Horváth Zoltán: Pávavacsora

Értékelhetik megszégyenülésnek, vagy akár diadalnak is a magyar miniszterelnök múlt heti strasbourgi vesszőfutását, az mégis elég nagy bizonyossággal állítható: Orbán Viktor a legszélesebb nyilvánosság előtt vágta le a neki eddig (szinte mindig) aranytojást tojó pávát. Nem állítható, hogy ez volt az Európai Parlament kulisszái mögött, majd a plenáris ülésen zajló események egyetlen lehetséges forgatókönyve és végkimenetele, de talán nem túl nagy bátorság azt állítani, ez a változat lehet a kormányfő kedve szerint való, és talán ez passzol leginkább a hajlamaihoz is.

A jövő májusi EP-választásig tartó nyolc hónapban hiányolni leszünk kénytelenek a már-már a hungarikumszintet közelítő „kettőt előre, egyet vissza” csűrdöngölő-alaplépéseket, tűnődhetünk, mi változott, és mire számíthatunk a mi bőrünkre folyó, nem tét nélküli játszma során – de még inkább annak végén. Az eddig nyerő táncospár páva tagjának látványos és sokak számára meghökkentő, nyílt színi lemészárlásához nyilvánvaló választási kényszer vezetett. A dilemma az volt, hogy a Sargentini-jelentés nyomán várható hivatalos európai elmeszeltetés elkerülését ígérő családi támogatás fejében eleget tesz-e Orbán a pártcsaládjától érkező, nagyon is kipárnázott látszatkéréseknek, avagy kockáztatja a szinte biztos leszavazottságot. Az egyébként magát más tekintetben családbarátnak mutató magyar kormányfő azonban – cserébe a minden eddiginél nagyobbnak remélt politikai mozgásszabadságért – az utóbbit választotta. Bár így is volt némi esélye arra, hogy a szavazás során nem jön össze az amúgy elvi jelentőségű, ám mégis jelentős presztízsértékű kétharmad, a kalkulált vereség bekövetkezett. Ennek kárenyhítésére és viszonylagossá tételére nyilván rég felkészült, és már be is indult a legalább hétszer próbált fineszes propagandagépezet, s már azt is tudjuk, hogy a vesztes csapat az illetékes európai jogi fórumokat sem hagyja majd munka nélkül. Ám szerintem mindez csak a mellékhadszíntér.

Orbán Viktor ambíciói jelentősek, önbizalma határtalannak látszik, és a már többször szerencsés döntésre vezető politikai ösztöne új csúcsok meghódítására sarkallja. A „pávás” múlt strasbourgi megtagadásával a korábbi táncparkettnél lényegesen szélesebb tér nyílt, és úgy érezheti, immár esélye lehet akár az eleddig inkubátorként használt Néppárt átformálására, magyarán lenyúlására. Ám ha ez nem megy, természetesen arra is van B terv: egy új, „a Nemzetek Európája” platformján üzemelő pártszövetség. Ma mindkét terv megvalósítását a „majdnem lehetetlen” kategóriába sorolnák a hozzáértő elemzők. Csakhogy az olyan ember, aki korábban az elsők között álmodott egy bizonyos, Donald Trump nevű (ugyancsak hozzáértő elemzők által teljesen esélytelennek, sőt abszurdnak mondott) jelöltet az USA elnöki székébe, vágyhorizontja nem a hétköznapi átlagemberek megszokott dimenziójában feszül.

Kétségtelen azonban, a miniszterelnök a maga politikai jövőjét illetően minden eddiginél kockázatosabb útra lépett. Ám mindazok, akik a minapi strasbourgi vereségét a pályaív hanyatlásának első biztos jeleként értékelik, jó, ha számos, a helyzetet többféle irányban befolyásolni képes tényezőt is figyelembe vesznek. Legfőképpen azt, hogy a mostani szavazási eredménynek már évekkel ezelőtt, legalább a 2013 júliusában az európai plénum elé került Tavares-jelentés nyomán meg kellett volna születnie. Azóta a vén kontinens általános egészségi és főleg mentális állapota jelentősen romlott, immunitása mérséklődött, életereje fogyatkozóban van. Akkor még nem kezdődött meg az USA ámokfutása, szó nem volt Brexitről, Oroszország még nem érzett rá a krími reconquistára és az ebből fakadó lehetőségek ízére, fel sem merültek az elcseszett térségi politizálgatások és a nyomukban támadó háborúk következményei, például senki sem álmodott a nyomukban beindult menekültáradat keltette válságözön politikai hatásairól. Szóval adódik a riasztó kérdés: még időben, avagy már megkésetten táraztatták-e be a magyar kormányzatot a megfelelő mennyiségű kokival és sallerrel ahhoz, hogy minél kevesebbeknek legyen kedvük – akár ösztönvezérelt hajlamaik ellenére is – csatlakozni a most már egyre ismertebb magyar minta alapján épülgető „Nemzetek Európája” régi-új kezdeményezéséhez? Avagy – ahogyan a most megvert sereg nyilván reméli – ez csak vesztes csata volt, a háborújuk még nyerhető.

Ami viszont kétségtelen: a sárkány kibújt a tojásból. És bizony már most, ebben az állapotában is ezerszerte veszélyesebb, mint bármilyen táncos lábú páva. A Nemzetek Európája, amit annak idején az önpusztító múlt okán, a megsemmisülés előtti utolsó pillanatban, az egységesülő Európa-gondolattal sikerült a múlt meghaladott részévé tenni, újra itt áll a kapuk előtt. A megegyezési, a tárgyalási, az alkukényszer ismét szitokszavakká válnak, a nehezen és sok könnyel, de a majdani béke és a gyarapodás érdekében tudomásul vett játékszabályok és határok ismét viszonylagossá lesznek. És ne gondoljuk, hogy mindez csupán megfontolatlan, akarnok, parvenü krakélerek óvatlansága miatt alakul így. Egyáltalán nem. A mostani folyamatok korántsem az óvatlan bűvészinasok illetéktelen ügyetlenkedésének eredményei. Éppen hogy az a cél, amit az egységes, erős Európában soha nem lehetne elérni. Cserébe pedig majd meghívnak egy jó pávavacsorára. Jó étvágyat!

HORVÁTH ZOLTÁN

a HVG volt főszerkesztő-helyettese