Az ellenséges környezetben két évet sem jósoltak az újszülöttnek. A regionális hatalommá vált zsidó állam dühös és elszánt szomszédokat, gazdasági katasztrófákat, ideológiai és vallási vitákat egyaránt túlélt hét évtizedes fennállása alatt.
Távközlési eszközök híján postagalambokkal juttatták el egymáshoz az izraeli hadsereg katonái az üzeneteket 70 éve, a zsidó állam kikiáltásának másnapján kitört első arab–izraeli háborúban. A hálózat 68 galambdúcból állt, és a katonák kiképzésben is részesültek a „titkos kommunikációs gépezet” működtetésére. A kerek évfordulóra a Tel-Avivtól délre, a Givat Brenner kibucban lévő egyik bázist felújították, ahol 60 galambot, köztük a „háborús hősök” leszármazottait gondozzák.
Kezdetben kevesen bíztak abban, hogy a zsidó állam életképes lesz. A kétségeket jelezte az, a Palesztinát egy arab és egy zsidó államra osztó, 1947. novemberi ENSZ-határozat előestéjén született titkos CIA-dokumentum, amelyben a hírszerző szolgálat azt javasolta Harry Truman elnöknek, hogy az USA semmiképpen se támogassa a zsidó államot, mert az legfeljebb két évig húzza. Az izraeli hadsereg egyik parancsnoka, a későbbi vezérkari főnök, Jigael Jadin is csak ugyanakkora esélyt adott a fennmaradásra, mint a bukásra – legalábbis ezt mondta az arab szomszédok megsemmisítő hadjárata kapcsán a kérdést feszegető David Ben-Gurion államalapító-kormányfőnek. Washington fegyverbojkottot hirdetett Izraellel szemben, mert attól tartott, hogy az egyenlőség elvére épülő baloldali kibucmozgalommal átitatott zsidó állam a Szovjetunió csatlósa lesz. Az amerikai zsidó vezetőket pedig az 1948-ban az USA-ba látogató Ben-Gurionnak az a kijelentése is felbőszítette, hogy „a születő állam lesz a zsidó világ új központja”.
Szavait igazolta az idő. Izrael 3,2 millió bevándorlót fogadott be. Míg 1948-ban a világ zsidóságának 5 százaléka, 650 ezer ember élt az országban, ma 6,8 millióan, ami 43 százalékos arány. Néhány éve az izraeli lett a világ legnagyobb zsidó közössége, megelőzve az amerikait. A tízszeres növekedés óriási kihívást jelentett, hiszen az arab világ állandó katonai fenyegetése közepette, a semmiből kellett megteremteni a lakosság élelmezésének, lakhatásának feltételeit. Kezdetben, a hadigazdálkodás idején krónikus volt a fizetési mérleg hiánya, és hatalmas az adósság. Az ezt követő gazdasági fejlődéssel virágzó mezőgazdaság jött létre a sivatagi környezetben, ám a nyolcvanas évek első felében jött hiperinfláció megtörte a lendületet. A helyzetet az egy évtizeddel későbbi piaci reformok és a privatizáció konszolidálták, így Izrael a világgazdaság részévé, exportorientált, innovatív, technológiai és startupközponttá vált. Az 1948-ban bevezetett első fizetőeszköz a brit fonthoz kötött palesztin font volt, majd miután London levette a kezét a mandátumterület pénzéről, azt átnevezték izraeli fonttá. Az az igény, hogy a zsidó államnak héber elnevezésű pénze legyen, hívta életre 1980-ban a nevében biblikus eredetű, ma már stabil valutaként jegyzett sékelt.
A palesztinok képtelenek megbékélni a zsidó állammal. A függetlenségi nyilatkozat másnapját, május 15-ét a nakba, azaz a katasztrófa napjaként tartják számon. Az akkor kezdődött háborúban 700–900 ezer palesztin menekült el otthonából. Az 1967-es háború menekültjeivel és utódaikkal együtt ma az ENSZ szerint legalább hatmilliós a palesztin menekültközösség. Több mint kétötödük Ciszjordániában és a Gázai övezetben él, a többiek jordániai, libanoni, szíriai és iraki táborokban. Az izraeli és egyiptomi blokád alatt álló Gázai övezetben hat hete tüntetések kezdődtek, a tiltakozások az évfordulóra tetőztek. A palesztinok dühét növeli, hogy az USA ezen a napon költöztette nagykövetségét, egyelőre csak jelképesen, a Donald Trump elnök által Izrael fővárosaként elismert Jeruzsálembe.
A palesztin állam létrejötte ma messzebb van, mint valaha. Tragédiájuk gyökere, hogy az arab világ a kezdetektől nem fogadta el a zsidó állam létezését. Ezt példázza az első arab–izraeli háború egyik epizódja, a Jeruzsálemtől 8 kilométerre nyugatra fekvő al-Kasztel palesztin faluért vívott harc. A stratégiai hadállást Abdel al-Kadir palesztin csapatai védték, és a hősként tisztelt parancsnok hiába kért segítséget – lőszert, nehézfegyvereket és élelmet – az Arab Ligától, nem kapott. Az Izraelre rátámadó öt arab állam ugyanis már véglegesítette tervét, hogyan osztják fel egymás között Palesztinát, és nem akart egy független palesztin entitást. Al-Kasztel elesett, al-Kadir meghalt a csatában – ez lelkesítette az izraelieket, demoralizálta viszont a palesztinokat.
Az 1993-ban kezdődött oslói békefolyamatban a palesztinok – az 1967-es határok elismerésével – lemondtak az egykori mandátumterület 75 százalékáról, vagyis jóval kisebb résszel is beérték volna, mint amit az ENSZ felosztási terve kínált nekik. Szélsőségeseik terrorja és Jichák Rabin kormányfő meggyilkolása – egy zsidó szélsőséges végzett vele – zátonyra futtatta a békefolyamatot. Benjamin Netanjahu első hatalomra kerülése, 1996 óta az izraeli jobboldal visszatáncolt az oslói rendezéstől, a ciszjordániai zsidó telepek építése pedig olyan fokot ért el, ami már megkérdőjelezi egy életképes palesztin állam létrejöttét. A két narratíva ellentéte feloldhatatlannak látszik: a palesztinok szerint Izrael nem hajlandó kompromisszumra a területet békéért elv alapján, az izraeliek pedig azt vetik a palesztinok szemére, hogy nem akarják elismerni: Izrael zsidó állam.
A Netanjahu által 2009 óta hangoztatott követelés azonban azt az alapvető kérdést veti fel, hogy lehet-e Izrael egyszerre zsidó és demokratikus állam. A kormányfő bírálói és főként izraeli baloldali gondolkodók szerint nem, hiszen Izraelnek jelentős arab kisebbsége van, s a megszállt területeken élő palesztinok politikai jogai és gazdasági kilátásai korlátozottak.
A zsidó állam 70 éves történelme arról is szól, hogy az első évtizedeket az államalapító baloldal alakította, majd a jobboldali Likudot létrehozó Menáhem Begin 1977-es hatalomra kerülésével alapvető változás indult el a társadalomban. Vége lett a szocialista, askenázi elit kizárólagosságának, és megszületett a vallásos-konzervatív közösségeket képviselő, a gazdasági liberalizációt hirdető jobboldal. A palesztinellenes, telepespárti, nacionalista erők mély gyökeret eresztettek, nélkülük szinte lehetetlen kormányt alakítani.
Ma sokan úgy vélik, hogy a palesztinokkal folytatott harc tönkretette azt, amiben az alapítók hittek: a vallástól, nemtől és etnikumtól független politikai és társadalmi egyenlőséget. A liberális és messianizmusellenes Izrael öntudatának tartott Ámosz Oz író úgy véli, Izrael egyre inkább elszigetelt gettóvá válik, ahol az ellenzéki zsidók ugyanúgy elnyomottak, mint a palesztinok. Az illiberális Netanjahuval Izrael válaszút elé került: vagy követi a nacionalista utat, vagy visszatér az alapítók elképzeléséhez, és a két nép, két állam elve alapján békében él a szomszédaival.
A helyzetet nehezíti, hogy a palesztin oldalon messze nincs egység, az USA pedig szép lassan kivonulni látszik a térségből. Izraelnek fel kell készülnie a Pax Americana utáni korszakra. Törökök, britek, franciák, oroszok mind betették a lábukat a régióba, de mind távozni kényszerültek, ahogy most az amerikaiak, és a térség magára maradt. Kérdés, hogy fenntartható-e a jelenlegi status quo. A szomorú válasz az, hogy igen, hiszen az izraeli–palesztin konfliktus olyan mély és szűk mederbe terelődött, hogy szinte lehetetlen kirángatni belőle.
A klímaváltozás elpusztította a Pannonhalmi Bencés Főapátság egyik jelképét, a több mint százéves fenyőket, most pedig 200 ezer kötetnyi könyvet kell fertőtleníteni a könyvtárában elszaporodott kártevő miatt.
Még mindig nem örök, de a most várhatónál hosszabb és egészségesebb életet ígérnek a longevity módszerei.
A legnagyobb orosz aranybányászati cég is Konsztantyin Sztrukové volt.
Sokszor kipróbált eszközökkel, ígéretekkel és kedvezményekkel igyekszik visszacsábítani híveit a választások előtt az Orbán-kormány.
A miniszterelnök lánya szerint gyerekei magánéletét állítják célkeresztbe.
A lyuk beomlott, és maga alá temette a 17 éves Riccardo B.-t.
Úgy tudni, az Aeroflot Minszkből Moszkvába tartó járatát lőtték meg.
