„Forró tavaszunk lesz, Koszovó a szociális robbanás határára jutott” – ezzel az ünnepinek nem nevezhető nyilatkozattal köszöntötte hazája függetlenné válásának második évfordulóját Bardh Hamzaj koszovói politológus. A Gazeta Express című pristinai napilapban megjelent cikkében azzal magyarázta a válságot, hogy a Szerbiától való elszakadás előtt a helyi albán vezetők is erősítették azokat az irreális várakozásokat, melyek szerint az önállóság megszerzése után azonnal jobbra fordul a mintegy kétmillió polgár élete.
Az elégedetlenség jelei máris mutatkoznak. Januárban a százszázalékos béremelést követelő egészségügyi alkalmazottak és a rendőrök kezdtek sztrájkot, s miután kéréseiket részben teljesítette a kormány, most az igazságügyben dolgozók fenyegetőznek munkabeszüntetéssel. Pénz viszont nincs a fizetésemelésre. A hazai össztermék (GDP) 15 százaléka származik a külföldi segélyekből, a munkanélküliség meghaladja a negyven százalékot, a lakosság közel fele súlyos anyagi gondokkal küszködik, közülük 300 ezer ember mélyszegénységben tengődik. Az export csak az import 15 százalékát fedezi, így fokozatosan nő a cégek és az ország eladósodottsága is. Közben ahogy mérséklődik a nemzetközi szervezetek képviselőinek a száma – a kezdetben 65 ezres NATO-békeerő például 10 ezresre fogyott –, úgy zuhan a pénzes külföldiek és odalátogató rokonaik kiszolgálásából származó bevétel.
Koszovó az utóbbi tíz évben négymilliárd eurónyi külföldi segélyt kapott, ám egyre több jel utal arra, hogy a kilencven százalékban albánok lakta ország Bosznia sorsára jut. Boszniába a polgárháború 1995-ös lezárását követő években kilencmilliárd dollárnyi segély érkezett, ám amikor az adományozó országok látták, hogy alig javul a helyzet a volt jugoszláv tagköztársaságban, a pénzek jó része pedig a korrupt politikusok zsebébe vándorol, jelentősen visszafogták erőfeszítéseiket. Koszovó esetében is egyre több a figyelmeztetés, legutóbb az egyik fő támogató, Olaszország pristinai nagykövete közölte, a világ nem hagyja ugyan magára Koszovót, ám véget kell vetni a túlzott függésnek a külső pénzektől.
A kilábalást nehezíti, hogy miközben változatlanul nem működnek a nagyobb üzemek, évente 30 ezer fiatal lép be a munkaerőpiacra. Az új, javarészt képzetlen álláskeresőket korábban részben befogadta Nyugat-Európa és az USA, ám a gazdasági válság miatt már nincs szükség újabb vendégmunkásokra. A helyzetet nehezíti, hogy Koszovót a vártnál jóval kevesebb állam – a 192 ENSZ-tag közül 65, köztük Magyarország – ismerte el, s mivel öt EU-tag, Spanyolország, Ciprus, Szlovákia, Görögország és Románia is az elutasítók között van, nincs egységes brüsszeli Koszovó-politika sem.
Belgrád változatlanul nem hajlandó elismerni a szerb kultúra és egyház bölcsőjének tekintett egykori tartomány önállóságát, és eredményesen akadályozza Koszovó nemzetközi integrációját. Szerbia küldöttei például valamennyi nemzetközi fórumon Koszovó függetlensége ellen kampányolnak – legutóbb az Afrikai Egységszervezet január végi addisz-abebai csúcstalálkozóján. „Képzeljék el, hány államot érintene a földrészen, ha valamennyi felkelőcsoportot törvényes erővé nyilvánítanák. A többnemzetiségű országok végveszélybe kerülnének” – érvelt Vuk Jeremics szerb külügyminiszter. Szerbia álláspontját sokan osztják, részben ennek tulajdonítható, hogy míg 2008-ban 54 ország ismerte el Koszovót, tavaly csupán 11-gyel nőtt a számuk. Az is hozzájárul az elismerési stophoz, hogy a hágai Nemzetközi Bíróság várhatóan csak májusban dönt a beadványról, amelyben Belgrád úgy érvel, Koszovó egyoldalú függetlenségi nyilatkozata nincs összhangban a nemzetközi joggal. Számos ország az elismerés kérdésének eldöntésével kivár a határozatig, ami egyes vélemények szerint nem biztos, hogy egyértelmű lesz.
Belgrád közvetlenül is cselekszik. Továbbra is évente több száz millió euróval támogatja az inkább Szerbiához, mint Koszovóhoz tartozó észak-koszovói Mitrovica központú körzetet. Az ottani közhivatalnokok, egészségügyi dolgozók, tanárok mind Belgrádból kapnak fizetést, s néhány hónapja szerbiai szolgáltatók látják el árammal a többségében szerbek lakta, hivatalosan Koszovóhoz tartozó részeket. Szerbia a Közép-európai Szabadkereskedelmi Egyezmény (CEFTA) működését is akadályozza, hogy nehezítse Koszovó helyzetét. Nem engedi be az ország területére a Koszovóban gyártott termékeket, s még a külföldi légitársaságok Pristinába tartó utasszállító gépeit is a szerb légtér kikerülésére kényszeríti. Részben az is az elszigetelési törekvések következménye, hogy Koszovóban alig működik a vasút: koszovói mozdony és szerelvény semmilyen irányban nem hagyhatja el az országot. Így ha valaki Belgrádból Pristinába vagy Pristinából Szkopjéba, Macedónia fővárosába akar vonatozni, át kell szállnia a határon, és utanként két jegyet kell váltania.
E politikának már-már önpusztító hatása is van. Belgrád például akkor is saját hivatalos politikai érdekei ellen cselekedett, amikor egyetlen képviselője sem jelent meg az új horvát államfő, Ivo Josipovic február 18-ai zágrábi beiktatásán, mert a szervezők Fatmir Sejdiu koszovói elnököt is meghívták. A március végére Szlovénia fővárosába, Ljubljanába tervezett, 18 év után első teljes nyugat-balkáni csúcs is komoly dilemma elé állítja Szerbiát. Ha a koszovóiak jelenléte miatt vezetői nem mennek el a találkozóra, mesterségesen elszigetelik magukat. A dacpolitika az EU-integrációt is fékezi, mert bár Brüsszel nem várja el az integrációs szervezetbe törekvő Belgrádtól Koszovó elismerését, többször is követelte a Szerbia és Koszovó közti gyakorlati együttműködés elmélyítését.
NÉMETH ANDRÁS
