Pólója egyik felén a brit, a másikon az argentin zászló képével futotta le Mario Puente a minap a Falkland-szigeteki maratont. A béke küldötteként tért vissza a hazájától mindössze 460 kilométerre lévő brit tengerentúli területre, először azóta, hogy 1982-ben, 18 évesen az akkori junta katonájaként részt vett a csupán 12 ezer négyzetkilométernyi szigetcsoport lerohanásában.
A béke üzenete időszerű. Az alig 74 napig tartó háború harmincadik évfordulója közeledtével ismét kiéleződött a feszültség a 13 ezer kilométerre lévő anyaország, Nagy-Britannia és a Falkland-szigeteket két évszázada magának követelő Argentína között. Cristina Fernández de Kirchner argentin államfő gazdasági intézkedésekkel próbálja kikényszeríteni a londoni kormánytól, hogy tárgyaljon a Malvin-szigeteknek (spanyolul Las Malvinas) nevezett terület hovatartozásáról. David Cameron brit konzervatív kormányfő viszont a korábbi londoni álláspontot képviselve azt mondja, erről csak akkor lehet szó, ha maguk a szigetlakók döntenek úgy, hogy Argentínához szeretnének csatlakozni.
Argentína igyekszik szorítani a prést, ahogy közeledik a háború kitörésének április 2-ai évfordulója (erről lásd Érzelmektől fűtve című írásunkat). A számukra megalázó konfliktusra emlékezteti őket – a szimbólumokat láthatóan szintén kedvelő – London azzal, hogy legújabb és legmodernebb hadihajóját, a Rettenthetetlent éppen a térségbe vezényelte első útjára. A Margaret Thatcherről készült Vaslady című film is foglalkozik a háborúval, benne azzal is, amikor a brit miniszterelnök kiadja a parancsot a Conqueror atommeghajtású tengeralattjárónak az argentin Belgrano hadihajó elsüllyesztésére, ami 323 halálos áldozattal, az argentinok által elszenvedett teljes emberveszteség felével járt. A konfliktusból az odahaza a szakszervezetekkel csatázó, a gazdaság mélyrepülése miatt népszerűtlen Thatcher nemcsak katonai, hanem politikai győzelmet is kovácsolt, egy évvel később újraválasztották. A kalandor vállalkozást elindító Leopoldo Galtieri argentin tábornok-államfőt viszont napokkal a vereség után elmozdították, és a háborús kudarc felgyorsította a katonai junta bukását is.
A három évtizeddel ezelőtti konfliktus hirtelen fontossá tette a birodalma egyik utolsó morzsáját vehemensen védő London számára a két nagyobb, Nyugat- és Kelet-Falklandon kívül 740 kisebb szigetből álló területet, ahol alig háromezren laknak. A kietlen szigetcsoportnak nincs stratégiai fontossága, és a hatvanas évek brit kormányai tisztában voltak azzal, hogy az Argentínához közeli terület inkább csak nyűg. Alig egy évvel Thatcher 1979-es hatalomra jutását követően – a falklandiak határozott ellenkezése dacára – a britek tárgyalásokat folytattak Buenos Airesszel a szuverenitásról. London azzal a javaslattal állt elő, hogy a szigetek kerüljenek argentin fennhatóság alá, Nagy-Britannia pedig az akkor még koronagyarmati státusban lévő Hongkong mintájára 99 évre visszabérli azokat, hogy garantálja az ott élők jogait. A hét-nyolc generációval korábban érkezett brit bevándorlók ellenállását megpuhítva javultak a gazdasági és közeledési kapcsolatok is Argentína és a szigetek között – ezt a közeledési folyamatot zúzta szét a Galtieri által elrendelt invázió.
Buenos Aires máig azzal vádolja Londont, hogy ellopta a dél-amerikai ország függetlenségének 1816-os elnyerésekor a spanyol gyarmatosítók által rájuk hagyományozott Falklandot. Szerintük ugyanis a spanyolok és a portugálok fedezték fel a szigeteket, a britek viszont maguknak tulajdonítják a dicsőséget. Az angol nyelvű név a szigeteken 1690-ben partra szállt John Strong kapitánytól származik, aki ezzel tisztelgett az expedícióját finanszírozó angol arisztokrata, Anthony Cary, Falkland 5. vikomtja előtt. Az argentinok által használt Las Malvinas viszont francia eredetű: az 1764-ben érkezett első telepesek ugyanis a bretagne-i St-Malo kikötőjéből indultak, s így Malouines-nek hívták őket.
A villámháború után London számára presztízskérdés lett a távoli birtok megerősítése, és az esetből tanulva jelentős katonai erővel van jelen. Évente 75 millió fontot, a brit védelmi kiadások fél százalékát fordítja a terület biztonságára. Falklandon másfél ezer brit katona állomásozik, őket száz helyi önkéntes egészíti ki. Azt, hogy Argentína ne gondoljon újabb invázióra, négy Eurofighter Typhoon vadászgép és három, készenlétben álló brit hadihajó is igyekszik garantálni. A britek többsége szerint az anyagi teher ellenére meg kell védeni a szigeteket mindaddig, amíg a lakosok akarják. Falkland a brit tengerentúli területeket megillető részleges önállóságot élvez, London csak a külpolitikáért és a biztonságért felel, a lakosok brit állampolgárok. A brit koronát a helyi kormányzó képviseli, aki a kabinet szerepét betöltő végrehajtó tanács tagja. A nyolcfős törvényhozást négyévente választják.
A hagyományosan juhtenyésztésből és turizmusból élő falklandiak az utóbbi három évtizedben nagyot léptek előre. Komoly bevételt jelent számukra, hogy külföldi flottáknak értékesítik a halászati jogokat a gazdasági érdekszférájukhoz tartozó vizeken, a Londonból érkező támogatás mellett ez adja az évi 40 millió fontos költségvetés zömét. Legújabb reményeik pedig a szigetekhez tartozó tengerrész mélyén sejtett olajkincshez kötődnek, ami adóból és koncessziós jogokból hosszabb távon akár több tízmilliárd dollárt is hozhat.
A bőkezű londoni gondoskodásnak köszönhetően valósággal skandináv életszínvonalat élvezhetnek a Falkland-szigetek gyakran zord időjárásával dacoló helyiek. Az oktatás és az egészségügyi ellátás ingyenes, és ha valaki külföldre akar menni tanulni vagy orvosi kezelésre, akkor a költségvetés azt is állja. Mindezt úgy, hogy nincs helyi adó, áfa, az üzemanyagot éppúgy nem terheli adó, mint a jövedelem első 12 ezer fontját, és a legfelső kulcs is csupán 26 százalékos.
A munkanélküliség szinte ismeretlen, ahogy a bűnözés is, a helyiek gyakran be sem zárják az autójukat, s benne hagyják a slusszkulcsot. Az argentin gazdasági nyomásgyakorlásnak viszont mutatkoznak a hatásai: a Chiléből érkező szállítmányok megritkultak, különösen a szigeteken nehezen megtermelhető friss zöldség és gyümölcs ára szökött az egekbe. De a dacos helyiek az évforduló küszöbén alkalmi zászlókon és posztereken vallják magukat büszkén briteknek, s fizetnek akár egy falklandi fontot – ami egy az egyben váltható angol fontra – is a banán darabjáért, négyet pedig egy fej jégsalátáért.
TÁLAS ANDREA
