Magára hagyatva

Tehetetlen egyelőre a nemzetközi közösség az egyiptomi erőszak megfékezésében. A szíriai polgárháborúban a nagyhatalmak szembenállása okozza a bénultságot, a Nílus menti országban inkább az, hogy a Nyugat – elsősorban is az USA – elvesztette hitelessége és befolyása nagy részét. Egyiptomban sokak szemében például már az megkérdőjelezhető, hogy Mohamed Murszi júliusi megbuktatását Barack Obama amerikai elnök nem volt hajlandó katonai puccsnak nevezni, és nem sürgette az ország első demokratikusan megválasztott elnökének visszahelyezését hivatalába. Washington a hadsereg több száz áldozatot követelő fegyveres fellépése után is pusztán mérsékletre és párbeszédre szólított fel, kilátásba helyezve az évi másfél milliárd dollárnyi katonai és gazdasági támogatás felfüggesztését. Lényegében az USA részéről az eddigi büntető intézkedés az volt, hogy elhalasztották négy F–16-os vadászgép tervezett szállítását, és nem tartották meg a szokásos augusztusi közös amerikai–egyiptomi hadgyakorlatot. Hírek szerint Washingtonnak amúgy sincs komoly befolyása Abdelfattah al-Sziszi tábornokra, a hadsereg parancsnokára, aki inkább Szaúd-Arábiával tart fenn kiváló kapcsolatokat, mivel korábban Rijádban katonai attasé volt.

Nemcsak az iszlamisták, az egyiptomi ellenzék is úgy ítéli meg, hogy az USA nem az ő oldalukon áll. Ez nyilvánvalóan abból adódik, hogy az amerikai vezetés, ha vonakodva is, de elfogadta az iszlamista mozgalom hatalomra jutását. Washington nincs könnyű helyzetben, hiszen a demokratikus átalakulás támogatása feltételezné a katonai hatalomátvétel elutasítását, de az egyiptomi hadsereggel a kapcsolatok fenntartása stratégiai érdeke. A katonai apanázs fejében az amerikai haditengerészet a Szuezi-csatornán áthaladáskor, az amerikai légierő pedig az egyiptomi légtérben kiváltságokat élvez, ami jelentősen segíti az USA közel-keleti katonai akcióit.

Washington helyzetét az sem könnyíti, hogy fontos közel-keleti szövetségesei – például Szaúd-Arábia és Izrael – sürgették, ne gyakoroljon túl erős nyomást az egyiptomi hadseregre. Rijádnak egyértelműen az az érdeke, hogy az egyiptomi iszlamisták bukjanak meg. A monarchia megállíthatónak véli az arab tavasznak nevezett változásokat, és úgy gondolja, hogy a Muszlim Testvériség ellehetetlenítésével a szaúdi radikálisok is elveszítik egyik fontos mentorukat. Izraelnek az 1979-es békemegállapodás fenntartása és a Sínai-félsziget pacifikálása miatt fontos az egyiptomi hadsereggel – Murszi egyéves elnöksége alatt is – fenntartott jó kapcsolata. Az amerikai nyomásgyakorlás egyetlen eszközét, a segély elzárását Rijád azzal gyengítette, hogy közölte: bármilyen visszavont nyugati pénzügyi támogatást azonnal pótol.