, ott a hajlamosok semmilyen segítségre nem számíhatnak ahhoz, hogy ne váljanak bűnössé. Ott tehát több lesz a tett. Több a gyermek áldozat. Ezt nem nehéz megjósolni, és nem nehéz igazolni sem.

Ahol a pedofil ab ovo megbélyegzett bűnös és ellenség, ott semmit nem tesznek azért, hogy ne legyen az. Nem adnak pénzt, lehetőséget és főként bátorítást arra, hogy a vágyaitól szenvedő ember segítségért jelentkezzen annak érdekében, hogy ne váljon ténylegesen bűnössé és büntetetté.

A gyerekek sérelmére elkövetett szexuális visszaélések gyakorisága Magyarországon drámai, de nem drámaibb az európai átlagnál. De hamarosan az lehet. Mert egyre több európai országban vannak már százakat, ezreket elérő programok. Melyek támogatást adnak a pedofil hajlammal való bűnmentes együttéléshez. Van EU-s irányelv is, amely az ilyesfajta terápiát szorgalmazza, de erről nálunk senki nem vesz tudomást. Az ellenzékben sem.

A drámai statisztika amúgy nem mond sokat a drámai helyzetről, mert ezeknek a bűncselekményeknek nagyon kicsi része válik ismertté. Az egyik nemzetközi kutatás szerint minden ötödik gyereket, a másik szerint minden hatodik lányt és tizedik fiút bántalmaznak szexuálisan mire felnőnek.

A pedofil vágyak nem kapcsolódnak össze „genetikusan” rossz erkölcsökkel, mert az erkölcsi normáinkat nem a génállományunk, hanem a szocializációnk határozza meg. A szocializáció során a többiekéhez hasonló valószínűséggel épül be azok normáiba is a gyerekek szexuális bántalmazásának kiemelkedően súlyos tilalma, akiket kamaszkoruktól elurall és aztán soha el nem hagy a gyerekekre irányuló vágy. A szexuális vágy erejét túlnyomó többségünk megtapasztalta élete során. Ez bizonyára a pedofilekben sem gyengébb. Nekik azzal a reménytelenséggel kell élniük, hogy soha nem élhetik ki bűncselekmény elkövetése nélkül a vágyaikat. Soha nem élhetik azt ki anélkül, hogy valami nagyon rosszat tennének éppen vágyuk tárgyával, akibe szerelmesnek érzik magukat.

Gondoljunk bele: milyen élethelyzet ez? Úgy nem gondolhatunk bele, hogy enyhítő körülménynek vegyük esetleges bűncselekmények esetén, mert természetesen az áldozat szempontja az első. De azért mégis: gondoljunk bele! Ennél jobb, ennél nehezebb empátia-próbát nem tudok elképzelni.