Homokból várat

Nem sokáig tartottak ki azok a jó pontok, amelyeket Csád azzal szerzett a nemzetközi közvélemény előtt, hogy hadserege Maliban likvidálta az al-Káida terrorszervezet észak-afrikai szárnyának katonai vezetőjét, Mokhtar Belmokhtart, aki az algériai ain-amenászi gázmezőn az év elején végrehajtott, 67 ember halálát követelő túszdráma egyik értelmi szerzője volt. Nemhogy kétségbe vonták Belmokhtar halálát N'Djamenában, közölték, nem gördítenek akadályokat a népirtással, háborús bűnökkel és emberiesség elleni bűncselekményekkel vádolt Omar Basir szudáni elnök – immáron sokadik – csádi látogatása elé. Pedig megtehetnék, hogy őrizetbe veszik, hiszen Csád 2006-ban ratifikálta a Nemzetközi Büntetőbíróságot (ICC) létrehozó 2002-es római statútumot, így elvileg kötelessége lenne letartóztatni az ország területére belépő körözött személyeket.

Csádnak esze ágában sincs érvényt szerezni a letartóztatási parancsnak, mivel azzal megmérgezné a gyümölcsöző csádi–szudáni kapcsolatokat. Basir az év elején jelentette be, hogy sikerült megnyernie Katart a csádi Abéchét a szudáni el-Geneinával összekötő kontinentális vasút építésének finanszírozásához, továbbá előjogokat helyezett kilátásba Csád számára a vörös-tengeri kereskedelemhez kapcsolódóan. Nem is fukarkodott a dicsérő szavakkal a Csádot 1990 óta vaskézzel irányító Idriss Déby, aki kiválónak minősítette országa és Szudán viszonyát.

Volt honnan javulni, a 2005–2010 közötti csádi polgárháborúban a két ország a gyakori határincidenseket követően konfliktusba keveredett egymással, 2006-ban a diplomáciai kapcsolatokat is megszakították, két évvel később pedig az összefogó lázadó csapatok már N'Djamenát ostromolták. Azóta szent a béke, a közeledés és a gazdasági kapcsolatok szorosabbra fűzése ugyanis Csádnak elemi érdeke. Különösen miután a líbiai polgárháború kitörését követően az ott élő csádiak hazatértek, és így elapadtak a hazautalásaik, megfosztva ezzel a kormányt egyik fontos bevételi forrásától. Débynek rosszul jött Moammer Kadhafi bukása, mivel szoros kapcsolatot ápolt a néhai líbiai diktátorral, és sok időbe telt, mire felismerte a térségen végigsöprő arab tavasz által teremtett új helyzetet.

Bár sikerült elkerülni, hogy Csád legyen az újabb dominó, a közép-afrikai ország felett gyűlnek a viharfellegek. Jelenleg 140 ezer hontalant tartanak nyilván a tízmillió lakosú, nagyrészt sivatag borította ország 38 táborában, és sok a Közép-afrikai Köztársaságból, illetve a szudáni Dárfúrból érkezett menekült, utóbbiak számát 200 ezerre becsülik. Az ENSZ Menekültügyi Főbiztossága (UNHCR) szerint április első hetében 50 ezren érkeztek gyalog és szamárháton az ország délkeleti részébe, ahol víz és élelem nélkül élnek. Kilátástalan helyzetükön a legközelebbi, 230 kilométerre levő UNHCR-iroda próbál enyhíteni. A menekültprobléma mellett Csádnak még mindig számolnia kell az ingatag líbiai helyzettel és a nigériai Boko Haram terroristaszervezet támadásaival.

Bár Débynek a 2002-es egy főre jutó GDP-t – ami 220 dollár, a szubszaharai térség átlagának a fele volt – 2010-re sikerült megtripláznia, a lakosság 55 százaléka továbbra is a szegénységi küszöb alatt él, 36 százaléka pedig napi két dollárból tengődik. Csád az ENSZ úgynevezett fejlettségi indexének rangsorában a 186 vizsgált országból a 184. helyen áll. A kitörést a magántőke bevonása jelenthetné, de lasszóval kell fogni a befektetőket. A Világbank üzleti környezetet vizsgáló idei jelentése szerint a Közép-afrikai Köztársaság után Csádban várják a legrosszabb feltételek a cégeket a világon.

Sokan az ország kőolajkészleteinek 2000-ben kezdődő kiaknázásával meginduló olajboomban bíztak, a csádi vezetés azonban hamarosan romba döntötte a reményeket. A Világbank – amelynek pénzbeli támogatása tette lehetővé, hogy az ország négy évvel később már exportra termelhetett – szerette volna, ha N'Djamena az olajjövedelmet nem a hadsereg fejlesztésére, hanem a lakosság életkörülményeinek javítására fordítja. Miután azonban a kormány egyoldalúan módosította az erről szóló szerződést, a nemzetközi pénzintézet felmondta azt.

Nem fenyeget ilyen veszély az emberjogi szempontokra kevéssé adó Kína részéről, amely a nyugati olajvállalatok után tűnt fel a színen. A másfél milliárd hordóra becsült olajtartalékra szemet vető kínai cégek előbb befejezték a dél-csádi olajmezőktől induló, 310 kilométer hosszú vezeték lefektetését, majd megépítették az ország első olajfinomítóját. Az Afrika egyéb országaiban is aktív Kína (HVG, 2013. augusztus 17.) nemcsak elvesz, ad is, méghozzá két kézzel: kórházakat épít és újít fel, fejleszti az ország vasúthálózatát, s egymilliárd dollárból új nemzetközi repülőteret húzna fel a főváros mellett. A kínai nyomulás N'Djamenát nem zavarja, sőt Peking támogatását Déby saját legitimitásának erősítésére használja fel.

FEKETE ISTVÁN