Bedő Iván
Bedő Iván
Tetszett a cikk?

Azért tiltották be a sárkányrepülést, hogy nehogy átrepüljenek fölötte a disszidensek. Évekig tartott felépíteni, de egy pillanat alatt omlott össze a berlini fal.

Ma vált volna történelemmé a berlini fal? Ezt sugallja a német sajtó, amely sajátos ünnepnapot („Zirkeltag“) fundált ki: mára telt el annyi nap a fal megnyitása óta, mint amennyi napig (1961. augusztus 13. és 1989. november 9. között) a fal zárva volt. A magunk szerény hozzájárulása ehhez néhány epizód a fal lebontásának hónapjaiból.

1990 januárjának végére a szocialista külkereskedelemben felébredt a kapitalizmus: az endékás Limex építőanyag-kereskedelmi vállalat két és fél tonna betont ajánlott eladásra a berlini fal darabjaiból, 50 ezer nyugatnémet márkáért. A fal addigra a szuvenírgyűjtők munkájának eredményeképpen sok helyen inkább rés volt ugyan, de eredetileg erős bástyának épült, ezért lebontása nem kis munka volt. 

Addigra – november 9-e, a fal megnyitása után – rengeteg átkelő létesült, bár a Brandenburgi kaput csak 1989 karácsonya előtt két nappal nyitották meg. Ez persze jelkép volt: a fal felépítése óta a nyugatnémet politika sokat emlegetett jelszava volt, hogy amíg a Brandenburgi kapu zárva van, addig a német kérdés nyitva marad. És valóban: bár akkor ez még távolabbinak tűnt, a német egyesítésig már csak alig egy év maradt hátra. 

1990. január 11-ig kellett azonban várni, amíg az NDK parlamentje elfogadta az új utazási törvényt, és ezzel hivatalossá tette, hogy mindenki kaphat útlevelet, és korlátozás nélkül bármikor, bárhová utazhat. És egyúttal – a légiközlekedési törvény módosításával – engedélyezték a sárkányrepülőket. Az előterjesztést a képviselők derültsége kísérte, de valójában ez is politikai kérdés volt: az NDK-ban nyilván azért volt tilos a sárkányrepülés, nehogy az emberek a falon átrepülve nyugatra szökjenek.

Keletnémet munkások a berlini fal építése közben 1961. augusztus 15-én. Nyugatról nézték őket
©

Május végén határozta el az NDK kormánya, hogy július elsejére, az addigra már elhatározott valutaunió napjára minden akadályt eltüntetnek a német-német határon. Júniusban hozzá is láttak az igazi nagy bontáshoz. A határellenőrzés viszont a berlini fal mentén hivatalosan csak július első napjaiban, a nyugatnémet márka bevezetésével egy időben szűnt meg, amikor értelmét vesztette az addig, a két gazdasági és pénzrendszer párhuzamossága miatt nem teljesen fölösleges vámvizsgálat. Azaz nagyjából háromnegyed évvel a fal nevezetes és jelképes novemberi leomlása után. Nagyjából akkor kötötték össze ismét az 1961-ben elvágott földalatti- és gyorsvasúti összeköttetéseket is, kinyitották a befalazott, évtizedeken át szellemvasútként működő földalatti-megállókat.

Az megint csak szimbolikus aktus volt, hogy június 24-én katonai pompával leváltották az utolsó őrséget Berlin megosztottságának egyik jelképénél, a belvárosi Checkpoint Charlie átkelőnél, az amerikai és a szovjet szektor határán. Vagyis ott, ahol 1961. októberében, a hidegháború egyik forróbb pillanatában 16 órán át amerikai és szovjet harckocsik néztek farkasszemet egymással. 1990-ben a díszvendégek a kis ünnepség után munkába indultak: a szovjet, az amerikai, a francia, a brit és a két német külügyminiszter (akkor úgy mondták: a 2+4 tárgyalások résztvevői) még javában tárgyaltak Németország egyesítésének korántsem tisztázott nemzetközi feltételeiről.

A betonfal után a németek és németek közti másik fontos gát július elsején omlott le: akkor (egy vasárnapon) lépett életbe a valutaunió, megérkezett Keletre a várva várt nyugatnémet márka. Ebből az alkalomból a két belügyminiszter egy volt határállomáson írta alá a hivatalos megállapodást arról, hogy megszűnt a határ, megszűntek a határállomások.

Az életével játszott, aki megpróbált átjutni

 

Több mint két és fél millió keletnémet szökött nyugatra 1949 és 1961 között – ezért láttak hozzá 1961. augusztus 13-án az NDK-ban a fal felépítéséhez. Nyugat-Berlin sikertelen szovjet blokádjának vége (1949) után a nagyváros két fele között – minden ellenőrzés dacára – lehetséges volt az átjárás, sőt sokan dolgozni jártak át a város egyik feléből a másikba. A nyugati (amerikai, brit és francia), illetve a keleti (szovjet) övezetek fizikai elszigetelése mégis váratott magára, nem utolsósorban azért, mert az NDK vezetői éveken át nem kapták meg az engedélyt Moszkvából. A munkaerő elvándorlása azonban egyre elviselhetetlenebbé vált. A nevezetes augusztusi napon drótkerítéssel, téglafallal kezdték meg a szektorhatárok elzárását. A magas, többszörösen biztosított betonfalak kiépítése évekig tartott. A nyugat-berliniek várakozásával ellentétben az Egyesült Államok 1961-ben némi tiltakozás után belenyugodott a helyzetbe, Berlin kedvéért nem kockáztatta meg a háborút a Szovjetunióval.

Atttól fogva mindenki az életével játszott, ha Nyugatra akart jutni. A berlini fal és az NDK–NSZK („belnémet“) -határ mentén a legutóbbi adatok szerint 327 embert öltek meg bizonyíthatóan a határőrök lövései, az aknák vagy az automatikusan működésbe lépő lőfegyverek, de az ismeretlenül maradt áldozatok száma is magas lehet. A határőrség utolsó áldozatát, a húszéves Chris Gueffroy-t 1989 februárjában lőtték le; ő abban a hiszemben vágott neki Berlinben a határnak, hogy már nem érvényes a tűzparancs. Az utolsó haláleset alig háromnegyed évvel a fal megnyitása előtt, 1989 márciusában történt: Winfried Feuerberg léggömbbel próbált Nyugat-Berlinbe szökni és lezuhant.

A fal megnyitásában történelmi véletlen is szerepet játszott. A forrongó NDK vezetői tervezték ugyan az utazási könnyítéseket, de az időzítés egy elszólásnak tulajdonítható. 1989. november 9-én este, egy élőben közvetített sajtótájékoztatón a párt egyik vezetője, Günter Schabowski azt találta mondani, hogy az utazási szabadság azonnal életbe lép. Ennek hatására kezdtek gyülekezni az emberek a berlini átkelőknél, míg végül a határőrök megnyitották az utat a tömegek előtt.

Utóbb, a schengeni határok bevezetése után könnyen feledésbe merült, de mai szemmel megint elgondolkoztató, hogy nem sokkal a belnémet határ megszűnése után a még éppen létező NDK és az NSZK külső határain, de különösen Lengyelország és Csehszlovákia felől megszigorították a beutazók ellenőrzését. Nyugat-Berlinben addigra már lassan két éve hiába próbálták megakadályozni a vízummentesen érkező, tömegesen piacozó lengyelek beutazását – a hatásosnak látszó védekezés csak akkor vált lehetségessé, amikor az NDK határőrei vették kezükbe a dolgot a nemrég még békehatár névre hallgató Odera–Neisse-határ mentén, ahol mellesleg a valutaunió után a keletnémetek buzgón és akadálytalanul jártak át bevásárolni és tankolni az olcsó Lengyelországba. Az NDK-határőrizet megszigorításának másik nyilvánvaló oka volt már akkor is, hogy elejét vegyék a romániai szegénység elől német földre menekülő romák beáramlásának.

Fiatalok a berlini falon 1989. november 10-én.
©

A jelképes események sorában emlékezetes volt még, amikor A fal a falhoz került: hatalmas show keretében július 21-én a Pink Floyd a berlini fal hűlt helyén, a Potsdamer Platzon előadta egyik legsikeresebb nagylemezét, A falat. A Pink Floyd egyébként is többször koncertezett már a fal tövében. Az előző években a Pink Floyd és mások fellépése sajátos politikai eseménnyé vált a kettéosztott városban: többször is tartottak nagy szabadtéri hangversenyeket a nyugati oldalon, a Reichstag előtti hatalmas füves területen. Vagyis olyan helyen, hogy pár száz méterrel távolabb, a fal keleti oldalán, a Brandenburgi kapu előtt, az Unter den Linden végében fiatalok ezrei hallgathatták a zenét, aztán általában a rendőrök megverték őket, és egyúttal jól elküldték a kíváncsi nyugati tévéseket.

Amikor 1990 szeptemberének utolsó napjaiban elkészült és hivatalosan „megnyitották“, senki sem sejtette, hogy az új Berlin ikonikus helyévé válik: 21 ország művészeinek 101 graffitija került a világ már akkor is legnagyobb szabadtéri képkiállítására, a ma már világhírű, 1300 méter hosszú falszakaszra a Spree partján, az Ostbahnhof közelében. Az East Side Gallery leginkább a csókot váltó Brezsnyev és Honecker képéről ismert. Az ideiglenesnek szánt galériát azóta többször is felújították.

Katonák a fal bontása közben 1989. november 11-én.
©

Ami egyenesen – és egyes korabeli szemlélők szerint túl gyorsan – következett a fal leomlásából, az október 3-án lépett érvénybe: egyesítették a két Németországot. A falat pedig végül annyira gyorsan lebontották, hogy 1991 augusztusára, a fal építésének 30. évfordulójára újra kellett építeni egy kis darabot, hogy maradjon, ami emlékezteti az utókort. Berlin belvárosi kerületének peremén, a Bernauer Strasse egy szakaszán történészek és muzeológusok gondosan rekonstruáltak egy kis szakaszt. Azért azt a helyet választották, mert a Bernauer Strasse a híresebb, sokat fényképezett helyek közé tartozott, olyan utca lévén, amelyet hosszában választott ketté a fal, a szemben álló házsorok között. Ez volt a fal felépítése utáni hetek nevezetes szökéseinek egyik világhírű helyszíne, amíg még ki lehetett ugrálni vagy mászni a keleti házak nyugatra néző ablakaiból.

VELETEK VAGYUNK – OLVASÓKKAL, ÚJSÁGÍRÓKKAL!

A hatalomtól független szerkesztőségek száma folyamatosan csökken, a még létezők pedig napról napra erősödő ellenszélben próbálnak talpon maradni. A HVG-ben kitartunk, nem engedünk a nyomásnak, és minden nap elhozzuk a hazai és nemzetközi híreket.

Ezért kérünk titeket, olvasóinkat, hogy tartsatok ki mellettünk, támogassatok bennünket, csatlakozzatok pártolói tagságunkhoz, illetve újítsátok meg azt!

Mi pedig azt ígérjük, hogy továbbra is minden körülmények között a tőlünk telhető legtöbbet nyújtjuk a számotokra!
A Volánbusz huszonnégy városban vezet be kötelező jegyelővételt

A Volánbusz huszonnégy városban vezet be kötelező jegyelővételt

Radnai Károly: Amilyen a társadalom, olyan az adórendszer

Radnai Károly: Amilyen a társadalom, olyan az adórendszer

Túl kiváncsi volt az amerikai kémrepülő - üzenték az oroszok egy Szu-27-essel

Túl kiváncsi volt az amerikai kémrepülő - üzenték az oroszok egy Szu-27-essel