„Ezúttal a paprikás csirke sem segített” – így konstatálták Ausztriában az őszi fémipari bértárgyalások résztvevői, hogy csak hat tárgyalási forduló és egy sztrájkfenyegetés hozott eredményt, azaz megállapodást a bérek 2018-as 3 százalékos emeléséről. Ausztriában az éves béralku a munkáltatók és a munkavállalók képviselői között mindig a fémiparban kezdődik, a 140 ezer dolgozóra kialkudott emelések aztán mintául szolgálnak a többi ágazatban. Hagyomány az is, hogy amikor már sok órája folynak a tárgyalások, akkor az eltikkadt tárgyalópartnereknek meleg ételt, többnyire paprikás csirkét szolgálnak fel, és ezzel javítják a hangulatot.
Az idén azonban a szakszervezet vezetői egyáltalán nem voltak engedékeny kedvükben. Tudatosan mutattak keménységet, szándékosan fenyegetőztek az Ausztriában amúgy roppant ritka munkabeszüntetéssel. Fitogtatni akarták az erejüket, mert az új kormány megalakításáról folyó néppárti–szabadságpárti tárgyalásokon felmerült az osztrák társadalmat 1945 óta meghatározó szociális partnerség megszüntetése. A szélsőséges-populista Osztrák Szabadságpárt (FPÖ) már a választási kampányban reformokat követelt, a kötelező kamarai tagság megszüntetését pedig évekkel ezelőtt a zászlajára tűzte.
Az FPÖ a jól bevált egyeztetési folyamatot kezdené ki. A szociális partnerség intézménye fokozatosan jött létre a háború utáni, békés együttműködésre áhítozó országban. A mára csontkeménnyé változott rendszernek négy résztvevője van: kettő a munkáltatók, kettő a munkavállalók oldalán. Az előbbiben óriási a hatalma az ipari és kereskedelmi vállalkozásokat tömörítő gazdasági kamarának (WKÖ), de a mellette működő mezőgazdasági kamara (LKÖ) is sokkal befolyásosabb, mint ahogyan az a mezőgazdasági vállalkozók arányából következik. Az utóbbit két testvérintézmény, a szakszervezeti szövetség (ÖGB) és a munkáskamara (AK) képviseli.
A gazdasági és a munkáskamarában kötelezően vesznek részt az érintettek, az előbbinek 634 ezer vállalkozó, az utóbbinak 3,6 millió bérből élő dolgozó (vagy éppen munkanélküli, sorkatona) a tagja. Mindkét helyen kötelező tagdíjat szednek. A vállalkozók esetében az adóhivatal kasszíroz a forgalom alapján, a befizetendő összeg azon múlik, hogy az adott vállalat a kamarán belül melyik foglalkozási területhez tartozik. A beszedett summa évi 850 millió euró körüli. A dolgozóktól a havi bruttó bér 0,5 százalékát vonják le automatikusan, összességében a munkáskamara 400 millió eurót kasszíroz évente. A WKÖ 4600, az AK 2600 alkalmazottat foglalkoztat teendői ellátására.
A bécsi munkáskamara bejárata. Tisztogatás az érdekegyeztetésben
Herta Hurnays
A szociális partnerek minden esztendőben határoznak a béremelésről, a nyaralási és karácsonyi pénzekről, azaz a 13. és 14. havi bérről, amit a kollektív szerződés rögzít. A munkavállalók 98 százalékára terjed ki az egységes kollektív szerződés, ami Európában példátlan. A szerződés állapítja meg az összes rendkívüli szabályt, például a felmondásról és az ezzel szembeni védekezésről, a betegállományról, a prémiumot, a napidíjat.
Az utóbbi évtizedekben a szociális partnerek rendkívül fontos szereplőkké váltak. A gazdasági kamara több mint száz országra kiterjedő kereskedelmi kirendeltségi hálózatot működtet. A szakszervezeti szövetség ikrének is nevezett munkáskamara képzi és segíti az üzemi tanácsokat, fogyasztóvédelmi teendőket lát el, és jogi tanácsadást nyújt a dolgozóknak. Kamarai hatáskörbe tartozik a társadalombiztosítás (a 21 egészségügyi és nyugdíjbiztosító), és a kórházak működtetése. A tárgyalópartnerek nem állnak meg az aktualitásoknál, az ország fejlődésével, jövőbeni teendőivel is foglalkoznak, amihez nívós kutatóintézetek tanulmányokkal járulnak hozzá.
A szociális partnerek egyre több területen vették át az irányítást, ezért árnyékkormánynak, mellékkormánynak is szokták őket nevezni. Valójában előtárgyalók, akik a legélesebb konfliktusokat egymás között elsimítják, és így a kormány elé már az érdekeket összehangoló javaslatok kerülnek. Mindenki érvényesít valamit az akaratából, mindenki enged valamennyit. Ezt nevezte a hetvenes évek legendás kancellárja, Bruno Kreisky „szublimált osztályharcnak”.
A rendszer most azonban veszélybe került, miután vége szakadt a néppárti–szociáldemokrata nagykoalíció évtizedeinek, és ezért több kamarai funkcionárius is politikai háttér nélkül maradt. Sokak szerint az idő is megérett, és több politikus látja be, hogy a kamarák túlságosan felduzzadtak. Szerintük arra például semmi szükség, hogy mind a kilenc tartományban külön lefolytassák a bértárgyalásokat. Mint ahogyan felesleges személyes jogi tanácsadást működtetni kilenc tartományi irodában, amikor már skype-on is elláthatják a dolgozókat a javaslatokkal. De az ellenzők szerint a legfőbb érdemi érv, hogy az állandó egyensúlyozás árt a gazdaság áramvonalasításának, a verseny keltette észszerűsítésnek.
Nem véletlen, hogy a kamarai szervezetek nagy öregjei gyors tempóban vonulnak nyugdíjba. Christoph Leitl, a gazdasági kamara elnöke 17 év után dobta be a törülközőt, Rudolf Kaske, a munkáskamara elnöke pedig bejelentette, hogy kora tavasszal teszi le a lantot. Állítólag már csomagol Erich Foglar, a szakszervezeti szövetség elnöke is. Leitl kijelölt utódja az eddigi gazdasági miniszter, Harald Mahrer néppárti politikus. Az ÖVP-hez és a kancellárjelölt Sebastian Kurzhoz közel álló politikus már jelezte, hogy ragaszkodni fog a kötelező tagság – amúgy az alkotmányba is bevésett – fenntartásához, a tagdíj összegének csökkentéséről, esetleg felezéséről viszont hajlandó tárgyalni az FPÖ-vel.
A Profil című hetilap eljátszott a gondolattal, hogy mi lenne a kötelező kamarai tagság megszüntetésének következménye. Úgy látja, egy átlagos alkalmazott a kötelező díj nélkül összesen 100 eurót spórolna évente. Ha viszont a munkapiaci helyzet élesedne, akkor a munkavállalók valószínűleg keresnének valamilyen érdekérvényesítő szervezetet, amely vélhetően drágább lenne a mostaninál, hiszen kisebb lenne a tagsága. Egyúttal kevesebb szolgáltatást nyújtana, és erőtlenebb lenne a befolyása. A munkáltatói oldalon a gazdasági kamarai tagság nélkül adhatnának ugyan kevesebb bért a dolgozóknak, de a politikusok könnyebben szólhatnának bele az ügyekbe. Így a minimálbérek és a munkafeltételek alakításába, amivel bizonytalanabbá válna a munkaügyi környezet. A Profil következtetése, hogy ha a részletek változnak is, a kötelező kamarák rendszere megmarad.
