Meddig bírják?

Közigazgatási reformok, a kerületek összevonása miatt Nyugat-Berlin wilmersdorfi negyedében egy ideje üresen állt az egykori városháza. Egészen a múlt hét elejéig: akkor ugyanis beköltözhettek az első menekültek, 530-an. A város keleti felében, sebtében felállított konténerfaluban további 400 menekült kapott szállást. Az egyik nyugati külső kerületben, Kladowban 600 afgánt, irakit, szíriait helyeztek el. Berlin minden részén működnek már menekültszállások, s akinek így sem jut hely, azoknak napi 50 eurós, panzióbeli elhelyezésre jogosító utalványt ad a berlini szenátus szociális és egészségügyi igazgatósága. De gőzerővel folyik az újabb elhelyezési lehetőségek keresése is. Az már biztosnak látszik, hogy az LBB berlin–brandenburgi tartományi bank korábbi székháza, az átköltözés óta üresen álló, tízemeletes, 18 ezer négyzetméteres alapterületű épület is rövidesen befogadóállomássá alakul át. A múlt hét végén pedig a szenátus (az önálló tartományi jogú német főváros kormánya) már azt latolgatta, hogy az ugyancsak évek óta használaton kívüli tempelhofi repülőtér épületét is a menekültek elhelyezésének szolgálatába állítja.

Az idén januártól júliusig Németországban 218 221 menekült kérelmét fogadták be – őket különben soha nem mondják illegális határátlépőknek. Ez a szám Thomas de Maiziere kereszténydemokrata belügyminiszter prognózisa szerint az év végére elérheti akár a 800 ezret is, ami különösen a korábbi évi átlagos 50 ezer menekülttel összevetve tűnik soknak. Ekkora próbatétel előtt még a délszláv válság idején sem állt a rendszer: 1992-ben „csak” 438 ezren kerestek menedéket a Jugoszlávia felbomlása után kialakult harcok elől Németországban.

Kézenfekvő lenne a feltételezés, hogy ez a szám valami politikai-közéleti hisztériához vezet, hiszen a sok száz ezres tömeg – ellentétben a Magyarországon csak átvonulókkal, akiknek eszük ágában sincs ott maradni – Németországot végcélnak tekinti. A német polgárok 60 százaléka úgy vélekedik a ZDF közszolgálati televízió felmérése szerint, hogy az ország meg tudja oldani ezt a problémát, s csak a megkérdezettek 37 százaléka mutatkozott bizonytalannak. Ez a hét végén közzétett felmérés különösen azért figyelemre méltó, mert egy hónappal korábban még csak 54 százalék bízott és 41 százalék kételkedett. Vagyis az ide érkezők számának növekedésével azok száma is megnőtt, akik szerint a feladat megoldható. Sőt meg kell oldani: az is az említett felmérésből derült ki, hogy a németek kétharmada szerint – tekintettel az ország romló demográfiai mutatóira – a gazdaság versenyképességének megőrzéséhez egyenesen szükség van a bevándorlók munkaerejére.

Persze addig először költeni kell rájuk. Amennyiben valóban a most prognosztizált számban érkeznek menekültek, és legalább egy évig kizárólag a német állam juttatásaiból élnek, az becslések szerint 10 milliárd euróba kerülne. Ami az évi közel 3 ezermilliárd eurós GDP-hez viszonyítva nem elviselhetetlen teher, de azért sok pénz – még akkor is, ha ennyi biztos nem lesz, hiszen nem mindenki kapja meg a menekültstátust. A szíriaiak érezhetik magukat a leginkább biztonságban, mert Berlin hétfőn közölte: mindannyiukat befogadják, s nem kell visszamenniük az unióba belépésük országába. Azt viszont már most is hangsúlyozzák a hatóságok, hogy például a Nyugat-Balkán országaiból érkezők nemigen számíthatnak erre, és rövidesen hazaküldik őket. De a populista szólamokra fogékonyak fülében még egymilliárd is sok. S ha e mellé még azt is lehet hallani – márpedig előfordult –, hogy az egyik menekültotthon vezetője arról beszél, vigyáznak arra, hogy a kétágyas szobákba ne tegyenek egymás mellé egy keresztényt meg egy muszlim lakót, mert ha a keresztény beteszi a sertéshúsból készített felvágottat a hűtőszekrénybe, akkor az a muszlim szobatárs számára már használhatatlan, az kiválthatja az irigységgel kevert fölháborodást.

Aha, szóval még hűtőszekrényt is adnak nekik, meg zsebpénzt – ez aztán kitűnő muníció a szélsőjobbos idegenellenesség zavarosában halászóknak. Nem is eredménytelenül. A Drezda melletti Heidenau a hét végén kétes hírnévre tett szert, miután az újnáci párt, az NPD szervezésében több százan próbálták megakadályozni a menekültek beköltöztetését egy egyébként ugyancsak üresen álló egykori barkácsáruház épületébe, s kövekkel, petárdákkal támadva még a rendőrséggel is összecsaptak. A „Németországot a németeknek” és a „Mi vagyunk a nép” jelszavakat harsogó idegenellenesek akcióit minden politikai párt elítélte (külön az utóbbi, az egykori NDK-s demokratikus ellenzék jelszavaként negyedszázada ismertté vált szlogen lejáratását), lapzártánk után pedig Sigmar Gabriel szociáldemokrata alkancellár a helyszínre utazva fejezi ki szolidaritását a menekültekkel és az ő befogadásukat segítőkkel.

Segítőkből ugyanis sok van – gyakorlatilag minden tartományból, kisebb-nagyobb településről érkeznek hírek adománygyűjtésről, ismerkedési faluestekről, közös főzőcskékről, önkéntes nyelvtanfolyamok szervezéséről. Az ilyen akcióknak persze néhány ismertebb személyiség egyéni vállalása is erkölcsi támogatást ad. Az egyik legnépszerűbb színész, Til Schweiger például egy üresen álló laktanya megvásárlásával és menekültszállássá alakításának tervével lépett a nyilvánosság elé – meg azzal, hogy nyilvános tévévitában a „menekültáradat” problémái miatt sopánkodó bajor politikusnak odavágta: „Tele van magával a ...” (radikális kifejezést használt).

Heidenau nem elszigetelt jelenség. Már több menekültszállást ért támadás, mégpedig általában úgy, hogy a célra a helyi önkormányzat által kiválasztott, rendbe hozott épületet a használatbavétel előtti éjszaka felgyújtották – legutóbb éppen vasárnapról hétfőre virradóra a baden-württembergi Weissachban. Ennek tükrében érthető Manuela Schwesig szociáldemokrata családügyi miniszter megállapítása, hogy a központi kormányzatnak sokkal több segítséget kell nyújtania a menekültek elhelyezésének gondjaival küzdő településeknek, különben átfordulhat a ma még uralkodó segítőkész közhangulat. Aminek kialakításában és fenntartásában az egyházak is komoly szerepet vállaltak. Nem csupán menekültszállások fenntartásával, segítség szervezésével, hanem a menekültek sorsa iránti nyitottsággal. Rainer Maria Woelki bíboros, kölni érsek, a katolikus püspöki kar Caritas-bizottságának elnöke a Balkánra utazott, hogy személyesen győződjön meg a Németországba igyekvők helyzetéről, és kifejezésre juttassa meggyőződését, hogy a szerinte Európához méltatlan, embertelen falak és kerítések építésével nem, hanem a bevándorlás szabályozásával oldható meg a helyzet.

WEYER BÉLA / BERLIN