„Ja, és kellene a jövő hétre egy reklámterv is a lap indulásához és első néhány hónapjához. Neked ez most könnyen mehet”
– zárta a telefonbeszélgetésünket Vince Mátyás akkor még csak reménybeli főszerkesztő jó negyven évvel ezelőtt, a terveink szerint hamarosan induló hetilappal kapcsolatos eszmecseréink egyikén. Amivel egyszerre utalt akkori egzisztenciális státusom valamennyi elemére: kitaszított sajtómunkásként évekig csiszolódhattam a hazai reklámiparban, és akkor momentán állás és feladat nélkül is voltam.
Arra a még javában létező szocializmusban is racionálisnak tetsző kérdésre, miszerint „Mégis, mennyi pénz volna a lap bevezetésére?”, csak azt faék egyszerűségű választ adhatta: lényegében semennyi. Így vigaszul legfeljebb a szakma keserű és különösen manapság sokszorosan is beigazolódott bonmot-ja maradt számomra: pénzzel a hülyék, sok pénzzel a nagyon hülyék is tudnak reklámot csinálni.
A kihívás és a titkolt remény, amelynek alapján esetleg a lap leendő munkatársának tudhattam majd magam, számtalan pénzen kívüli megoldásra sarkallt. Ezek egyik eleme a majdani címlapokra vonatkozott. Mi lenne – fantáziáltam –, ha az addig uralkodó, semmi lényegeset nem üzenő újságcímlapoktól eltérően ez a kiadvány mindjárt a borítón hirdetné a legfontosabb tartalmakat, amit azonnal észrevehetően, provokálóan, plakátszerűen tenne.
„Legyen a címlap plakát”
– adtam mindjárt szlogent is a kampánynak, és mivel a terv ingyen készült, ezenkívül az ötletei, megoldásai a legkomolyabban vették a pénztelenség parancsolatát, ráadásul más nem akadt, aki grátisz hasonlóval állt volna elő, ez nyert.
Valahogyan így indult az én életemben harminc évet jelentő, és az utódoknak köszönhetően máig tartó korszak, amely a legeslegújabb kori magyar valóság egyik jellegzetes jogsértése nyomán nem mindennapi balesetet szenvedett. A HVG címlapplakátjai ugyanis, amelyek utóbb szerte az országban, felnagyítva, valóban felkerültek a hirdetőoszlopokra, a múlt héttől leparancsoltattak onnan. Az ügy jogi, gazdasági, politikai vonatkozásairól már sokan szóltak, és sokáig szolgálnak még hivatkozási alapként, nekem – mint a műfaj egyik megálmodójának – engedtessék meg néhány mindezeken túli, személyes észrevétel.
Legelsősorban az, hogy milyen különös tudatállapotot eredményez a hatalom gyakorlóinál, amidőn saját cselekedeteik valóságos hatókörét kell megítélniük. Úgy tetszik, ez rendszerfüggetlen lehet, mert annak idején, a késő kádári rezsimben a HVG-vel kapcsolatos lappolitika „fővonala” az volt: létezzen, mert ez javítja a rezsim imázsát, de a hatását minimálisra korlátozzuk. Az eredmény ma már sajtó-, sőt politikatörténet. Ám úgy látszik, még nem tanulság. A ma hatalmon lévők sem a maguk gyakorlatát igyekeznek korlátozni, kontroll alá engedni, hanem azokat próbálják megfékezni, akik ezt tényszerűen nyomon követik és számonkérik.
A megjelenésének negyvenedik évfordulója előtt álló HVG ezúttal közterületi szilenciumot kapott ajándékul a fennálló hatalomtól. Azóta sokan kérdik, „hogyan éltem meg” az akár szellemi édesgyermekemnek is mondható megnyilvánulási formára mért penitenciát.
Talán különös, de az első gondolatom korántsem a harag vagy az elkeseredés, még kevésbé a sértettség volt. Egy pillanatig még lelkifurdalásom is támadt: lám, mégoly sportszerűtlen orrba verésnek kellett érkeznie ahhoz, hogy eszembe jusson, akár hálát is érezhetnék a politika mindenkori formálói iránt azért a sok nyersanyagért, amivel hozzájárultak egy műfaj sikeréhez. Mert
ha egyszer veszi valaki magának a fáradságot, hogy évfolyamról évfolyamra végigböngészi a HVG borítóit, nem mindennapi történelmi képeskönyvből informálódhat
az önmagát mindig lelkesen kereső, de többnyire nem találó, és minden valószínűség szerint sokkal jobb sorsra (és sorsformálókra) érdemes ország erőltetett történelmi menetének nem tanulság nélküli vargabetűiről.
A mostani döntés kiagyalói és időzítői nyilván nem kívántak ilyen széles távlatokban szemlélődni. Ők – feltehetően figyelmeztető jelleggel – csak büntetni kívánták a nekik nem tetsző hagyományokat őrző címlapokat. Az akcióra parancsot kiadó és a végrehajtó is nyilván elégedett: teljesült az óhaj, kipipálható a napi feladat. A jól végzett munka tudatában még némi sekélyes kis kéjt is érezhetnek.
Talán nem tudják, hogy ezek a mindenkori hatalom utálta, léhán ironizáló első oldalak mindig is legfeljebb a gálya orrdíszei lehettek? Hogy a lényeg mindig is a tartalom, a rakomány volt. Hogy az járult hozzá a maga szerény módján a korábbi változásokhoz. És persze az segíti majd a jövőbelieket is.
HORVÁTH ZOLTÁN
a HVG volt főszerkesztőhelyettese
