Ha a tizenöt éves Helmát megkérdezte volna valaki, mi a legrosszabb hely, ahol valaha élt, valószínűleg nem gondolkozott volna sokat. A fiatal lány négy húgával együtt Afganisztán tálibok által ellenőrzött részén született, négy osztály elvégzése után ott kellett hagynia az iskolát, szakmát nem tanulhatott, legnagyobb álma pedig, hogy színésznő legyen, teljesen elképzelhetetlen volt.

Azt azonban még ő sem gondolta volna, hogy öt évvel később a leszboszi menekülttábor sátrában húgaival, szüleivel és 73 éves nagymamájával egyetlen hősugárzó körül összekuporodva fogja várni, hogy a görög hatóságok elbírálják menekültkérelmüket. Immár négy hónapja.

Bár az itt élőknek a menekültek érkezése soha nem volt ismeretlen jelenség, Leszbosz először 2015-ben került be a hírekbe, amikor naponta több ezren érkeztek a partjaira. A háború és nélkülözés elől menekülők számára a görög sziget az életveszélyes út első európai állomása volt, ahonnan továbbindultak a balkáni útvonalon keresztül az Európai Unió nyugati tagállamai felé.

Több mint három év elteltével, a határok lezárásával és a Törökország és az Európai Unió megállapodásával a kontinens felé tartó menekültek száma jelentősen lecsökkent. Míg az ENSZ adatai szerint 2015-ben összesen 861 ezren érkeztek a kelet-mediterrán útvonalon, ez a szám 2018-ra 50 ezerre mérséklődött. Miközben sok kormány – élén a magyarral – politikai hasznot kovácsolt a helyzet alakulásából, a frontvonalon fekvő görög szigetek és az oda továbbra is érkező menekültek joggal gondolhatják azt, hogy Európa elfeledkezett róluk.

Pedig Leszbosz bármelyik utazási iroda nyaralási prospektusában viríthatna, a tengerparti utcák és roskadozó narancsfák között sétálgatva könnyű elfelejteni, hogy a szabad szemmel is jól látható túlpart már ahhoz a Törökországhoz tartozik, ahonnan éjszakánként gumicsónakon indulnak neki a tengernek egész családok a jobb élet reményében. Legfeljebb a kikötőben álló járőrhajók emlékeztetnek rá, hogy az Európai Unió külső határán járunk.

A sziget belseje felé haladva már egészen más a helyzet. A fővárostól, Mitilínitől körülbelül húszpercnyi autóútra fekvő Moria menekülttáborban a hivatalos adatok szerint ma is ötezren várnak arra, hogy a görög hatóságok elbírálják kérelmüket, a segélyszervezetek azonban ennél magasabbra teszik a számukat. A legtöbben már hosszú hónapok óta élnek szinte embertelen körülmények között, és esélyük sincs arra, hogy belátható időn belül sorra kerüljenek.

Moria nem véletlenül lett az európai menekültpolitika kudarcának szimbóluma. Az egykor börtönként funkcionáló táborban a hivatalos adatok szerint 3300-3500 embert lehet méltó körülmények között elhelyezni, de télen volt olyan időszak, amikor 8000-en zsúfolódtak össze benne. A szögesdrótok mögé újságírók csak engedéllyel léphetnek be, a táboron kívüli területeket azonban könnyű megközelíteni. A domboldalon sátrak tucatjai állnak a sárban, köztük patakokban folyik az esővíz, a sötétben csak tábortüzek segítenek eligazodni. Ez itt az Olajfaliget, ahol azok vertek tanyát, akik nem fértek be Moriába, vagy nem akarnak beköltözni.

Itt lelt menedéket Helma is, aki családjával most egy körülbelül tíz négyzetméteres sátorban tengeti napjait. Hét hónapig tartott, mire a tálibok elől menekülve a török partokhoz értek, ahonnan embercsempészek 40 társukkal együtt egy csónakra tették őket, és újabb hét órába, mire kikötöttek Leszboszon. Azóta itt élnek. A januári esős időszakban még a szokásosnál is rosszabb a helyzet, ilyenkor a lányok akár napokra is az ablak nélküli, sötét sátor mélyére szorulnak, ahol napközben egymásra teszik a matracokat, és az így fennmaradt pár négyzetméteren laknak.

„Négy hónapja vagyunk itt, de az interjúnk csak májusban lesz” – mutatja a papírját Helma, a család legidősebb lánya, aki hiába menekült el a tálibok elől, itt sem érzi magát nagyobb biztonságban.

A sátorba biztonságosnak nem mondható vezetékeken keresztül jut el az áram, de a viharban többször is sötétségbe borul az apró helyiség. Az Olajfaligetben ráadásul még a zuhanyozásra is időpontot kell kérni. „Két napja írtam, de egyszer sem válaszoltak” – mutatja telefonját a lány.

Néhány méterre a lányok sátrától egy másik család is a papírját lobogtatja, amire júniusi időpont került. Egyikük kezében egy egyéves kisgyerek, mellette négyéves testvére – mindketten zokni nélkül.

„Kimostam a ruháikat, de az esőben még nem száradtak meg, és nincs másik” – tárja szét a kezét az édesanya, Mariam.

Az afgán családnak érkezésük óta szinte minden napja ugyanúgy telik. A családfő reggel felkel, sorban áll reggeliért, majd többórás várakozás után beáll az ebédsorba, este pedig ugyanez játszódik le a vacsoráért. A rossz időben a szabadba sem lehet kimenni, hiába épített néhány külföldi önkéntes egy kisebb játszóteret a környéken. A sötétben mindenfelé tábortüzeket gyújtanak, így melegednek az itt élők, de fa híján a műanyag palackokat dobálják rá, hogy ne fagyjanak meg.

Amikor megtudják, hogy magyarok vagyunk, a Google fordítójába csak egyetlen mondatot írnak be:

„Kérjük, nyissátok meg a magyar határt”.

Esély azonban nemcsak a magyar határkerítés megnyitására nincs, hanem arra sem, hogy a görög szigeteken élő menekültek sorsa belátható időn belül rendeződjön. Mióta megkötötték a Törökország és az Európai Unió közötti megállapodást, Leszbosz szinte börtönné vált a menekültek számára. Akik a 2016. március 20-án megkötött egyezmény után érkeztek, azokat regisztrálják, majd valamelyik táborba szállítják őket, a szigetet pedig addig nem hagyhatják el, amíg ügyükben meg nem hozták a döntést a hatóságok. Egy-egy kérelem elbírálása akár évekig is eltarthat, miközben újabb és újabb emberek érkeznek az egyébként is túlzsúfolt létesítményekbe.

Azt a háttérben senki nem tagadja, hogy a csigalassú elbírálás mögött politikai okok húzódnak. A görög kormány – hasonlóan a magyarhoz – így próbálja meg elrettenteni azokat, akik még a török oldalon várakoznak. Vannak azonban sokan, akiket a rossz körülmények sem tartanak vissza, a különbség csak annyi, hogy míg néhány éve főleg szírek érkeztek, jelenleg a táborokban élők 77 százaléka afgán.

A jogi képviselettel nem rendelkező menedékkérőkön próbál segíteni az önkéntesek által létrehozott leszboszi jogi központ. Egyik jogászuk, a Romániában született Alexandra úgy látja, amíg az eljárások továbbra is ilyen abszurd módon folynak, addig nem is lesz változás. „Az eljárás menete szinte naponta változik. Sokszor előfordul, hogy mi is csak az ügyfeleinktől tudjuk meg, ha valamit változtattak a jogszabályokon” – mesélte.

Az önkéntes szerint az sem véletlen, hogy sokszor több mint egy év is eltelik, mire valakire sor kerül, hiszen alig van a szigeten szakember. Jó példa erre, hogy a regisztráció után mindenkit orvosi vizsgálatnak vetnek alá, hogy megtudják, veszélyeztetett csoportba tartozik-e (terhes, kisgyerekét egyedül nevelő anya, időskorú, szexuális zaklatás vagy kínzás áldozata, esetleg hajótörés túlélője), ők ugyanis más eljárás alá esnek. Csakhogy a vizsgálat elvégzésére összesen egy katonai orvos áll rendelkezésre. Az eredményeket ezután le is kell fordítani, és el kell küldeni a görög hatóságoknak.

Ezután újabb hónapokat kell várni az interjúra, ami a menekültek egyetlen esélye, elmondhatják, miért és honnan jöttek ekkor meghallgatják őket, de sokszor fogalmuk sincs, mit kell válaszolniuk.

„Megkérdezik például, hogy milyen az egészségi állapotuk, és azt mondják, állandóan meg vannak fázva. Vagy rákérdeznek, hogy részt vettek-e otthon a politikai életben, mire elmesélik, hogy elmentek egy-két tüntetésre, de azt már nem, hogy emiatt később üldözték őket a hatóságok, márpedig ez alapján jogosultak a politikai menekültstátuszra” – mondta Alexandra.

Egy-egy ilyen interjú a jogász szerint leginkább olyan, mint egy kihallgatás, és az sem ritka, hogy több napig eltart. Ha elutasítják a kérelmet, akkor nincs második alkalom, a bíróság a már meglévő dokumentumok alapján hoz döntést. Már ha egyáltalán eljut odáig az ügy, hiszen csak öt nap van beadni a fellebbezést, és a szigeten alig van ügyvéd. Közben pedig minden héttel és minden hónappal nő az idő, amit a táborokban kell eltölteniük.

A görög kormányt sokan kritizálják az embertelen körülmények miatt, az Európai Unió csalás elleni hivatala (OLAF) vizsgálatot is indított, hogy kiderüljön, visszaéltek-e a menekülthelyzet rendezésére adott EU-s pénzekkel. Azt a Moria fenntartásáért felelős hatóságok is elismerik, hogy a körülmények nem éppen ideálisak, de szerintük a sajtóban megjelent hírek nagy része egész egyszerűen nem igaz.

„A legfontosabb, hogy mindennap megteremtsük az itt élők méltóságát” – hangsúlyozta a tábor egyik menedzsere, Patric Mansour.

A szakember nem tagadja, hogy kevesebb a mosdó és a zuhany, mint amit az ENSZ előír, de folyamatosan dolgoznak a pótlásukon. Meleg víz és áram mindig van, bár gyakoriak az áramkimaradások. Azt viszont hangsúlyozza, hogy ők nem döntéshozók, az EU tagállamainak és a görög hatóságoknak kellene megoldást találniuk a problémákra.

„Ha ilyen sok ideig itt ragadnak az emberek és nem tudják, mi lesz velük, természetes, hogy frusztráltak. Az sem segít, ha a kormány átszállítja őket a szárazföldre, hiszen így csak az egyik Moriából a másikba kerülnek. Mi csak annyit tehetünk, hogy méltóságos körülményeket próbálunk nekik teremteni, a többi a politika dolga” – mondta.

Ennek meglétét azonban nemcsak az itt élők, hanem a segélyszervezetek munkatársai is vitatják. Az Orvosok Határok Nélkül (Médecins Sans Frontières) a török-EU megállapodás életbe lépése után például úgy döntött, kivonul a táborból, így tiltakozva az ellen, hogy Moria gyakorlatilag börtönné vált. Gyerekklinikájuk így most a szögesdróton kívül áll, egy pszichiátriai rendelőt pedig a fővárosban üzemeltetnek, ahol eddig körülbelül 700 beteget láttak el.

A MSF már régóta kongatja a vészharangot amiatt, hogy az embertelen körülmények katasztrofális hatással vannak a táborlakók mentális állapotára.

„Eleve rengeteg trauma érte őket, és azt remélik, hogy Európában menedéket találnak, csakhogy pont az ellenkezője történik: még több az erőszak, és borzalmasak a körülmények” – nyilatkozta korábban Giovanna Bonvini, a klinika egyik menedzsere, aki szerint öngyilkossági kísérletek is előfordulnak.

A leszboszi klinika egyik szakembere, Nikolien Kegels szerint az is elkeserítő, hogy hiába próbálnak segíteni, ha a betegeknek este vissza kell menniük a táborba, a kezelés nem sokat ér. A legtöbbször ezért azt tanítják nekik, hogyan birkózzanak meg a stresszel, a súlyosabb eseteknek pedig gyógyszert írnak fel. Ez nem sokat segít: egy holland újság oknyomozása szerint az országban már menekültstátuszt kapottak közül sokkal rosszabb állapotban voltak azok, akik Moriában voltak elszállásolva.

Éppen ezért nemcsak nekik, hanem az unió tagállamainak is életbevágó lenne, hogy véget vessenek az áldatlan állapotoknak. Azt pedig, hogy még mindig nem késő változtatni, az MSF szakembere szerint egy ötéves afgán kisfiú esete mutatja meg a legjobban.

„A kisfiú traumatizált volt, súlyos viselkedészavarai voltak, amivel már a szülei sem tudtak mit kezdeni. Végül sikerült átvitetnünk egy másik táborba, ahol sokkal jobbak a körülmények. Magunk sem hittük el, de öt nap múlva minden tünete megszűnt, és olyan lett, mint egy normális ötéves” – mesélte.

Riportunk következő részében azt vizsgáljuk, milyen hatással volt a leszbosziak életére a menekültválság, és hogyan vélekednek a helyiek az elmúlt évek történéseiről.

Cikkünk a Minority Rights Group International médiaprogramjának támogatásával készült.

A hvg.hu az Európai Parlamenttel együttműködve számol be ebben a fél évben az uniós intézmények tevékenységéről, a közösséget érintő döntésekről, és ezek hatásairól. Az EP a tartalomért nem vállal felelősséget.