A szabad véleménynyilvánítás nyugati elve és a vallásos érzések tisztelete közti áthidalhatatlan civilizációs ellentéttel magyarázza több közel-keleti kommentátor, hogy miért szabadul el a pokol szinte minden alkalommal a Közel-Keleten, amikor az iszlámból vagy Mohamed prófétából űznek gúnyt. Szerintük nem pusztán vallási demagógiáról vagy túlérzékenységről van szó, hanem arról, hogy a muszlim világban a hit szent és sérthetetlen, így például Egyiptomban zsidó és keresztény próféták kifigurázása is törvényellenes. Sőt több, jelentős keresztény kisebbségű arab országban betiltották a Jézus istenségét megkérdőjelező, Da Vinci-kód című filmet és az adaptáció forrásául szolgáló Dan Brown-könyvet.
Zászlóégetés Bengáziban
AP
A legújabb botrányokozó, Mohamed prófétát nőcsábásznak és bolondnak bemutató, egy amerikai-egyiptomi kopt keresztény által készített, 14 perces film közel húsz országban szított tüntetéseket vagy véres zavargásokat Londontól Lahore-ig, Bejrúttól Kartúmig. A dühödt reagálásoknak pedig csak megágyaztak az utóbbi 11 év térségbeli amerikai katonai beavatkozásai és az azzal járó visszaélések, így a polgári áldozatok, a fogolykínzások, a Korán-égetések és egyáltalán az a sok helyen elterjedt felfogás, hogy az USA az iszlám ellen indított háborút.
A mértéktartó térségbeli véleményformálók ugyanakkor arra is felhívják a figyelmet, hogy az amatőr film egyáltalán nem igazolja az erőszakot: az USA-nak a líbiai Bengáziban lévő konzulátusa elleni támadásban életét vesztette négy amerikai, köztük a nagykövet. A feldühödött tömeg több fővárosban is amerikai zászlókat égetett, Tuniszban pedig kifosztott egy amerikai iskolát. Nyilvánvaló, hogy a megmozdulásokban nem a vallási érzületükben megsértett és békésen tiltakozók voltak többségben, hanem a szélsőséges szalafisták, sőt a rendőrséggel mindig szívesen szembeszálló futballhuligánok. A líbiai nemzetgyűlés elnöke, Mohamed Magarief azt állította, hogy több jel szerint a támadásokat a New Yorkot és Washingtont ért 2001. szeptember 11-ei terrortámadások 11. évfordulója kapcsán előre eltervezték. Emiatt pedig nem kizárt, hogy az al-Káidához köthető csoportok álltak a háttérben. Hisam Kandil egyiptomi kormányfő is azt fejtegette, hogy egyes kairói randalírozók pénzt kaptak a követség elleni tiltakozásra – a felbujtókat azonban ő sem nevezte meg.
De bármi vagy bárki mozgatta is a szálakat, az Amerika-ellenesség elemi erejű újabb megnyilvánulása több alapvető változásra is rávilágított az arab tavasz sodrában. A diktátorok helyére többé-kevésbé demokratikus úton került új vezetők nem egyformán reagáltak a diplomáciai létesítmények elleni akciókra. A viszonylag Amerika-barát társadalommal a háta mögött a tripoli kormány rögtön elítélte a nagykövet megölését, és a tettesek felelősségre vonását ígérte. A tragédia inkább a gyenge központi hatalomnak, a fegyveres milíciák szabad garázdálkodásának tulajdonítható, így Líbiában a nyugati érdekek védelme alapvetően biztonsági kérdésnek tűnik.
Egyiptomban – vagy Tunéziában – azonban más a helyzet. Mohamed Murszi egyiptomi elnök például a kairói követség megrohamozása és az amerikai zászló letépése után 24 óráig hallgatott, és csak Barack Obama amerikai elnök telefonhívása nyomán határolta el magát az incidenstől. Murszi kötéltáncot jár, egyszerre kell védelmet nyújtania az Egyiptomot évi 2 milliárd dollár segélyben részesítő USA nagykövetségének és egyéb érdekeltségeinek, illetve fellépnie az iszlám megsértői ellen, hogy eleget tegyen a társadalomra jelentős hatást gyakorló Muszlim Testvériség és a radikális szalafisták elvárásainak.
Talán ez késztette Obamát arra, hogy egyértelműen nyilatkozzon: Egyiptomot nem tekinti szövetségesnek, de egyelőre ellenségnek sem, minden a kairói kormány jövőbeni viselkedésétől függ. Holott Kairó az utóbbi évtizedekben Washington egyik legfontosabb arab szövetségese volt, az 1979-es egyiptomi–izraeli békemegállapodás pedig a közel-keleti status quo alappillérének bizonyult. De kétséges, hogy merre tart az új Egyiptom – Murszi például nemrég ellátogatott Teheránba az el nem kötelezett országok találkozójára, és egyik első tengerentúli útja Kínába vezet majd.
Úgy fest, véget ér az a korszak, amelyben az USA segélyezőként és a diktátorokkal – így Hoszni Mubarak egyiptomi exelnökkel – viszonylag könnyen szót értve zavartalanul gyakorolhatta befolyását a térségben. Mostantól a vele szemben bizalmatlan iszlamistákkal kell boldogulnia, akikről még azt sem tudja, hogyan kormányoznak és birkóznak meg a társadalmi, vallási és gazdasági kihívásokkal, és eleget tesznek-e a nemzetközi kötelezettségeknek. Az arab felkelések és a szabadabb légkör révén ráadásul a térségben csak nőtt a tüntetések iránti étvágy, a kormányok részéről pedig a tűréshatár.
Ha az Amerika-, illetve Nyugat-ellenesség nem apad, és erőszakos formákat ölt, az USA-nak nyilvánvalóan vissza kell szorítania diplomáciai és kulturális tevékenységét, valamint befektetőként és segélyezőként is hátrébb vonulásra kényszerülhet, ami közel-keleti befolyásának jelentős gyengülését hozhatja. A történelem fintora, hogy épp Obama volt az, aki elnöki periódusának elején Kairóban elmondott beszédében új partnerséget kínált a muszlim világnak. Ráadásul a kezdeti hezitálás után az egyiptomi demokratikus változások mellé állt, nagyobb távolságtartásra intve a hadsereget a hatalomtól.
A közel-keleti változásokkal szembeni amerikai tehetetlenséget a legnyilvánvalóbban Szíria példája mutatja. A nagykövetségek elleni támadások felerősítették a washingtoni vitát: milyen mértékben avatkozzon be a Nyugat a szír polgárháborúba. A Nyugat-ellenes hullámok újabb érvet adtak az arab világtól távolodás amerikai híveinek, ráadásul a világi Basar Asszad szír elnök megbuktatásával Damaszkuszban is radikális iszlamista szunnita vezetés jöhet létre. A szír harcok elhúzódása ugyanakkor rendkívül veszélyes a térség stabilitására nézve, mert például Irán a jelek szerint egyre masszívabban van jelen Szíriában, ami viszont lépéskényszert jelenthet az USA számára.
Az iráni Forradalmi Gárda parancsnoka először ismerte el nyilvánosan, hogy elitalakulatai logisztikai segítséget nyújtanak a damaszkuszi kormánynak, de ha Szíriát külső támadás éri, akkor a harcokban is részt vesznek. A Bagdadból elmenekült szunnita iraki alelnök, Tarik al-Hasemi pedig azzal vádolta meg hazáját, hogy légi- és szárazföldi folyosót nyitott Iránnak a szír kormányerők utánpótlásához. Az iráni térnyerés rémképével a szíriai beavatkozást sürgetők riogatnak, ráadásul a szír ellenzéket támogató öbölbeli arab államok és Törökország is egyértelművé tette: az USA nélkül nem nyújtanak katonai segítséget a felkelőknek.
