A hatalom és az ellenzék kompromisszumot kötött, de a választók mást akartak, és Kelet-Európában megtörtént az első rendszerváltás.
A varsói bútoripari szövetkezet 1988 novemberében kapta a megrendelést, és a hiánygazdaság körülményei között éjt nappallá téve dolgozott a tölgyből készült asztalon. Tizennégy, egymáshoz illesztett rész alkotta a 8,8 méter átmérőjű kört, közepén a lengyel nemzeti színeket jelképező fehér és piros virágokból készült csokor állt. A lengyel rendszerváltás szimbólumává vált kerek asztalt – amelynek formája azt a célt szolgálta, hogy senki ne ülhessen az asztalfőn, s mindenki egyenlőnek érezhesse magát – a varsói Helytartói Palotában állították fel, ahol az orosz uralom alatt a cár által kinevezett kormányzó lakott, a kommunizmus idején a minisztertanács otthona volt, 1994 óta pedig az államfő rezidenciája. Az asztalt abban a bálteremben helyezték el, ahol 1955-ben aláírták a Varsói Szerződés alapokmányát, s 1989-ben kétszer ülte körbe a lengyel hatalmat, az ellenzéket, illetve a katolikus egyházat képviselő 57 delegátus: február 6-án, amikor elkezdődött, s április 5-én, amikor lezárult a kommunista uralom végét elhozó tárgyalássorozat.
Ahhoz, hogy a felek leüljenek egymással szemben, hosszú utat kellett megtenniük, átlépni a saját árnyékukat, és szembenézni a gyengeségükkel. Az országot irányító Wojciech Jaruzelski tábornok a hadiállapot 1981. december 13-ai bevezetésével illegalitásba szorította a tízmillióssá nőtt Szolidaritás szakszervezetet. A történészek által belső hidegháborúnak is minősített évek során azonban nem sikerült megteremteni a hatalom legitimációját, a Lengyel Egyesült Munkáspártból (LEMP) tízezrek léptek ki, a föld alá kényszerített ellenzék pedig a később Magyarországon is elterjedt szamizdatok révén, konspirációs munkával, valamint a katolikus egyház támogatásával fenntartotta a hálózatát. A gazdaság 1988-ra újra az összeomlás szélére került, jegyrendszer és élelmiszerhiány volt, a 40 milliárd dollárra duzzadt külső adósságot nem tudták törleszteni, és három számjegyűre gyorsult az infláció.
A Szolidaritás nimbusza töretlen volt, de a szervezeten belül már megjelentek a rendszerváltás után különböző pártok megalakulásához vezető, éles vitákat, sőt gyűlöletet kiváltó politikai törésvonalak. A bebörtönzött, illetve internált vezetők 1987-re amnesztiával szabadultak, ám a szervezet aktív tagjainak száma már csak 10 és 20 ezer közé volt tehető. Közben több százezren léptek be az 1984-ben, a betiltott Szolidaritás ellenében létrehozott, a kommunista hatalommal szövetséges Összlengyelországi Szakszervezeti Szövetségbe (OPZZ).
A társadalom egyre nagyobb része belefáradt a hétköznapokba, és a Szolidaritáson belül fölerősödtek a hangok, hogy a fennmaradáshoz a mítoszból újra működő szervezetté kell válniuk. A hatalom és az ellenzék kiegyezési kísérletéhez megértek a külső körülmények is: Mihail Gorbacsov, a Szovjetunió Kommunista Pártjának főtitkára már nem tudta és nem is akarta érvényesíteni az 1968-as csehszlovákiai bevonulás kapcsán megfogalmazott Brezsnyev-doktrínát, amely kimondta, hogy a szocializmussal szemben ellenséges erők elleni fellépés akár a nemzeti szuverenitás megsértése árán is jogos.
A végső lökést az 1988. májusi és augusztusi sztrájkok adták meg, amiket a hatalom megpróbált erővel letörni, s egy széles körű társadalmi konfliktus kirobbanása fenyegetett. Jaruzelski jobbkeze és tábornoktársa, Czeslaw Kiszczak belügyminiszter 1988. augusztus 31-én Varsóban titokban találkozott Lech Walesával, a Szolidaritás 1983-ban Nobel-békedíjjal kitüntetett vezetőjével. A közvetítő a katolikus püspöki konferencia főtitkára, Bronislaw Dabrowski érsek volt, a dátum pedig szimbolikus: napra pontosan nyolc évvel az után, hogy a sztrájkoló munkások és a kormány között megszületett a gdanski megállapodás, amely a szovjet érdekszférában elsőként lehetővé tette egy független szakszervezet megalakítását. Kiszczak megígérte a Szolidaritás újbóli legalizálását, s azt kérte, Walesa segítsen lecsillapítani a sztrájkokat. És megállapodtak, a részletes feltételek kidolgozására kerekasztal-tárgyalást szerveznek.
Az előkészítés még hónapokig tartott. Ezalatt a LEMP reformereinek meg kellett győzniük a lengyel politikai zsargonban betonnak nevezett keményvonalasokat arról, hogy szóba kell állni a betiltott Szolidaritással, amit azon a központi bizottsági ülésen értek el, amelyen Jaruzelski, Kiszczak és Mieczyslaw Rakowski kormányfő a lemondásával fenyegetőzött. (Rakowski ugyanakkor mély személyes ellenszenve miatt megpróbálta megakadályozni, hogy Jacek Kuron és Adam Michnik is odaülhessen a kerekasztalhoz.) Walesának és szövetségeseinek pedig azt kellett elérniük, hogy a Szolidaritás egységet mutasson, és tárgyaljon azokkal, akik betiltották, a vezetőit pedig bebörtönözték.
Az állami televízióban élőben közvetített február 6-ai megnyitón a szereplők felsorakoztak a történelmi eseményhez, ami furcsa találkozókat hozott. Michnik mesélte el, amikor feszengve megjelent, azt látta, a lépcső tetején a kormány és a LEMP delegációját vezető Kiszczak üdvözli az érkezőket. A mellékhelyiségben próbálta kivárni, hátha eltűnik a tábornok, s nem kell a kamerák előtt kezet fognia azzal, aki börtönbe küldte, s akit a Nyugatra csempészett írásaiban disznónak nevezett, ám nem úszta meg a parolázást.
A tárgyalások érdemi része Varsótól 15 kilométerre, a Magdalenka nevű faluban lévő kormányzati vendégházban zajlott, ahol összesen több mint négyszáz politikus, szakszervezeti vezető és szakértő vitatkozott a különböző reformokról. Bár a gazdaságban eluralkodott a káosz, annak kezelését lényegében a szőnyeg alá söpörték. A megállapodás központi eleme a hatalommegosztásról született. Ennek értelmében úgy döntöttek, hogy választásokat írnak ki, s újra létrehozzák a törvényhozás felsőházát, a szenátust. Az alsóházban, a szejmben a mandátumok 65 százalékát a LEMP és társutas pártjai kapják meg, míg a szenátus száz helyéért szabad a verseny.
A LEMP azért kötött kompromisszumot, hogy a gazdasági és társadalmi válság kezelésének felelősségét megossza a Szolidaritással, s arra számított, a választás legitimálja a hatalmát. A Szolidaritás a létének legalizálásáért cserébe hajlandó volt az alkura, s azt remélte, az 1990-es évek közepére ki tudja szorítani a kommunistákat a kormányzásból. A zárónapon Alfred Miodowicz OPZZ-elnök majdnem megtorpedózta a megállapodást azzal, hogy kiprovokálta, Kiszczak és Walesa után ő is beszélhessen – a miniválságot megoldó egyeztetés ideje alatt a lengyel tévé komolyzenét sugárzott, amire sokan egy újabb hadiállapottól kezdtek el félni –, ám végül sikeresen zárult a történelmi kerekasztal-tárgyalás.
Rögvest megkezdődött a kampány, aminek a LEMP úgy vágott bele, hogy neki lejtett a pálya: a tévé és a sajtó őt szolgálta, az egész országra kiterjedő hálózata volt, az erőszakszervezetek az ellenőrzése alatt álltak, és zavartalanul működött a lehallgatás. A Szolidaritás viszont számíthatott a katolikus egyház segítségére, és volt egy talizmánja: Walesa. Andrzej Wajda világhírű filmrendező ötlete volt, hogy a szakszervezet – pontosabban az általa a választásra létrehozott Állampolgári Bizottság – jelöltjeit a harcsabajszú volt villanyszerelővel fényképezzék le a plakátokra, mindenki számára világosan azonosítva a hovatartozásukat.
Az eredmény politikai földcsuszamlás lett. Az 1989. június 4-én tartott első fordulóban – aznap, amikor egy másik kommunista párt, a kínai, az erejét fitogtatta a Tienanmen téri vérengzéssel – a Szolidaritás óriási győzelmet aratott. A két héttel később tartott második forduló eredményével együtt besöpörte a szabadon megszerezhető 161 szejmmandátum mindegyikét, a szenátus száz helyéből pedig 99-et (a fennmaradó egy egy független üzletembernek jutott). A kerekasztal-megállapodás hatalommegosztása tarthatatlanná vált, és az 1989 májusában indult Gazeta Wyborcza (Választási Újság) főszerkesztőjévé lett Michnik egy vezércikkben azt javasolta: „a ti elnökötök és a mi kormányfőnk”. Vagyis az államfői posztot Jaruzelski kapja meg, de a miniszterelnököt a Szolidaritás adja.
Miután a LEMP két, népfront jellegű szövetségese, a Demokrata Párt és az Egyesült Parasztpárt átállt – utóbbi Lengyel Néppárt néven jelenleg is a szejmben van –, 1989. augusztus 24-én a katolikus értelmiségi Tadeusz Mazowiecki vezetésével megalakult a szovjet blokk első nem kommunista kormánya, bár a védelmi és a belügyi poszt a LEMP birtokában maradt. Ehhez az kellett, hogy – a katonai beavatkozást sürgető keletnémet Erich Honeckerre és román Nicolae Ceausescura fittyet hányva – Gorbacsov ne emeljen kifogást. Jaruzelski a Szolidaritás-kormány minden törvényét aláírta, majd lemondott, és átadta a posztot az 1990-es elnökválasztáson győztes Walesának, s egy évre rá megtartották az első szabad parlamenti választást is.
A kerekasztalnál kötött megállapodás így hónapok alatt meghaladottá vált, ám máig két mítosz övezi. Az egyik, hogy a jóságos és belátó kommunista vezetők békésen lemondtak a hatalomról, holott a céljuk valójában annak megőrzése és a Szolidaritás pacifikálása volt. A másik, hogy Walesa és köre kiegyezett a kommunistákkal, és a politikai hatalomért cserébe nemcsak futni hagyták a kommunista rezsim bűnöseit, de utat nyitottak nekik a gazdaságba, a vagyonosodáshoz. Az úgynevezett Magdalenka-konspiráció legismertebb szószólója Jaroslaw Kaczynski, aki Walesa tanácsadójából lett a jelenleg kormányzó jobboldali konzervatív Jog és Igazságosság (PiS) párt elnöke, Lengyelország valódi vezetője, s akinek célja a „nemzetáruló alkut” elsöprő negyedik köztársaság létrehozása.
Nem várom, hogy Magyar Péter a liberális demokrácia helyreállításának bajnoka lesz, de attól sem félek, hogy Orbán Viktor után újra diktatúrába rántja az országot – mondja Kis János filozófus, a rendszerváltó ellenzék vezető alakja. Szerinte most az a kérdés, hogy megpuccsolhatja-e a 2026-os választásokat a Fidesz vezetője.
Szívbillentyű-megnagyobbodása volt Ujhelyi Istvánnak, így műtőasztalra kellett feküdnie.
Ellenzéki össztűz zúdult a Parlamentben a miniszterelnökre.
Szentkirályi Alexandra csomagtartós túszejtésekről álmodozik, Orbán Viktor pedig már egyenesen azt állítja, hogy a gyerekeink fognak meghalni az ukránok miatt.
