„A szüleim és a bátyáim folyamatosan erőszakoskodtak velem, nyolcéves voltam, amikor először akartam öngyilkos lenni, ám elszakadt a villanyzsinór, és életben maradtam. Tudtam, ha otthon maradok, megölöm az anyámat. Szerettem, ezért elszöktem” – vallott gyermekkoráról a mexikói származású Sammy Rangel, aki 11 és 30 éves kora között aktív tagja volt a Chicago egyik negyedében a fehéreket terrorizáló Maniac Latin Disciples bandának. „A fehérek számomra a rendőrök és a bírók voltak, utáltam mindegyiket” – magyarázta Rangel, akit az egyik börtönbüntetése utáni kábítószer-elvonókúra, valamint egy jótékonysági szervezet segítsége döbbentett rá, hogy akadnak, akik törődnek másokkal. A kijózanodáshoz az is hozzájárult, hogy megértette: társai nem a fehérek elleni „szabadságharcban”, hanem a rivális bandákkal vívott utcai háborúban halnak meg.
A ma már szociális munkásként dolgozó, egyetemet végzett Rangel azon fáradozik, hogy kimentse a pokolból a tizenéves gyerekeket. A minap erről előadást is tartott egy dublini konferencián, ahová az egy évvel ezelőtt létrehozott Google Ideas nevű szervezet gyűjtötte egybe a múltjával leszámolt arab, illetve északír terroristákat, az egykor a fehér felsőbbrendűséget hirdető volt szélsőségeseket, valamint a terrorakciók áldozatait. „A cél, hogy általános problémaként kezeljük a szélsőségességet. Ha sikerül, akkor közelebb juthatunk a kiugrást elősegítő általános módszerekhez is” – magyarázta Jared Cohen, a Google Ideas vezetője.
A pszichológusok és szociológusok részvételével tartott konferencián nem találtak megoldást a szélsőségek visszaszorítására, de egyértelművé vált, hogy a magukra hagyott gyerekekre leselkedik a legnagyobb veszély. Rendezettnek tűnő családokban is ezrével élnek magukra hagyott gyerekek. Az egyik volt szélsőséges ír katolikus például azt mesélte, hogy szülei hideg közömbösségben éltek egymás mellett, és fel sem tűnt nekik, hogy törődésre vágyó fiuk egyre vadabb társaságba keveredik. „Ha egyedül vagy, gyengének érzed magad” – magyarázta a Salvadorból gyerekként az USA-ba került Suzan Cruz is, aki több mint tíz éven át volt tagja egy agresszív utcai bandának.
Az elszakadás nem megy varázsütésre, általában évek telnek el, amíg egy hitében megrendült terrorista szakít a környezetével – hangzott el Dublinban. A fő ok a rettegés a társaktól. E csoportokat a szélsőséges mozgalmak volt tagjai szerint a kölcsönös félelem érzése hatja át, ezért is gyakoriak a mozgalmakon belüli szakadások. Ha a kormányok bőkezűbben támogatnák a kisiklott életpályájú emberek visszatérését a társadalomba, a későbbiekben kevesebbet kellene fordítani a terrorcselekmények következményeinek felszámolására – ez volt az általános vélemény a konferencián.
„Nagyon gyorsan felfogtam, milyen kevésen múlt, hogy nem haltam meg, és megértettem, hogy maradandó sérüléseimmel csak akkor élhetek tovább, ha megtalálom a létezésem új értelmét” – mondta a HVG-nek Gill Hicks, akit az utolsó életben maradt áldozatként mentettek ki a 2005-ös londoni metrórobbantás helyszínéről. „Ha azt kérdezi, hogy megbocsátottam-e – tette hozzá Hicks, aki a merényletben elvesztette az egyik lábát, és a hallása is károsodott –, a válaszom nem, de ezt könnyű mondanom, hiszen aki a merényletet elkövette, maga sem él. Dühös vagyok, és ezt az érzést próbálom arra használni, hogy segítsem azokat, akik meg akarják akadályozni hasonló dolgok bekövetkezését.” Hicks sorra látogatja az iskolákat, hogy megbékélésre biztassa a fiatalokat, és szervezetet hozott létre a Nagy-Britanniában élő közösségek közti bizalom megteremtéséért. Erre a nemrég lezajlott, három évtizede példátlan méretű zavargások tükrében égető szükség van. „Nem kell mindenkinek ugyanazt gondolnia, és szeretném elérni, hogy az eltérő véleményen lévők ne akarják megölni egymást. Meg kell találnunk azokat a bátor embereket – vallja Hicks –, akiknek az őket ért atrocitások után van erejük azt mondani, hogy nálam vége az erőszaknak, én nem fogok visszavágni.”
NÉMETH ANDRÁS / DUBLIN
