Halál távirányítással

Véresen valós videojátékokhoz is szokták hasonlítani a felfegyverzett robotrepülőgépek irányítását. A levegőben akár több mint egy napig is körözni képes drónokat az afganisztáni és iraki háborús hadszíntéren kívül elsősorban Pakisztánban, kisebbrészt Jemenben és Szomáliában vetik be, és jellemzően az USA területén lévő támaszpontokról, több ezer kilométeres távolságról vezérlik. Az operátorok, a navigációs szakemberek légkondicionált szobában, képernyőn követik a robotrepülőgépekre szerelt, nagy érzékenységű kamerák felvételeit, és ha az elemzőkkel együttműködve a felelős parancsnok úgy dönt, hogy a megfigyelt emberek csoportja katonai célpontnak minősül, akkor egy gombnyomással elindítják a semmiből előtűnő rakétákat – majd a szolgálat végeztével hazatérnek családjukhoz.

A drónok bevetését támogatók szerint a harcmezőtől messze, hideg fejjel, alapos elemzés után, kisebb hibaszázalékkal születik a halálos döntés, míg az ellenzők úgy vélik, éppen az emberközeliség eltűnése öli ki a morális megfontolásokat a végrehajtókból, és teszi ijesztően virtuális, távoli eseménnyé a mégoly igazoltnak beállított gyilkolást is. Amerikai sajtóértesülések alapján az USA-ban már több drónirányítót képeznek ki, mint vadászpilótát. Ez a költségkülönbségeket látva érthető: egy ötödik generációs F–22-es Raptor vadászgép 150 millió dollárba kerül, a drónok darabja 5–15 millióba, és a legmodernebb, legnagyobb hatású fegyverekkel és felderítőeszközökkel felszerelt Reaper is „csak” 53 millió dollárt kóstál. A Pentagon állományában az egy évtizeddel ezelőtti 50 helyett ma már legalább 7500 robotrepülőgép van, és a közvetlenül pilóták irányította repülőeszközök (vadászgépek, bombázók, teherszállítók, helikopterek) aránya 95-ről 69 százalékra csökkent.