Nevetés és sírás

Távközlési eszközök híján postagalambokkal juttatták el egymáshoz az izraeli hadsereg katonái az üzeneteket 70 éve, a zsidó állam kikiáltásának másnapján kitört első arab–izraeli háborúban. A hálózat 68 galambdúcból állt, és a katonák kiképzésben is részesültek a „titkos kommunikációs gépezet” működtetésére. A kerek évfordulóra a Tel-Avivtól délre, a Givat Brenner kibucban lévő egyik bázist felújították, ahol 60 galambot, köztük a „háborús hősök” leszármazottait gondozzák.

Kezdetben kevesen bíztak abban, hogy a zsidó állam életképes lesz. A kétségeket jelezte az, a Palesztinát egy arab és egy zsidó államra osztó, 1947. novemberi ENSZ-határozat előestéjén született titkos CIA-dokumentum, amelyben a hírszerző szolgálat azt javasolta Harry Truman elnöknek, hogy az USA semmiképpen se támogassa a zsidó államot, mert az legfeljebb két évig húzza. Az izraeli hadsereg egyik parancsnoka, a későbbi vezérkari főnök, Jigael Jadin is csak ugyanakkora esélyt adott a fennmaradásra, mint a bukásra – legalábbis ezt mondta az arab szomszédok megsemmisítő hadjárata kapcsán a kérdést feszegető David Ben-Gurion államalapító-kormányfőnek. Washington fegyverbojkottot hirdetett Izraellel szemben, mert attól tartott, hogy az egyenlőség elvére épülő baloldali kibucmozgalommal átitatott zsidó állam a Szovjetunió csatlósa lesz. Az amerikai zsidó vezetőket pedig az 1948-ban az USA-ba látogató Ben-Gurionnak az a kijelentése is felbőszítette, hogy „a születő állam lesz a zsidó világ új központja”.

David Ben-Gurion feleségével, Paulával Haifában 1948-ban. Otthont kerestek

AFP

Szavait igazolta az idő. Izrael 3,2 millió bevándorlót fogadott be. Míg 1948-ban a világ zsidóságának 5 százaléka, 650 ezer ember élt az országban, ma 6,8 millióan, ami 43 százalékos arány. Néhány éve az izraeli lett a világ legnagyobb zsidó közössége, megelőzve az amerikait. A tízszeres növekedés óriási kihívást jelentett, hiszen az arab világ állandó katonai fenyegetése közepette, a semmiből kellett megteremteni a lakosság élelmezésének, lakhatásának feltételeit. Kezdetben, a hadigazdálkodás idején krónikus volt a fizetési mérleg hiánya, és hatalmas az adósság. Az ezt követő gazdasági fejlődéssel virágzó mezőgazdaság jött létre a sivatagi környezetben, ám a nyolcvanas évek első felében jött hiperinfláció megtörte a lendületet. A helyzetet az egy évtizeddel későbbi piaci reformok és a privatizáció konszolidálták, így Izrael a világgazdaság részévé, exportorientált, innovatív, technológiai és startupközponttá vált. Az 1948-ban bevezetett első fizetőeszköz a brit fonthoz kötött palesztin font volt, majd miután London levette a kezét a mandátumterület pénzéről, azt átnevezték izraeli fonttá. Az az igény, hogy a zsidó államnak héber elnevezésű pénze legyen, hívta életre 1980-ban a nevében biblikus eredetű, ma már stabil valutaként jegyzett sékelt.

Izraeli katonák felvonulása 1948-ban Tel-Avivban. A megbékélés még várat magára

AFP

A palesztinok képtelenek megbékélni a zsidó állammal. A függetlenségi nyilatkozat másnapját, május 15-ét a nakba, azaz a katasztrófa napjaként tartják számon. Az akkor kezdődött háborúban 700–900 ezer palesztin menekült el otthonából. Az 1967-es háború menekültjeivel és utódaikkal együtt ma az ENSZ szerint legalább hatmilliós a palesztin menekültközösség. Több mint kétötödük Ciszjordániában és a Gázai övezetben él, a többiek jordániai, libanoni, szíriai és iraki táborokban. Az izraeli és egyiptomi blokád alatt álló Gázai övezetben hat hete tüntetések kezdődtek, a tiltakozások az évfordulóra tetőztek. A palesztinok dühét növeli, hogy az USA ezen a napon költöztette nagykövetségét, egyelőre csak jelképesen, a Donald Trump elnök által Izrael fővárosaként elismert Jeruzsálembe.

A nagyobb képért kattintson

A palesztin állam létrejötte ma messzebb van, mint valaha. Tragédiájuk gyökere, hogy az arab világ a kezdetektől nem fogadta el a zsidó állam létezését. Ezt példázza az első arab–izraeli háború egyik epizódja, a Jeruzsálemtől 8 kilométerre nyugatra fekvő al-Kasztel palesztin faluért vívott harc. A stratégiai hadállást Abdel al-Kadir palesztin csapatai védték, és a hősként tisztelt parancsnok hiába kért segítséget – lőszert, nehézfegyvereket és élelmet – az Arab Ligától, nem kapott. Az Izraelre rátámadó öt arab állam ugyanis már véglegesítette tervét, hogyan osztják fel egymás között Palesztinát, és nem akart egy független palesztin entitást. Al-Kasztel elesett, al-Kadir meghalt a csatában – ez lelkesítette az izraelieket, demoralizálta viszont a palesztinokat.

Az 1993-ban kezdődött oslói békefolyamatban a palesztinok – az 1967-es határok elismerésével – lemondtak az egykori mandátumterület 75 százalékáról, vagyis jóval kisebb résszel is beérték volna, mint amit az ENSZ felosztási terve kínált nekik. Szélsőségeseik terrorja és Jichák Rabin kormányfő meggyilkolása – egy zsidó szélsőséges végzett vele – zátonyra futtatta a békefolyamatot. Benjamin Netanjahu első hatalomra kerülése, 1996 óta az izraeli jobboldal visszatáncolt az oslói rendezéstől, a ciszjordániai zsidó telepek építése pedig olyan fokot ért el, ami már megkérdőjelezi egy életképes palesztin állam létrejöttét. A két narratíva ellentéte feloldhatatlannak látszik: a palesztinok szerint Izrael nem hajlandó kompromisszumra a területet békéért elv alapján, az izraeliek pedig azt vetik a palesztinok szemére, hogy nem akarják elismerni: Izrael zsidó állam.

A Netanjahu által 2009 óta hangoztatott követelés azonban azt az alapvető kérdést veti fel, hogy lehet-e Izrael egyszerre zsidó és demokratikus állam. A kormányfő bírálói és főként izraeli baloldali gondolkodók szerint nem, hiszen Izraelnek jelentős arab kisebbsége van, s a megszállt területeken élő palesztinok politikai jogai és gazdasági kilátásai korlátozottak.

A zsidó állam 70 éves történelme arról is szól, hogy az első évtizedeket az államalapító baloldal alakította, majd a jobboldali Likudot létrehozó Menáhem Begin 1977-es hatalomra kerülésével alapvető változás indult el a társadalomban. Vége lett a szocialista, askenázi elit kizárólagosságának, és megszületett a vallásos-konzervatív közösségeket képviselő, a gazdasági liberalizációt hirdető jobboldal. A palesztinellenes, telepespárti, nacionalista erők mély gyökeret eresztettek, nélkülük szinte lehetetlen kormányt alakítani.

Ma sokan úgy vélik, hogy a palesztinokkal folytatott harc tönkretette azt, amiben az alapítók hittek: a vallástól, nemtől és etnikumtól független politikai és társadalmi egyenlőséget. A liberális és messianizmusellenes Izrael öntudatának tartott Ámosz Oz író úgy véli, Izrael egyre inkább elszigetelt gettóvá válik, ahol az ellenzéki zsidók ugyanúgy elnyomottak, mint a palesztinok. Az illiberális Netanjahuval Izrael válaszút elé került: vagy követi a nacionalista utat, vagy visszatér az alapítók elképzeléséhez, és a két nép, két állam elve alapján békében él a szomszédaival.

A helyzetet nehezíti, hogy a palesztin oldalon messze nincs egység, az USA pedig szép lassan kivonulni látszik a térségből. Izraelnek fel kell készülnie a Pax Americana utáni korszakra. Törökök, britek, franciák, oroszok mind betették a lábukat a régióba, de mind távozni kényszerültek, ahogy most az amerikaiak, és a térség magára maradt. Kérdés, hogy fenntartható-e a jelenlegi status quo. A szomorú válasz az, hogy igen, hiszen az izraeli–palesztin konfliktus olyan mély és szűk mederbe terelődött, hogy szinte lehetetlen kirángatni belőle.