Intézmények és kompromisszumok – e két fogalomra épül az Európai Unió politikai kultúrája, és ezek azok, amelyektől Orbán Viktor kormányfő a leginkább viszolyog. Jean Monnet, az európai integráció egyik atyja az intézményeket a stabilitás alapjainak tekintette: kormányok jönnek és mennek, ám a közösségi intézmények – a kölcsönös engedményeken alapuló kollektív cselekvés műhelyei és a politikai emlékezet letéteményesei – maradnak.

Az uniónak ez a viszonylagos személytelensége számos hiú, erős küldetéstudatú politikus alkatával került már összeütközésbe, jellemző példa erre Tony Blair brit exkormányfő vagy Nicolas Sarkozy francia elnök. Alapvetően az ő nyomásukra épült be az EU tavaly decembertől hatályos lisszaboni szerződésébe az újítás, hogy az unió „első embere” immár nem a hathavonta rotáló elnökséget adó tagország miniszterelnöke, hanem a kormányfői testület által két és fél évre megválasztott (egyszer újraválasztható) állandó elnök. A kisebb tagállamok – köztük az akkori magyar kormány – lobbizása és a nagyok közti féltékenykedések eredőjeként elsőként idén januárban, a nemzetközileg szinte ismeretlen, de hazájában az intézmények és a kompromisszumok tiszteletéért respektált belga miniszterelnök, Herman Van Rompuy kapta a megbízatást.

A 2011 első félévi magyar elnökség egyik legnagyobb kérdőjele, hogy vajon képes lesz-e a halk szavú haikuköltő belga és a harcias focicsatár magyar politikus a súrlódásmentes kooperáció jegyében intézni az EU ügyeit, vagy kapcsolatuk konfliktusokba, kommunikációs háborúba torkollik. A hazai előjelek kissé baljósak. Legalábbis erre utal, hogy Martonyi János külügyminiszter a múlt héten figyelmeztette a magyar nagyköveteket: tevékenységüknek az lesz a mércéje, mennyire tudják majd megvédeni a kormányt a külföldi sajtó bírálataitól.

A teljes cikk a HVG Fókusz rovatában olvasható.